Egy új éghajlati rekonstrukció szerint a Flores szigetén bekövetkezett tartós szárazság egyre nehezebbé tette az édesvíz- és táplálékszerzést az ott élők számára. Ennek hatására a Homo floresiensis és egyik legfőbb zsákmányállata fokozatosan kénytelenek voltak elhagyni korábbi élőhelyüket.
Bár a kis termetű, gyakran „hobbitként” emlegetett Homo floresiensis több mint egymillió éven át népesítette be az indonéziai szigetet, maradványai mintegy 50 ezer évvel ezelőtt nyomtalanul eltűntek a régészeti leletanyagból. A Communications Earth & Environment című szaklapban megjelent kutatás eredményei arra utalnak, hogy mindebben központi szerepe lehetett egy nagyjából 61 ezer évvel ezelőtt kezdődő, majd évezredeken át elhúzódó aszálynak.
Hogyan utalhat a Homo floresiensis eltűnésére egy barlangi cseppkő?
A mindössze 1,1 méter magas hominida csontjaira és kőeszközeire 2003-ban bukkantak rá a Liang Bua-barlangban; a leletek a 190 ezer és 50 ezer évvel ezelőtti idősávra tehetők. A kutatók a térség egykori csapadékviszonyait egy közeli barlang, a Liang Luar egyik cseppkövének vizsgálatával rekonstruálták. Ez a sztalagmit ugyanis éppen abban a kritikus időszakban növekedett, amikor a floresi ember fokozatosan eltűnt a területről.
A cseppkövek egymásra rakódó rétegeinek kémiai összetétele pontos képet ad az egykori klímáról: az oxigénizotópok aránya a monszun intenzitását, míg a magnézium és a kalcium aránya a lehullott csapadék mennyiségét mutatja meg. Ezekből az adatokból a szakemberek fel tudták vázolni a nyári, a téli, sőt, az éves csapadékmennyiség változásait is.
Flores szigete fokozatosan kiszáradt
A kapott adatok alapján három markánsan eltérő éghajlati periódust lehetett elkülöníteni.
Mintegy 91–76 ezer évvel ezelőtt a sziget klímája egész évben jóval csapadékosabb volt a mainál.
Az ezt követő 15 ezer évben azonban a monszun erősen szezonálissá vált: a nyarak egyre nedvesebbek lettek, a telek pedig egyre szárazabbak.
Nagyjából 61 ezer évvel ezelőtt újabb drasztikus fordulat állt be. A nyári csapadék mennyisége jelentősen visszaesett, és ez a tartósan aszályos időszak mintegy 47 ezer évvel ezelőttig tartott.
A vízhiány súlyosan érintette a Liang Bua környékének élővilágát. A közeli Wae Racang folyó vízszintje a száraz évszakokban olyannyira lecsökkenhetett, hogy már nem volt képes elegendő édesvizet biztosítani a nagyobb testű állatok számára.
A floresi ember követhette a zsákmány vándorlását
A Homo floresiensis étrendjének egyik legfontosabb eleme a Stegodon florensis insularis nevű törpeelefánt volt, amelyre a barlangban feltárt állatcsontokon talált vágásnyomok is egyértelműen utalnak. Hogy pontosabb képet kapjanak az állati és emberi maradványok időrendjéről, a kutatók a törpeelefántok fogzománcának oxigénizotóp-összetételét is elemezték, majd az eredményeket összevetették a cseppkőből nyert adatokkal. Kiderült, hogy a feltárt Stegodon-leletek nagyjából 90 százaléka a 76–61 ezer évvel ezelőtti periódusból származik. Ebben az időszakban a nedves nyarak és száraz telek váltakozása ideális életfeltételeket biztosított a törpeelefántoknak és a rájuk vadászó egykori emberféléknek.
A szárazság beköszöntével azonban mind a Stegodonok, mind a floresi emberek nyomai ritkulni kezdtek a leletanyagban. A törpeelefántok vélhetően új ivóvízforrások után kutatva vándoroltak el a környékről, a vadászok pedig egyszerűen követhették a zsákmányukat.
Több tényező együttes hatása vezethetett a kihaláshoz
A Liang Bua-barlang legfiatalabb Stegodon-maradványait és utolsó kőeszközeit egy körülbelül 50 ezer éves vulkáni hamuréteg borítja. Ennek fényében az is elképzelhető, hogy egy közeli vulkánkitörés pecsételte meg végleg a már amúgy is megfogyatkozott populáció sorsát. Érdekesség, hogy a hamuréteg felett már a modern emberhez (Homo sapiens) köthető régészeti nyomokra bukkantak. Más kutatások is bizonyítják, hogy a modern ember mintegy 60 ezer évvel ezelőtt az indonéz szigetvilágon keresztül vándorolt a mai Ausztrália és Új-Guinea akkori közös szárazföldje felé. Bár máig nem tudjuk, hogy a két emberféle valaha is találkozott-e, könnyen előfordulhat, hogy a szárazság elől a tengerpart felé húzódó floresi „hobbitok” keresztezték a modern ember útját.
Ha ez így történt, akkor a forrásokért folyó versengés vagy az újonnan behurcolt betegségek is felgyorsíthatták a Homo floresiensis eltűnését.
