Németek ezrei masíroztak önként a halálba

A II. világháború utolsó napjaiban az Adolf Hitlerben csalódott, és a megszálló orosz katonák megtorlásától rettegő németek ezrei érezték úgy, hogy vesztes helyzetükből csak az önként vállalt halál jelenthet kiutat.

Margaret Bourke-White 39 évesen, az Egyesült Államok első női haditudósítójaként érkezett Németországba a II. világháború végén, azt követően, hogy megjárta többek között az észak-afrikai és az olasz frontot. A háború borzalmainak számos formájával találkozott, ezek közül sokat meg is örökített a saját fotóin, köztük egy olyat is, amelyről azonban utóbb évtizedekig nem beszéltek.

Az 1945 áprilisában a lipcsei városházán készült képein egy bútorokkal telezsúfolt iroda látható, és három ember alakja. Egy öltönyt viselő középkorú férfi az íróasztalnál ül, fejét a kezeire hajtja. Egy vele egyidős nő szoknyában és télikabátban egy bőr karosszékben látható, a bal karja lelóg a szék karfájáról, ujjával a szőnyeg felé mutat. Mögötte egy hosszú kabátot viselő fiatal nő fekszik egy bőrkanapén, kinyújtott lábai a földön pihennek. A fotó készítésének pillanatában már mindhárman halottak.

A férfi Kurt Lisso, Lipcse kincstárnoka, az asszony a felesége, Renate, a fiatal hölgy a lányuk, Regina. Mérget vettek be, miután megtudták, hogy Németország elveszítette a háborút, az amerikai katonák elérték a várost, és úgy érezték, nincs más választásuk, mint a halál. Ők hárman azok közé tartoznak, akik áldozatai lettek az 1945-ben Németországban kitört öngyilkossági hullámnak.

Demmin egy 10 ezer lakosú város Észak-Németország keleti felén, a Peene, a Tollense és a Trebel folyók találkozásánál. A második világháború alatt számos lengyel, orosz munkaszolgálatos, valamint belga és francia hadifogoly dolgozott itt, de ezen kívül más jelek 1945-ig nem utaltak arra, hogy szörnyű harcok dúlnak a világ más részein. A háború utolsó évében aztán felgyorsultak az események, amikor a szovjetek előrenyomulásával egyre több menekült érkezett kelet felől a városba, akik megrázó történetekről számoltak be.

A Vörös Hadsereg 1945 januárjában indította meg az offenzívát Kelet-Poroszország ellen, és folyamatosan nyomult Berlin felé. Azok, akik nem tudtak időben elmenekülni, megtapasztalhatták a németek által elkövetett népirtás következtében felerősödő bosszút. Sok menekült beszorult a szövetségesek és a szovjet front közé, vagy egyszerűen legyalulták őket az orosz tankok. A háború viszontagságai miatt meggyötört, a propaganda által feltüzelt és gyakran alkohol hatása alatt álló szovjet katonák valóságos ámokfutásba kezdtek. Különösen a német nők és lányok voltak kitéve veszélynek, életkortól függetlenül.

Május elején a Demminben állomásozó német csapatok már tudták, hogy a háborút elvesztették, és közelednek a szovjetek, a harc nélküli visszavonulás árát pedig a civilekkel fizetették meg: egyrészt mindenféle védelem nélkül odadobták őket az ellenségnek, másrészt még a menekülés lehetőségét is elvették tőlük. A helyi lakosságot és a menekülteket ugyanis megakadályozták abban, hogy a nyugat felé vezető utakon elhagyják a várost, nehogy feltartsák az ország belseje felé tartó német katonákat. Akik aztán, amint átkeltek a Peene folyón, felrobbantották maguk mögött a hidakat, elvágva az utat a menekülő lakosság elől.

A német és szovjet csapatok által felégetett házak napokig égtek, a demmini óvárosban egész utcák pusztultak el. A város épületeinek fele, egyes becslések szerint a kétharmada pusztult el.

A lakosság egy része a közeli erdőkbe és mocsarakba menekült vagy a várost körülvevő nyári lakokban bújt el. Mások a házuk alatti pincében próbálták átvészelni ezt az időszakot. Sokan azonban úgy érezték, vége mindennek. Arra számítottak, hogy a szovjetek és a szövetségesek majd rajtuk fognak bosszút állni a német nép nevében elkövetett borzalmak miatt, ezért inkább önként a halált választották.

A Demminben történtek nem számítottak egyedi esetnek, az öngyilkossági hullám terjedése térképszerűen követte a győztes csapatok vonulását Kelet-Poroszországtól az Odera és a Neisse vonaláig. Ugyanakkor semelyik nyugatnémet régióban nem volt olyan mértékű tömeges öngyilkosság, mint Poroszországban, Sziléziában, Pomerániában, Mecklenburgban, Brandenburgban és Berlinben.

24.hu