„Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották” – tudatták 1958. június 16-án a magyarokkal, akik akkor már második esztendeje szenvedték el a kádári kommunista hatalom megtorlását. Bár a helytartónak nevezett, a tömeges megtorlásokért felelő Kádár János Nagy Imre és társai kivégzésével próbálta megtörni a nemzet gerincét, éppen ezen a napon, az 1989. június 16-i újratemetésen folytatódott a magyarság háborús megszállásokkal félbetört történelme.

„A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa, mérlegelve a bűncselekmények súlyát, a súlyosbító és enyhítő körülményeket, a lefolytatott tárgyalás alapján a vád tárgyává tett cselekményekben a vádlottakat bűnösnek mondta ki és ezért: Nagy Imrét halálra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, dr. Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi Ferencet 8 évi börtönre, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélte. Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották” – tudhatták meg a 1958. június 17-én a Magyar Nemzet „Ítélet Nagy Imre és társai bűnperében” című cikkének olvasói.

A tömegesen kiszabott halálos ítéletek és a borzalmas súlyú börtönbüntetések között élő, s ezt túlélni próbáló olvasók tehát egy újságcikkből értesülhettek, hogy kivégezték az ország akkori történetének utolsó, törvényes keretek között beiktatott miniszterelnökét.

1958. június 16-án Nagy Imre és társai kivégzésével a hatalmat 1956 novemberében törvénytelenül megragadó Kádár János és illegitim kormánya érvénytelenné próbálta tenni a forradalmat, éppen az ellenkezőjét tették meg. A diktatúra tombolásának ez a mélypontja lerakta a forradalom emlékezet-kultúrájának alapkövét: október 23-a mellett június 16-a is 1956 méltatásának jelképes napjává vált.

Valakik döntöttek Moszkvában

A mindenféle törvényességet nélkülöző, koncepciós per megrendezését 1957 márciusában döntötték el, amikor Moszkvában szovjet–magyar csúcstalálkozóra került sor. 1957. április 9-én hoztak párthatározatot Nagy Imréék letartóztatásáról, amelyre április 14-én került sor a romániai Snagovban.

A jugoszláv nagykövetségről távozó Nagy Imre és társai (Donáth Ferenc, Fazekas György, Haraszti Sándor, Losonczy Géza, Lukács György) csoportját 1956. október 22-én egy emberrablás fogalmát kimerítő akcióban fogták le a szovjet erők és hurcolták őket a Bukarest közelében fekvő településre. (Snagov a kommunista rendszerben „tiltott helynek” számított, kiváltságos vezetők pihenőhelyeként, illetve titkos tárgyalások helyszíneként használták).

Nagy Imre, a forradalom miniszterelnöke 1958. június 15-én, a halálos ítélet kihirdetését követően az utolsó szó jogán beszél a bíróság előtt. A per koncepciója az volt, hogy a „Nagy Imre-csoport” már 1955-től készült megdönteni a szocializmust Magyarországon. Ennek érdekében tárgyaltak nyugati országok diplomatáival, valamint fegyveres szervezkedést és zendülést készítettek elő a pártállammal szemben. A pert előkészítendő, a fenti vádak bevallatása érdekében folyamatosan kihallgatták őket Rajnai Sándor vezetésével.

Végül összeállt a lista, hogy kiket miért vonnak vád alá, és milyen ítéletet szabnak ki rájuk. Ezt a listát a moszkvai pártvezetéssel 1957 őszén Biszku Béla, a Kádár-kormány belügyminisztere hagyatta jóvá. Ebben a névsorban még Donáth Ferenc is a halálra ítélendők között szerepelt.

Maléter Pál volt honvédelmi minisztert külön katonai perben szándékoztak elítélni, végül úgy döntöttek, hogy ő is a Nagy Imre-perben lesz halálra ítélve, annak ellenére, hogy nem volt különösen szoros kapcsolata a miniszterelnökkel.

Az 1958. június 9–15. között lezajlott zárt és gyorsított bírósági eljárás során Nagy Imrét és társait a népi demokratikus államrend elleni szervezkedésben való részvétellel, illetve szervezkedés vezetésével, a volt miniszterelnököt ezenkívül hazaárulással, Malétert pedig zendüléssel is vádolták. A vádak alapján lehetett tudni, hogy Nagy Imrére halálos ítélet várt, de Maléter Pál és Gimes Miklós újságíró ugyancsak erre számíthatott. A per koncepciós jellegét az is alátámasztja, hogy a volt kormányfő kettejük közül egyikkel sem volt közelebbi kapcsolatban.

A per alatti törvénytelenségekre jellemző, hogy a vádlottak a vizsgálati szakaszban nem konzultálhattak ügyvédjeikkel, akiknek pár nap alatt kellett elolvasniuk a több ezer oldalas peranyagot. A zárt tárgyalás is sértette a vádlottak jogait. Különösen figyeltek arra, hogy az MSZMP akkori első titkárának, Kádár Jánosnak a szerepéről ne essék szó, mivel egy ideig ő is a forradalom ügye mellett állt – fejtette ki Mink András történész a mult-kor.hu című történelmi magazinban. A perben azért hozhattak ilyen szigorú ítéleteket, mert a Kádár-rendszer konszolidációja megindult, ugyanakkor az már korántsem biztos szerinte, hogy a szovjet pártvezetés is ennyire véres leszámolást akart volna 1958-ban.

A buzgó helytartó

Az ÁVH-t 1950-ben létrehozó Kádár János szerepe tehát meghatározó volt Nagy Imre és társai kivégzésében. A tömeges kivégzésekért és bebörtönzésekért felelős kommunista vezető a későbbi évtizedekben mindent megtett azért, hogy feledtesse hatalomra jutásának körülményeit. A nemzeti emlékezet viszont élesen őrizte a kivégzések emlékét.  Erről tanúskodik Faludy György verse is (Egy helytartóhoz 25 év után): „Olykor, esti csendben/hallod-e újra, ahogy Rajk barátod/nyakcsigolyája reccsen?/Ha altatóval sem tudsz már aludni:/Tóth Ilonka sóhaja utolér-e,/s Losonczy hörgése, akinek kását/töltettél tüdejébe?/Mint víz alatti, elmerült harangok:/hintáznak-e hajnal felé ágyadnál/a tizennyolc esztendős iskolások,/kiket felakasztattál?”

S a kivégzett miniszterelnökre is utal a költő:

„És hol vannak ők már,/akik utat kerestek,/hogy nagyhatalmak öngyilkos viszálya/közt magunkat békésnek és szabadnak/tudjuk egyszer? Nagy Imre így kívánta./Őt is felakasztattad.”

Kádár János, aki egész életében minden adandó alkalommal, mindenkit elárult és bitóra juttatott, mint Máthé Áron történész, szociológus, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese egy cikkében megfogalmazta, még önmagát is följelentette: „1951-ben pedig saját magát, amikor különösebb gond nélkül vallott önmagára. A később ügyesen terjesztett legendákkal szemben ugyanis nem hasítottak szíjat a hátából, bár Farkas Vladimir ávós őrnagy, a kínzások mestere vélhetően tényleg megalázta. Ezután következett a legnagyobb árulás, amely egy kommunista számára is az: a munkásosztályt árulta el, amikor kegyetlenül leszámolt a munkástanácsokkal. Nagy Imrét és leginkább a magyar nemzeti függetlenség ügyét is ekkor árulta el.”

Fellobban a láng az örökmécsesnél

Az 1986-tól feléledő, a Kádár-diktatúra által rendszerint brutális eszközökkel feléledő, a kommunista hatalommal szembeni tömegtüntetések sorába illeszkedett a Nagy Imre és társai kivégzésének évfordulójára a  Történelmi Igazságtételi Bizottság kezdeményezett 1988. június 16-ra.

Harminc évvel korábban ezen a napon végezték ki Nagy Imrét és társait, így e nap a múlttal való szembenézés és az 1956-os eseményekre való emlékezés szimbolikus időpontja volt. Az eseményt a Belügyminisztérium ellenséges, ellenforradalmi akciónak minősítette, ezért a rendőrség aznap az 1986. március 15-i „lánchídi csatához” hasonló módszerekkel lépett fel.

A 30. évfordulóra szervezett megemlékezés a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájánál kezdődött, ahová 1958-ban Nagy Imrét és társait, valamint több halálra ítélt és kivégzett ‘56-ost jelentelen sírba temettek, majd a Batthyány-örökmécsesnél végződött. Az emlékműre akkor sem véletlenül esett a választás. A jelenlévők ugyanis Nagy Imre sorsában annak a Batthyány Lajosnak a sorsát látták, akit egy vesztes szabadságharc után a berendezkedő önkény halálra ítélt.

Aznap délután a Batthyány-örökmécseshez vezető utakat lezárták, ám 100-200 fő mégis megjelent a helyszínen. A rendőrség 16 személyt – köztük Tamás Gáspár Miklóst, Demszky Gábort, Hodosán Rózát és Orbán Viktort – állított elő, Könczöl Csabát pedig gumibottal bántalmazták.

Újratemetés: Orbán fölvetette az oroszok hazaküldését

1988 tavaszán Kádár János, a kommunista Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára egy amerikai televíziónak adott interjúban kijelentette, hogy Nagy Imrét nem lehet rehabilitálni. Kádár azonban, akinek uralmához Nagy Imre kivégzése kötődött, még megélte a néhai mártír miniszterelnök, hatalmas tömeget megmozgató újratemetését, amely a budapesti Hősök terén tartott ünnepélyes megemlékezéssel indult.

„Tegnap fél hatra már a ravatalokra helyezték az egyszerű, barna, aranybetűs feliratú koporsókat, az ünnepi alkalomra méltóságteljesen fekete-fehérbe öltöztetett Műcsarnok lépcsőjén, párhuzamosan egymás mellé, s középen, legfelülre tették a sorstársaikat, az 1956-os forradalom valamennyi ismert és ismeretlen, néven nevezhető vagy névtelen, elfelejtett vagy emlékeinkben őrzött, lelkileg köztünk élő, de életét a hazáért feláldozó magyar polgárt jelképező üres koporsót, oldalán a felirattal: Mártírjaink, 1956. A kegyelet lerovására érkezők szeme elé táruló megrendítő hatású látvány kigondolója és meg- tervezője ifjabb Rajk László volt — Bachmann Gábor közreműködésével —, akinek személye és neve óhatatlanul párhuzamokat ébreszt mindenkiben, a „soha többé” jegyében lezajlott 1956. október 6-i, emlékezetes végső tiszteletadással, amikor — mint láttuk és tapasztaltuk tegnap is — az egész ország gyászolt és temetett, fejet hajtott és emlékezett” – írta a Magyar Nemzet 1989. június 17-i számában, beszámolva a mindaddig – az 1956. után ártatlanul kivégzett áldozatok százaival együtt – méltatlan körülmények között, jeltelen sírban feküdt az Új Köztemető egyik elhagyatott parcellájában.

Nagy Imre, az 1956-os forradalom miniszterelnökének és társainak 1989. június 16-i újratemetése a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseménye volt.

Budapesten, a Hősök terén reggel 7 óra után néhány perccel még folytak az előkészületek. Az előző napokban gigantikus ravatallá alakított Műcsarnok homlokzata előtt már a helyükön sorakoztak Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József koporsói és az ismeretlen mártírokat jelképező koporsó, melyre az 1956-os forradalmat szimbolizáló lyukas magyar zászlót terítettek.

10 óra 10 perckor a virágot hozók lassan kígyózó sorba rendeződtek, a hangszórókból felhangzott az 1956-ot követő kivégzések áldozatainak névsora, Mensáros László, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán keresztül sorolták a neveket.

12 óra 30 perckor pedig egy percre megállt az élet és országszerte megszólaltak a harangok. A járókelők egyperces néma megállással, a gépjárművezetők megállással és dudálással tisztelegtek Nagy Imre és mártírtársainak emléke előtt.

Ezután a Hősök terén Nagy Imre harcostársai és a koncepciós perek túlélői nevében is beszéltek a szónokok. Felszólaltak: Vásárhelyi Miklós, Rácz Sándor, Mécs Imre, Zimányi Tibor, Király Béla és Orbán Viktor. A legnagyobb vihart kavaró beszédet Orbán Viktor mondta, aki Cserhalmi György korábbi beszéde után követelte az országos nyilvánosság előtt a szovjet csapatok kivonását.

Több tízezer ember vesz részt Nagy Imre és társai gyászszertartásán a Hősök terén 1989. június 16-án „Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik” – hangzottak a beszéd azóta gyakran idézett mondatai.

S amit a magyar sajtóban igen hosszú ideig nem idéztek: „Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.”

A legtöbb korabeli értékelés szerint az újratemetés a magyar kommunista egyeduralom történetének szimbolikus záróaktusa volt. Ez a későbbiekben árnyalódott, hiszen sokan évekkel később sem gondolják azt, hogy Magyarország megszabadult a kommunista örökségtől és az 1956-os forradalom szereplői képének kialakulása sem lezárt folyamat.

Az értékelés már a kezdetekben sem volt egyöntetű, ahogy Pongrátz Gergely egyik nyilatkozata mutatja: „A temetés előtt lejött hozzám Arizonába a New York-i konzul, három napig a vendégem volt, győzködött, hogy jöjjek haza a Nagy Imre temetésre. Azt mondtam: ha minden kivégzettet eltemetnek, akkor jövök, de az öt kommunistát el tudják temetni nélkülem is, ezért nem jövök. Az újratemetés létrejöttében fontos szerepet játszó Inconnu Csoport és Krassó György már akkor óvtak, hogy a kommunisták saját képükre formálhatják és kisajátíthatják a forradalom örökségét.”

Nem sokkal az újratemetés után, 1989. július 6-án meghalt Kádár János. A nemezis szinte tapintható volt: ugyanaznap a Legfelsőbb Bíróságon kihirdették Nagy Imre és társai rehabilitációját. De ha igaz, amit Németh Miklós állított, hogy Kádár János papot hívatott halála előtt, akkor még inkább jelképessé válik ez az esemény.

Június 16-a a bolsevizmus összeomlását, a rendszerváltást követően végleg történelmünk egy fontos dátumává vált: az Országgyűlés 1996. évi LVI. törvényben rendelkezett Nagy Imre mártírhalált halt magyar miniszterelnök és mártírtársai emlékének törvénybe iktatásáról.

(hirado.hu)