A német hadifogoly, aki gyalog szökött haza a szibériai munkatáborból

Hogyan képes egy ember a saját lábán megtenni tizennégyezer kilométert a szibériai fagyban? Milyen emberfeletti elszántságra van szükség ahhoz, hogy valaki három éven át, gyakran mínusz negyven fokban gyalogoljon? Hogyan lehet túlélni a történelem legkegyetlenebb teleit? Cornelius Rost német hadifogolyként került egy szibériai ólombányába, és a második világháború után megszökött a szibériai munkatáborból. A tél csontig hatoló hidegében kelt át a sivár orosz sztyeppéken, ahol életveszélyes találkozások közepette indult hazafelé, a családjához.

Nemzedékéhez hasonlóan, az 1919-ben született Cornelius Rost is szerény, hétköznapi életet élt egy osztrák városban, Kufsteinben, ahol saját fénykép-reprodukciós vállalkozást üzemeltetett. Amikor azonban 1938-ban az angol és francia megbékélési politikát kihasználva Hitler a Harmadik Birodalomhoz csatolta Ausztriát, a mindössze 19 éves Cornelius Rost-ot munkaszolgálatra hívták be.

„Német-Ausztriának ismét egyesülnie kell a nagy német anyaországgal, éspedig nem holmi gazdasági ok miatt! Nem! Ennek az egyesülésnek még akkor is be kell következnie, ha az gazdaságilag közömbös vagy akár káros lenne, be kell következnie a vérségi kötelékeknél fogva” – írta Adolf Hitler a Mein Kampf-ban.

A Wehrmacht bevonult Ausztriába, harcokra azonban nem került sor, mert az osztrák lakosság kitörő örömmel fogadta a német csapatokat.

Rost sorkatonai kiképzése után hamarosan a tűzvonalba került, hiszen 1939. szeptember 1-jén Németország villámháborút indított Lengyelország ellen, két nappal később pedig Nagy-Britannia és Franciaország is hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, amivel megkezdődött a második világháború.

Rodtot és társait kifejezetten arra képezték ki, hogy minél több fegyvert tudjanak kezelni és többnyire azokra a veszélyes frontszakaszokra küldték őket áttörést elérni, ahol a többi alegység már kudarcot vallott. A lengyelországi villámháború után Németország hamarosan uralma alá hajtotta Európa nagyobbik részét.

Cornelius Rost gyorsan emelkedett a renglétrán, és hamarosan tiszti, hadnagyi rendfokozatot ért el. A szakasza hidak felrobbantásában és diverzáns akciókban vett részt abból a célból, hogy lelassítsák a Vörös Hadsereg alakulatait. Az egyik sikeres bevetés után Rost hadnagy azonban a társaival együtt csapdába esett, mert az alegységét bekerítették az oroszok, akik heves géppuskatűzzel és gránátokkal támadtak rájuk.

Rost csodával határos módon túlélte a támadást, pedig egy lövedék súlyosan megsebesítette.

A szovjet kézifegyver lövedék egész életében a férfi kisagyában maradt, de Rost nagy szerencséjére nem okozott maradandó sérülést. Az elfogott Rost hadnagyot és túlélő társait 1945-ben hadbíróság elé állították és gyorsított eljárásban elítélték. Mintegy 20 ezer társával együtt két és fél napon át meneteltették őket Moszkva utcáin, ahol a helyiek válogatott szidalmakkal illették őket és köpködtek rájuk.

Rost először a hírhedt Lubjanka börtönbe került, majd 25 év büntetőmunkára ítélték, amit az északi sarkkörön túl, az északkelet-szibériai Csukcs-félszigeten felállított munkatáborban kellett letöltenie.

Akkoriban több millió német katonát és polgári személyt hurcoltak el az oroszok hadifogságba, rabszolga munkára a Szovjetunió legkülönfélébb tájaira, táboraiba. A mostoha körülmények, a rossz ellátás és az embertelen bánásmód miatt a foglyok legtöbbje sohasem tért haza.

A marhavagonokban Szibéria legkeletibb pontja felé tartó német hadifoglyok még nem is sejtették, hogy milyen embertelen körülmények várnak rájuk a Keleti-fok egyik ólombányájában.

A Csukcs-félsziget az Oroszországot Alaszkától elválasztó Bering-szoros melletti területen, jóval az északi sarkkörön belül fekszik, ahol a hőmérséklet gyakran a mínusz 40 Celsius fokot is megközelíti.
A végletesen embert-próbáló körülmények között a foglyok egy bányában dolgoztak, ahol kézi erővel ólomércet fejtettek.

A halál mindennapos volt, és akivel nem a hideg, az embertelen körülmények vagy a tífusz végzett, a fogvatartók kegyetlenségébe halt bele.

A munkatábor körül nem volt kerítés sem, hiszen az őrök pontosan tudták, hogy aki szökést kísérelne meg, az a kegyetlen szibériai körülmények között az életével fizetne ezért. Rost is jól tudta, hogy szinte a lehetetlenre vállalkozik, de a szabadságvágya erősebbnek bizonyult a félelmeinél.

Végül a tábori kórház német orvosának, valamint egyik térképész bajtársnak segítségével sikerült megszöknie. Akkor még nem is sejtette, hogy mire vállalkozott.

Három éven át kereste a hazafelé vezető utat a fagyos és kopár Szibérián át, ahol az elemekkel és a természettel ugyanúgy meg kellett küzdenie, mint a saját pszichéjével.

Rost későbbi úti beszámolója szerint a kilátástalanság és a végeláthatatlan telek közepette összesen mintegy tizennégyezer kilométert tett meg a Kamcsatkai-félsziget legészakibb pontjától, egész Szibérián és Közép-Ázsián át, amíg eljutott az orosz-iráni határig.

Viszontagságos útja során nem csak saját kitartásával, hanem medvével és farkasokkal is harcolt, de összetalálkozott nomád vadászokkal és a helyi jakut lakosokkal is. Mindvégig rettegett, mert az orosz katonák a nyomában jártak, és soha sem tudhatta, hogy barátokkal vagy újabb ellenségekkel találkozik.

A reményvesztett fogoly a müncheni nyilvántartó hivatal szerint 1947. október 28-án tért vissza az oroszországi háborús börtönből.

A viszontagságos kalandjairól később megjelent visszaemlékezésének egyes részleteit azóta is sokan vonják kétségbe. Tény azonban, hogy hazatért, és 1953-ban már a müncheni Franz Ehrenwirth kiadó nyomdájában dolgozott, ahol az ólombányák embertelen körülményei miatt kialakult színvaksága miatt számos nehézséggel kellett szembenéznie.

Rost lelkén a háború, a munkatábor és a szibériai szökés örökre nyomot hagyott.

Soha nem tudta igazán kiheverni az átélt borzalmakat. Az egykori hadifogoly 1983-ban, 64 évesen halt meg Münchenben. A megpróbáltatásairól szóló könyvét azóta összesen tizenöt nyelvre fordították le, amit többször is újra kiadtak.

Forrás: origo.hu