Roosevelt naivitása Sztálin kezére játszotta Közép-Kelet-Európát

A három szövetséges nagyhatalom képviselői 1945. február 4-én a németektől csak alig tíz hónappal korábban visszafoglalt Krím-félszigeti Jaltában, a cárok egykori nyári rezidenciáján, a Livágyija-palotában találkoztak, hogy egyezségre jussanak a náci Németország bukása utáni európai rendezés legfőbb kérdéseiben.

Jaltára úgy tekinthetünk, mint a „három nagy”, Roosevelt, Churchill és Sztálin 1943 végén Teheránban megtartott első tanácskozásának folytatására azzal a jelentős különbséggel, hogy az időközben alaposan megváltozott hadi helyzetre figyelemmel a jaltai konferencián szinte az összes fontos döntésben Sztálin akarata érvényesült.

„Nem az volt a kérdés, hogy mit akar a nyugat megengedni az oroszoknak, hanem az, hogy mit engednek meg nekünk az oroszok.”– (James F. Byrnes az amerikai delegáció tagja Jaltáról)

A szovjet diktátor adu ásza maga a Vörös Hadsereg volt
Amikor 1943. november 28-án a három szövetséges nagyhatalom képviselői, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill, a londoni háborús kabinet miniszterelnöke, valamint Joszif Visszarionovics Sztálin, az SZKP KB feje első alkalommal találkoztak Teheránban, a Wehrmacht hadseregcsoportjai még a Szovjetunió területén állomásoztak.

Tizennégy hónappal Teherán után azonban már alapvetően más képet mutatott a harctéri helyzet: augusztus végére a Vörös Hadsereg kiszorította a megtépázott német erőket a Szovjetunióból, és délen a hadműveletek a Balkán, északon pedig a balti államok, a kelet-poroszországi térség, valamint Lengyelország területére tevődtek át. Az angolszász szövetségesek miután 1944. június 6-án sikeresen partra szálltak Normandiában, az év végére a Harmadik Birodalom nyugati határán sorakoztak fel.

1945 februárjában a Vörös Hadsereg megkezdte az Oderához való felvonulást, és Zsukov marsall 1. belorusz frontja alig 65 kilométerre megközelítette a „fasiszta fenevad odúját”, Berlint.

A jaltai konferencia megnyitásakor a „három nagy” előtt már nem volt kérdéses, hogy a náci Németország elvesztette a háborút, és Adolf Hitler rendszerének legfeljebb csak néhány hónapja maradt hátra.

Ezért amíg a teheráni értekezleten a katonai kérdések, különösen az angolszász szövetségesek nyugat-európai frontnyitása állt a tárgyalások középpontjában, 1945. februárjában már a háború utáni rendezés vált a legfőbb kérdéssé a jaltai konferencián. Arról, hogy milyen legyen a háború utáni Európa politikai térképe, korántsem volt egységes a szövetséges hatalmak álláspontja; a legkomolyabb törésvonal a brit kormányfő, valamint Roosevelt és Sztálin rendezési elképzelései között húzódott. A szovjet diktátornak azonban volt egy igen komoly aduja az egymással több kérdésben is megosztott angolszász szövetségesekkel szemben, mégpedig maga a Vörös Hadsereg.

Amíg 1945 februárjában az angol-amerikai hadvezetésnek az igen nehéznek ígérkező rajnai áttörés megtervezésén fájt a feje, addig Sztálin már Berlin bevételén és a Vörös Hadsereg által megszállt közép-kelet-európai területek megemésztésén gondolkodhatott.

Teljes cikk: origo