Egy második, homok alatt nyugvó Szfinx és egy kiterjedt föld alatti építményrendszer nyomait azonosíthatta a gízai piramisok közelében egy olasz kutatócsoport – jelentette be Filippo Biondi kutatásvezető a Matt Beall Limitless című podcast csütörtöki adásában közzétett, legfrissebb geofizikai elemzésekre hivatkozva.
A kutatók műholdas radartechnológia segítségével vizsgálták a gízai fennsík felszín alatti rétegeit. A mérések során a szakemberek geometriai szimmetriát kerestek: a Hafré-piramis középpontjából a jelenleg ismert Nagy Szfinxig húzott képzeletbeli egyenest alapul véve, és ezt a vonalszerkezetet a Nagy Piramis felől tükrözve egy olyan területet határoztak meg a plató túloldalán, ahol a műszerek jelentős sűrűségbéli eltéréseket mutattak ki.
A kijelölt helyszínen, egy mintegy 33 méter magas, tömör homokdomb alatt a radarfelvételek függőleges aknákat és vízszintes alagutakat rajzoltak ki, amelyek szerkezeti hasonlóságot mutatnak a már ismert Szfinx alatti és környéki járatokkal. Biondi tájékoztatása szerint a szimmetria pontossága alapján mintegy nyolcvan százalékos bizonyossággal állítható, hogy egy eddig ismeretlen, nagyméretű építmény rejtőzik a mélyben.
A geofizikai adatokat a kutatók szerint egy ókori egyiptomi képi emlék is alátámaszthatja. A hipotézis részben a Nagy Szfinx mellső mancsai között található, IV. Thotmesz fáraó által az i. e. 15. század elején (körülbelül i. e. 1401-ben, a 18. dinasztia idején) állíttatott úgynevezett Álom-sztélé ábrázolásain alapul. A kőtömbön egyértelműen két Szfinx-alak látható egymással szemben.
Míg a fősodratú egyiptológia ezt hagyományosan az isteni kettősséget kifejező szimbolikus ábrázolásként értelmezi, az olasz kutatók szerint a dombormű egy ténylegesen létező, fizikai emlékműpárt örökített meg. A csapat már tavaly is publikált adatokat egy Gíza alatti „megastruktúra” létezéséről, amelyet most a feltételezett második szoborral kötöttek össze.
A második Szfinx elmélete
A gízai Nagy Szfinx – amelyet a tudományos konszenzus szerint Hafré fáraó uralkodása alatt (i. e. 2500 körül) faragtak ki egyetlen mészkősziklából – a világ egyik legrégebbi és legnagyobb monumentális szobra. Bár az ókori egyiptomi építészetben a szfinxeket (például a templomok bevezető útjainál) szinte kizárólag párosával állították fel, Gízában eddig csak egyetlen ilyen kolosszus létezése volt bizonyított.
A második gízai Szfinx elmélete nem új keletű a régészeti diskurzusban. Bő egy évtizeddel ezelőtt Basszám as-Sammá egyiptológus már felvetett egy hasonló hipotézist, ókori feljegyzésekre hivatkozva, amelyek szerint egy második szobrot egy évezredekkel ezelőtti villámcsapás semmisített meg. Ezt az elméletet azonban Záhi Havassz, Egyiptom korábbi régiségügyi minisztere 2017-ben hivatalosan is elutasította, hangsúlyozva, hogy a fennsík érintett területein végzett kiterjedt ásatások semmilyen építészeti vagy régészeti bizonyítékkal nem szolgáltak.
A jelenlegi kutatást vezető Filippo Biondi jelezte: a műholdas adatok megerősítéséhez elengedhetetlen a helyszíni geológiai fúrás és feltárás, amelynek engedélyeztetésére a csapat már előkészítette a hivatalos projekttervet az egyiptomi hatóságok számára.
Lassan befejeződnek a régészek nagyszabású ásatásai a csehországi Třebic városközpontjában, amely három évig tartott, és elnyerte a rangos Patrimonium pro futuro díjat.
A kutatás egy teljes középkori települést tárt fel a 12. századból, jól szervezett infrastruktúrával. Egy pékség, egy kovácsműhely, egy famegmunkáló műhely, egy kölesszárító és valószínűleg istállók maradványait tárták fel a Karlovo és a Martinský téren.
A régészek által talált leletek egy 12. századi település mindennapi életét, valamint egy elit közösség jelenlétéről tanúskodnak, ami ritka Csehország ezen régiójában. A leletek közül különösen egy aranydíszekkel díszített cipő felső része keltette fel a figyelmet. Hasonló tárgyak csak néhány európai helyről, többek között Wrocławból ismertek, és kizárólag a társadalom felső rétegeinek képviselőihez tartoztak.
„Ez valóban egyedülálló. Egy tiszta aranyból készült motívumokkal díszített cipő felsőrésze. Csak néhány példát ismerünk a lengyelországi Wrocławból. De ha megnézzük a korabeli könyveket és illuminációkat, az ilyen gyönyörű cipőket csak az elit viselte” – magyarázta Aleš Hoč, a kutatás vezetője.
Az ásatások során talált kerámia segített a kulturális rétegek pontos datálásában. „Ez egy tipikus kerámia a 13. század elejéről. Csak körülbelül harminc-negyven évig volt „modern”. Divatba jött, majd gyorsan elavult. Tehát ez segít nekünk a rétegek pontos datálásában – egy ilyen gyakori szilánk alapján” – magyarázta Aleš Hoč, a kutatás vezetője a Radio Prague Internationalnak adott interjújában.
A régészek olyan emberi maradványokat is találtak, amelyek lehetséges kivégzésekre utalnak. Ez új információkkal szolgál a város társadalmi és közigazgatási életéről.
New Pompeii Excavations Reveal Decorated “Tiny House” -
Archaeologists at Pompeii recently unearthed an atypical ancient Roman dwelling. Deemed the House of Phaedra for the contents of its murals, it makes up for its small size with its sumptuous interior decorating, shedding… pic.twitter.com/r2ZLaxCzLh
Elkészült a Római Birodalmat egykor összekötő úthálózat új digitális térképe, amely megdöbbentően hosszú, egymásba kapcsolódó útvonalakat tár fel. Az Itiner-e 299 171 kilométernyi ősi utat tartalmaz a Brit-szigetektől a Közel-Keletig – számolt be róla az IFLScience.
Régóta közismert, hogy a Római Birodalom hatalmas úthálózatot épített. Ez a közlekedési infrastruktúra segítette fenntartani és kiterjeszteni a birodalmat, miközben lehetővé tette az emberek és az áruk mozgását is. Bár a hálózatot nagyon sok kutató tanulmányozta már, a rendszer nem volt tökéletesen feltérképezve.
A legutóbbi ilyen összesítés 25 évvel ezelőtt jelent meg, amely sem felbontásában, sem méretarányában nem volt tökéletes. Az Itiner-e-t összeállító dán Aarhusi Egyetem kutatói ezért úgy döntöttek, hogy továbbfejlesztik a meglévő adatbázist egy sokkal részletesebb és megbízhatóbb római úttérkép elkészítésével. A munkájuk online elérhető, bárki megnézheti. A térkép a magyarországi útvonalakat is tartalmazza.
A Scientific Data című tudományos folyóiratban megjelent publikáció szerint a térképet többek között régészeti és történelmi forrásokból származó utak azonosításával, valamint modern és történelmi topográfiai térképek digitalizálásával hozták létre. Ennek köszönhetően jelentősen növelni tudták az ismert útlefedettséget olyan régiókban, mint az Ibériai-félsziget, Görögország és Észak-Afrika.
Az új térkép további előnye, hogy nem egyenes vonalak mentén haladnak az utak, hanem követik a földrajzi adottságokat: a hegyvidéki területeken átvezető utak például kanyargós ösvényeket követnek. Ennek eredményeként az új térképen szereplő utak teljes hossza körülbelül 110 000 kilométerrel nagyobb, mint amit a korábbi becslések sugalltak.
Ez a kiterjedt hálózat a római közlekedési kapcsolatok állapotát mutatja a birodalom hatalmának csúcspontján, Kr. u. 150 körül. A szerzők szerint a digitális térkép „minden olyan szárazföldi útvonalat tartalmaz, amely bizonyítottan vagy feltételezetten az adott területen haladt át”.
Ezen útvonalak 34,58 százaléka – összesen 103 478 kilométer – főútnak minősül, amely létfontosságú szerepet játszott a római hódításban és közigazgatásban. A fennmaradó 195 693 kilométer mellékutakból áll, és pillanatképet ad a Római Birodalom helyi mobilitásáról.
Tom Brughmans, a tanulmány szerzője szerint ez az új adathalmaz forradalmasítani fogja az ókori világjárványok, tömeges migrációk és az ókori vallások fejlődésének tanulmányozási módját.
„Az antoninusis járvány – vagy antoninusis pestis, ami a birodalom első pandémiája volt – a második században a Közel-Keleten kezdődött, és részben szárazföldön haladó római katonák terjesztették, ezért az utak rendkívül fontosak annak megértéséhez, hogy ez a betegség milyen mértékben fertőzhette meg a nagyobb városokat” – emelte ki Brughmans.
A kutatók hangsúlyozzák, hogy az ábrázolt utaknak csak 2,7 százalékát tekintik pontosnak, 89,8 százalékuk kevésbé pontos, 7,3 százalékuk pedig feltételezett besorolást kapott.
[type] => post [excerpt] => Elkészült a Római Birodalmat egykor összekötő úthálózat új digitális térképe, amely megdöbbentően hosszú, egymásba kapcsolódó útvonalakat tár fel. Az Itiner-e 299 171 kilométernyi ősi utat tartalmaz a Brit-szigetektől a Közel-Keletig – számolt be ... [autID] => 12 [date] => Array ( [created] => 1762726920 [modified] => 1762689577 ) [title] => Feltérképezték, hogyan nézhetett ki az úthálózat a Római Birodalomban, Magyarország is rajta van (videó) [url] => https://history.karpat.in.ua/?p=5316&lang=hu [status] => publish [translations] => Array ( [hu] => 5316 [uk] => 5322 ) [aut] => totinviktoria [lang] => hu [image_id] => 5317 [image] => Array ( [id] => 5317 [original] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/11/ut.jpg [original_lng] => 118979 [original_w] => 1220 [original_h] => 727 [sizes] => Array ( [thumbnail] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/11/ut-150x150.jpg [width] => 150 [height] => 150 ) [medium] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/11/ut-300x179.jpg [width] => 300 [height] => 179 ) [medium_large] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/11/ut-768x458.jpg [width] => 768 [height] => 458 ) [large] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/11/ut-1024x610.jpg [width] => 1024 [height] => 610 ) [1536x1536] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/11/ut.jpg [width] => 1220 [height] => 727 ) [2048x2048] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/11/ut.jpg [width] => 1220 [height] => 727 ) [full] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/11/ut.jpg [width] => 1220 [height] => 727 ) ) ) [video] => [comments_count] => 0 [domain] => Array ( [hid] => history [color] => brown [title] => Історія ) [_edit_lock] => 1762851011:8 [_oembed_24ecddf3f0287109b48ec9d17574f870] => [_oembed_time_24ecddf3f0287109b48ec9d17574f870] => 1762682240 [_thumbnail_id] => 5317 [_edit_last] => 12 [translation_required] => 2 [views_count] => 3568 [_oembed_b3b7107312957a9154b5eea8671b3d5e] => [_oembed_time_b3b7107312957a9154b5eea8671b3d5e] => 1762682379 [translation_required_done] => 1 [_algolia_sync] => 499837389001 [labels] => Array ( ) [categories] => Array ( [0] => 15 [1] => 41 [2] => 11 [3] => 25 [4] => 39 ) [categories_name] => Array ( [0] => A nap hírei [1] => Cikkek [2] => Kiemelt téma [3] => Videók [4] => Világ ) [tags] => Array ( [0] => 986 [1] => 251 [2] => 4496 [3] => 3754 [4] => 164620 ) [tags_name] => Array ( [0] => kutatás [1] => Magyarország [2] => Római Birodalom [3] => térkép [4] => úthálózat ) ) [3] => Array ( [id] => 5055 [content] =>
A 2016-ban indított nemzetközi Leonardo DNS-projekt közelebb hozta a tudósokat a nagy reneszánsz mester biológiai gyökereinek feltárásához. A kutatók Leonardo Y-kromoszómájának és genetikai profiljának rekonstruálását tervezik, hogy megértsék egészségi állapotának, látásának, kreatív képességeinek, sőt halálának lehetséges okait is.
A munka Alessandro Vezzosi és Agnese Sabato történészek több mint 30 éves kutatásán alapult. A „Da Vinci zsenialitása: Leonardo DNS-ének genealógiája és genetikája” című új kötetükben bemutattak egy családfát, amely Leonardo leszármazását 1331-ig követi vissza, és 21 generáción keresztül több mint 400 személy van benne. Ennek eredményeként 15 élő leszármazottat találtak férfiúi ágon, Leonardo apjától és féltestvérétől.
A Firenzei Egyetem Davide Caramelli professzora által vezetett, genetikusokból álló csapat hat férfi DNS-elemzését végezte el, megerősítve, hogy az Y-kromoszóma egyes területei megegyeznek. Ez bizonyítja a da Vinci család férfi vonalának folytonosságát legalább a 15. generációig.
A projekt folytatódik: a tervek szerint Leonardo személyes tárgyaiból vett mintákat is elemezni fognak – kéziratlapokon található ujjlenyomatokat vagy a hozzá kapcsolódó helyeken talált szerves maradványokat. A kutatók abban reménykednek, hogy a 21. századi biológia segít feltárni azokat a rejtélyeket, amelyeket korábban örökre elveszettnek hittek.
Az egyik felfedezés egy szénrajz volt, amelyet Leonardo Vinci-i házának kandallóján találtak. Egy fantasztikus, szarvas és szárnyas lényt ábrázol, akit „Egyszarvú-sárkánynak” neveztek el, a rajz feltehetően a fiatal Leonardo alkotása.
A honfoglaló magyarság és annak keleti elődei is rendkívül kevert csoportot alkottak – tudjuk meg a legújabb izgalmas kutatásokból, melynek szerzőivel a Mandiner készített interjút.
Az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetében végzett magyar őstörténeti vonatkozású kutatások legújabb eredményei jelentek meg az Oxford University Press Human Molecular Genetics című tudományos folyóiratában, az eredményeket pedig újabb mérföldkőnek értékeli a szakma.
A korai magyarok népességtörténetével foglalkozó projekt magyar–orosz–ukrán tudományos együttműködés keretein belül valósult meg, összesen 18 intézet és egyetem régész, antropológus és genetikus munkatársai vettek benne részt. A mérföldkőről Szeifert Bea genetikust, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézet tudományos munkatársát, és Türk Attila régészt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Őstörténeti és Honfoglalás Kori Régészeti Tanszékének vezetőjét kérdeztük.
***
A Magyarságkutató Intézet nemrég komoly eredményekről számolt be a szkíták, hunok, avarok és honfoglalók genetikai átfedéseiről, ahol, ha jól tudom, archaikus mintákat is összevetettek modern mintasorokkal. Önök ezzel a megközelítéssel szemben archaikus mintákat archaikus mintákkal mértek össze. Mi a különbség a kettő között? Mindkettőnek van létjogosultsága?
Szeifert Bea: Az archeogenetikában igyekszünk minden fellelhető, releváns genetikai adatot felhasználni, származzon az ma élő vagy hajdanán élt emberektől, csoportoktól. Mindkettőnek van értelme, de a kérdésfeltevés és a kapott válaszok értelmezése során nem szabad szem elől tévesztenünk az adatsorunk sajátosságait.
Archaikus korú mintákat kizárólag modernekkel összehasonlítani, különösen ebből következtetéseket levonni problémás, hiszen a vizsgálni kívánt, mondjuk például egy 1500 éve élt csoport és a mai emberek közötti jelentős időbeli különbség miatt a kapott eredmények torzíthatnak a valóságon. Adott példában a két csoport közötti 1500 év történéseit is figyelembe kell venni. Szem előtt kell azt is tartanunk az értékeléskor, hogy a biológiai ős és a történeti ős nem azonos fogalmak.
Akárcsak mi, a Magyarságkutató Intézet munkatársai is használtak elemzéseikben archaikus korú mintákat, csupán egyes csoportok modellezésénél nem vontak be ilyeneket.
Hogyan és mennyire sikerült „megfogni” Julianus barát „keleti” magyarjait? Mi bizonyítja a létüket?
Szeifert Bea: A Kárpát-medencei régészeti leletanyaggal rendkívüli hasonlóságot mutató temetők mellett sikerült emberi csontmintákat gyűjtenünk olyan lelőhelyekről, melyeket a történeti, régészeti adatok alapján feltételezhetően a Julianus barát által megtalált népesség használhatott (csijaliki régészeti kultúra). Utóbbira vizsgálati alapot a tatárföldi és baskíriai régészek, tehát a helyi szakemberek feltételezése szolgáltatott, akik már az 1980-as években felvetették ezen temetők fontosságát a magyarság szempontjából.
A csijaliki műveltég lelőhelyeiről az ott végbement középkori iszlamizáció eredményeként szegényes mellékletű sírok kerülnek elő, melyek alapján régészetileg nem lehet eldönteni, kik is használhatták ezeket a temetőket. Reménykedtünk, hogy az archeogenetika segít erre választ kapni. A tárgyi leletek és korábbi vizsgálati eredményeink alapján a magyarokhoz egyértelműen köthető temetők (Bolsije Tyigani, Ujelgi) illetve a csijaliki kultúra temetőinek népességét genetikai módszerekkel elemezve olyan egyértelmű anyai ágú szoros kapcsolatokat találtunk, mely megerősítette azt a teóriát, hogy ezek a temetők legalább részben a keleten maradt magyarok nyughelyei.
Bolsije Tyigani temető lakosságának némely tagjának és a csijaliki kultúra egyes képviselőinek anyai vonalai teljesen megegyeznek, ez egy szoros, egyenes ági kapcsolatot jelölhet. Ilyen jellegű hasonlóságokat a Kárpát-medencében eltemetett honfoglalókkal összevetve is kimutattunk. Az archeogenetikai eredmények alapján az elválás ideje is becsülhető.
Az Orosz–Magyar Uráli Régészeti Expedíciók (2013–2019) nyomán több mint 40 év szünet után indultak újra a magyar őstörténeti terepi kutatások Kelet-Európában
A vizsgált temetők. A korai magyarok migrációjának feltételezett útvonala (nyilak) és a hozzájuk köthető régiók (nagybetűvel szedve)
Bizonyítást nyert ezen kutatás alapján, hogy a régészeti kultúrák nem csupán mesterséges fogalmak, hanem egykori rokonok hagyatékai? Elmondhatjuk, hogy a régészeti kultúrák összevetése egymással már nem hagyható figyelmen kívül a többi őstörténeti tudományág, például a történeti kutatások esetében sem?
Szeifert Bea: Igen, azt hiszem elmondhatjuk ezeket. Az egymástól földrajzilag távolabb lévő, de azonos kultúrába sorolt temetők népessége között számos genetikai kapcsolatot mutattunk ki a vizsgált régióban. Példa erre az Urál hegység két oldalán elhelyezkedő, általunk korábban vizsgált Ujelgi és a most elemzett Karanajevo lelőhely. Mindkettőt a késő kusnarenkovói kultúrába sorolták a régész szakértők, korban is megegyeznek, a Kr. u. IX-XI. században temetkeztek ide. Rendkívül sok és szoros genetikai kapcsolat van a két temető népessége között mind anyai, mind apai ágakon.
Annyira jelentős ez a hasonlóság, hogy az elemzésekben egy csoportként kezelhetőek.
Valószínűleg a két temetőt használó népesség korábban együtt élt, egy forrásuk volt, de valamilyen okból a csoport egy része az Urál nyugati oldalára költözött át.
A régészeti kultúrákat biológiai rokonságban álló csoportok alkották?
Szeifert Bea: A rövid válaszom a fenti kérdésre: az általunk vizsgált régészeti kultúrák esetében legalább részben igen, de igazából ez egy nagyon összetett kérdés. A legtöbb esetben ma még nincs lehetőség teljes temetőket és teljes kultúrákat vizsgálni. Ennek több oka is van: nem tárják fel a régészek a teljes temetőt, nem minden sírból kerül elő vizsgálható maradvány, az előkerült csontmaradványok jó része nem alkalmas a genetikai vizsgálatokra. És akkor a rendkívül költséges archeogenetikai vizsgálatok anyagi feltételeiről még nem is beszéltünk.
Tehát legtöbb esetben egy temetőből csak néhány olyan maradvány kerül a laborba, amelyekből használható adatot lehet nyerni. Ha egyazon kultúra különböző temetőit vizsgáljuk, hatványozottan beleütközünk ezekbe a problémákba. Több hiányos adatsort próbálunk összevetni egymással szigorúan meghatározott szempontok alapján.
Egy temetőn belül gyakoribb, hogy rokonokat találunk, de ahogy az előző válaszban bemutatott példa mutatja, ha szerencsénk van, akkor adott kultúra más-más temetői, sőt, ahogy vizsgálatainkból is kiderült még különböző, de időben egymást követő kultúrák egymástól földrajzilag nagyon távol eső temetői között is kimutathatóak a valaha volt rokonság nyomai.
Szeifert Bea
A novinki régészeti horizont (Kazár Kaganátus) jellemző leletei a vizsgált silovkai (Ru) kurgántemetőből a szamarai Volga-könyökben
A nyelvrokonságunk eredetének vannak biológiai maradványai is? Mond erről valamit a tanulmány?
Szeifert Bea: Nem volt célunk a nyelvrokonság biológiai szempontú elemzése. Vizsgálataink során ugyan mi is találtunk olyan anyai és apai vonalakat a Volga-Urál régió temetőiben, melyek az uráli nyelvcsalád, illetve a későbbi, szűkebb ugor nyelvi egységet alkotó nyelveket beszélők képviselőiben gyakrabban fordulnak elő, ugyanakkor az általunk vizsgált egyének ezen vonalai szoros kapcsolatot mutattak az uráli nyelvet beszélő mai hantik, mansik és magyarok mellett a szintén a Volga-Urál térségben élő, török nyelvet beszélő mai tatárokkal és baskírokkal is. Ez az eredmény azt mutatja, hogy a Volga-Urál térség genetikai összetétele nagy hatással volt a magyarokra és azok elődeire, amit a történeti és nyelvészeti adatok szintén alátámasztanak.
Török Tibor nemrég azt nyilatkozta a Mandinernek: „Az Árpáddal érkező honfoglaló magyarok egy jelentős része valóban a nyelvészek által rekonstruált protougor közösség leszármazottja volt.” Ezt önök is meg tudják erősíteni?
Türk Attila: Török Tiborék nemrégiben megjelent angol nyelvű tudományos dolgozata – az általuk közölt több, mint 200 teljes genomi adat révén – komoly előrelépés a korai magyar történelem kutatásában, adatsoruk a jövőben támpontként használható.
Mi egyelőre nem mentünk a Kr. u. IV-V. századnál korábbi időszakra, csak addig, amíg a régészek a honfoglalás kori hagyaték keleti gyökereit tekintve a legtávolabbra tudnak nyúlni. Tehát nem azért vizsgáltuk a nyugat-szibériai, tyumenyi kollégák által biztosított archaikus mintasort (Kr. u. IV–XVI. század) az obi ugor népek kialakulására vonatkozóan, mert a magyar nyelvet az ugor nyelvi egységből származtatják a nyelvészek.
Számunkra az ok az volt, hogy a magyar nyelv kiválását követően (Kr. e. XII–V. század) ezek a csoportok még sokáig (kb. Kr. u. VIII. század) egymással szomszédos területen éltek, amelynek régészeti lenyomatai is vannak. Itt
a legfontosabb azonban azt észrevenni, hogy két eltérő laborban is hasonló eredmények születtek!
Talán így érthető az a nemzetközi szakmai körökben is elfogadott vélekedés, mely szerint, ha létezik komoly perspektívával rendelkező etnogeneziskutatás, akkor a magyar egészen biztosan az elsők között van e téren, mivel a különböző laborok és tudományágak eredményei meglepő összhangot mutatnak.
Meg tudják erősíteni a honfoglaló magyarok Magyarságkutató Intézet által kimutatott belső-ázsiai kapcsolatait? Milyen formában lehet ezeket a kapcsolatokat történetileg értelmezni?
Szeifert Bea: Az eddig ismert honfoglalás kori adatok és az általunk vizsgált, Volga-Uráli csoportok alapján mindenképpen kijelenthető, hogy a honfoglaló magyarság (és annak keleti elődei is) rendkívül kevert csoport volt. A honfoglalókban korábban leírt „keleti elemek”, azaz a Kárpát-medence területétől keletebbről származtatható genetikai komponensek nagy részét mi a Volga-Uráli régészeti csoportokban is azonosítottuk. Feltételezhetően ezen a régión keresztül, közvetve kerültek a Kárpát-medencébe a magyarok elődeinek vándorlása során, még akkor is, ha valamikor időben messzebbre nézve még ennél is keletebbről, akár egészen Kelet-Ázsiából származtak.
Minél távolabbi ősöket szeretnénk azonosítani, annál nehezebb a dolgunk, hiszen a sztyepp régió – ami az éghajlati változások miatt különböző korokban más és más régiókra terjedt ki, ráadásul altípusai is ismertek (füves, erdős, félsivatagos stb.), melyek között hatalmas életföldrajzi eltérések voltak – egy genetikai olvasztótégely is volt. Az egyes népcsoportok és katonai alapon szerveződött csoportok egyaránt vándoroltak, mely során keveredtek is egymással. A lehető legközelebb úgy juthatunk a valósághoz, ha lépésről-lépésre időben egyre távolabb haladva próbáljuk meg azonosítani a keveredési eseményeket. Szerencsére ma már egyre több adat áll rendelkezésre, melyek újabb és újabb szempontok szerinti analízisével szépen lassan összeállhat ez a kirakós játék.
Az egyik vizsgált temető jellegzetes leletei
A busztanajevói (kusnarenkovói kultúra) temető egyik kurgánsírja az Urál nyugati oldalán
Hogy néz ki a kutatások jövője? Mi a helyzet Etelközzel és az egykori szomszédokkal?
Türk Attila: Folyamatos a mintagyűjtés és feldolgozás. Igyekszünk a Volga-Urál régió és a Kárpát-medence közötti térséget is feldolgozni. Ennek fontos eleme az egykori Etelköz temetőinek vizsgálata, melyek 2007 után egyre nagyobb számban kerültek elő és 2011 óta önálló régészeti lelethorizontként tartja számon a nemzetközi régészeti kutatás (szubbotci típusú lelőhelyek). Az ukrán és a moldáv kollégák segítségével máig már százas nagyságrendben gyűjtöttünk csontmintákat.
A korai magyar történelem szerencsére nem pusztán magyar belügy, hanem egy nemzetközileg is fontos tudományos kérdés, mely több ország történetét is érinti. A jövőben már nem pusztán a magyar jellegű leletanyagot tartalmazó keleti temetőket fogjuk vizsgálni, kíváncsiak vagyunk egykori szomszédaikra: besenyőkre, szlávokra, alánokra és kazárokra is.
Rendkívül érdekes kérdés, hogy genetikai szempontból milyen kapcsolatban voltak, vagy nem voltak a magyarok a közvetlen szomszédaikkal. A szlávok tekintetében például egy ukrán–magyar együttműködés keretében jelentős archaikus mintasorunk van abból az időszakból, amikor a sztyepp északi peremén élő szláv nyelvű népekhez kötött régészeti kultúrákban a halotthamvasztást felváltotta a korhasztásos rítus a Kr. u. X-XI. században, vagyis genetikailag is vizsgálható a hagyatékuk. Mindezen vizsgálatokat a lehető legmélyebb analízissel, a teljes genetikai információ elemzésével fogjuk megvalósítani.
A kicsit távolabbi jövőben az emberi genetikán túl stabil izotópos vizsgálatokat is tervezünk, melyek a migrációról, étkezési szokásokról adnak újabb információkat, de terveink között szerepel a jellemző betegségek, sőt a honfoglalók lovainak archaeogenetikai vizsgálatai is. Szeretnénk az „őstörténeti kirakós játék” minél több elemét a helyére tenni.
Az 1526-os mohácsi csatát augusztus 29. helyett valójában szeptember 8-án vívhatták meg a magyar és az oszmán seregek – számolt be kutatásuk új eredményeiről is a Szigetvár melletti Szulejmán-sírkomplexum kutatását vezető Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem (PTE) történeti földrajz professzora az MTI-nek.
A mohácsi csata helyszínét is vizsgáló kutatócsoport vezetője felidézte: 1526. augusztus 29. a magyar történelem egyik legismertebb dátuma. Mohács emlékezete összekapcsolódott Keresztelő Szent János fejvételének napjával és így a királyát, vezetőit vesztő magyar nemzet gyásznapjává vált. „Augusztus 29. ezzel szakralizálódott. Szimbólumok épültek rá: a csata kétszáz éves emlékhelyét, a Csatatéri Emlékkápolnát Keresztelő Szent János nevére szentelték fel” – magyarázta a kutató.
Ha viszont a csata idején használt Julián-naptár szerint dátumozott írott források idejét átszámítjuk a Gergely-naptáréra, az évforduló szeptember 8. lenne – hangsúlyozta.
Magyarázata szerint a mohácsi csata kronológiai elhelyezését a hagyomány határozza meg. A XV–XVI. századi történeti események elmesélésekor ez a hagyomány a korszak írott forrásaiban – a szerzők vallási hátterétől függően – a keresztény, a muszlim vagy éppen a zsidó naptár, kalendárium jeles napjaiként jelenik meg. A naptárakat azonban időnként meg kellett reformálni, hogy a mindennapi élet és a vallásgyakorlás céljaira használhatók maradjanak, s azok a csillagászati jelenségekhez igazodni tudjanak.
Ez történt 1582-ben is, amikor XIII. Gergely pápasága idején a korabeli keresztény világban használt Julián-naptárnak a tavaszponthoz történt 10 napos „elcsúszását” korrigálták. Ezt a többi között azzal orvosolták, hogy 1582. október 4. után az azt követő tíz napot „kihagyták” és a negyedikét követő nap október 15. lett. A reformmal megtörtént a naptár korrekciója, a tavaszi napfordulót és más fontos csillagászati eseményeket is összehangolták vele. A fontos vallási ünnepek kiszámítása és a mezőgazdasági munkák tervezése, szervezése is sokkal racionálisabb lett. Megjegyezte, hogy a hagyomány ugyanakkor megreformálhatatlan, egy évben ünnepkör ünnepkört követ, az egyes időszakok, de a napok is vallási jelentőséget hordoznak; szimbolikus töltésük, történelmi konnotációjuk van. A praktikus okok, mint a vallásgyakorlás, a munkák megszervezése érdekében végrehajtott naptárreformok miatt elvált egymástól a szakrális (hagyományos-időnként igazított) és a szekuláris (pontosan mért) idő.
Mohácsra térve Pap Norbert kiemelte: ha az emléknapot átcserélnék, az teljes egészében „megzavarná” azt a Mohács-emlékezést, amelynek lassan fél évezredes nemzetépítő hagyománya van. A mai katolikus naptár szerint szeptember 8. Kisboldogasszony napja és nem hordoz a csatával kapcsolatos emlékezeti tartalmat. „Szűz Mária születésének napja örömünnep, ami nem is állhatna távolabb augusztus 29-nek a magyar történelemben játszott tragikus szerepétől” – tette hozzá.
A nemzeti gyásznap annak szimbolikus tartalma miatt ezért továbbra is augusztus 29-én van, ugyanakkor a kutatásban mégis azzal kell számolniuk, hogy a Gergely-naptár szerinti „szeptember 8-án volt az összecsapás, mert az az 1526. évi hadjárattal és magával a csatával kapcsolatos tényezőknek az értelmezésében is szerepet játszik”. Ezekről a professzor elmondta, hogy „a konkrét napi események kronológiájában a napkelte és a napnyugta máskor van a mostani és az akkori augusztus 29-én, mint szeptember 8-án. A történeti vizsgálatainkban ennek jelentősége van, hiszen az oszmán források a mohácsi események leírását a muszlim imaidőkhöz kapcsoltan adják meg, amelyek viszont csillagászati jelenségekhez kötöttek.”
Ahhoz, hogy a korábbinál pontosabban tudják rekonstruálni az eseményeket, a ma használatos Gergely-naptár szerinti szeptember 8-án – ami megfelel a forrásokban megjelenő 1526. évi augusztus 29-nek – a mohácsi síkságon mérhető helyi időt kell meghatározni. Azt az időt kell rekonstruálni, amelyet az oszmán csillagászok a helyi körülmények figyelembevételével ki tudtak számolni – mondta. Pap Norbert szerint egyebek mellett a magyar és az oszmán seregek mozgásakor is érdemes lehet figyelembe venni az augusztus 29. és szeptember 8. közötti másfél hét különbséget.
Az, hogy a termés mikor érik be, a betakarítás mikor történik, a hadjárat szervezése miatt fontos szempont volt. Csak a szántóföldeken zajló betakarítási munkálatokat követően történt ugyanis meg a magyar csapatok elindítása a mohácsi táborba. A seregállítás feltételei, az előkészületek vizsgálatakor érdemes figyelembe vennünk azt a körülményt, hogy a 10 nap „csúszás” a Julián-naptárban a vegetációs ciklus és a mezőgazdasági munkák szervezése esetében már számottevő különbség, amit érdemes figyelembe venni a hadjárat előkészületeinek vizsgálatakor.
A másik említésre érdemes körülmény, hogy a kis jégkorszaknak is nevezett hideg periódus miatt a november a XVI. században téli hónappá vált. Az oszmánok a hadjárataikon az idő hidegebbre fordulásával kivonultak az országból: a fordulónap a Kászim-nap volt október 26-án, amelyet a Julián-naptár szerinti Szent Demeter napjához kötöttek. Egy október közepi kivonulás ennek alapján nem az ősz közepén történt, mint manapság, hanem az akkori ősz legvégén, sőt talán belenyúlt a télbe. „Éppen ezért a két naptár közötti különbséget és annak az időjárásra vonatkozó potenciális következményeit célszerű beszámítani mindkét fél hadvezetésének döntéseibe, persze nem csak 1526-ban” – fogalmazott.
Az új eredményekről Pap Norbert és kutatótársai – Gyenizse Péter, Kitanics Máté és Szalai Gábor – a Balkán Füzetek nevű kiadványban számoltak be.
