Megvizsgálták egy teljes ősembercsalád genomját

Igazi tudományos szenzációnak számít, hogy első ízben vizsgálták meg egy komplett Neander-völgyi klán DNS-ét, és pillantottak bele legközelebbi evolúciós rokonaink közösségi kapcsolataiba. A dél-szibériai Altaj-hegység két barlangjában (Csagirszkaja és Okladnyikov) felfedezett tizenhárom Neander-völgyi embertől származó fog- és csontmaradványok genetikai elemzése azt mutatta, hogy közel egy időben és szoros kötelékben éltek ötvenezer évvel ezelőtt.

A Neander-völgyi csontleletek már önmagukban is ritkák, az olyanok pedig, amelyek megőrzött DNS-t is tartalmaznak, egyenesen csodaszámba mennek, arra pedig még nem volt példa, hogy egy egykor együtt élő közösség nyomaira bukkanjanak. Az is emeli a friss kutatás jelentőségét, hogy részt vett benne az idei orvosi-élettani Nobel-díjas Svante Paabo svéd genetikus is.

A kiásott csontdarabok összesen huszonhét Neander-völgyihez tartoztak, ám a rohamtempóban fejlődő biotechnológia ellenére csak tizenhétből sikerült elemezhető ősi genetikai anyagot kinyerni. A hat nő és tizenegy férfi maradványai közül tizenháromnak tudták komplexebb genetikai információját rekonstruálni.

Ősi családi kör

Közülük hatan nők, heten férfiak voltak, nyolc felnőtt és öt gyerek és serdülő. A genetikai vizsgálatok kiderítették, hogy a közösségben élt egy apa és tinédzser korú lánya, egy apával rokon férfi, több másodfokú hozzátartozó (unokatestvér, nagymama, nagynéni), és azonosítottak közös felmenőket jelző rokoni szálakat is.

Arra is fény derült, hogy a családtagoknak szokatlanul kicsi a genetikai változatosságuk, méghozzá szembetűnően kisebb, mint bármelyik más ősi vagy mai emberi közösségben. Mindenkinél nagy mennyiségű homozigótaságot, egymással azonos génkópiákat találtak, azaz a genomok – a tanulmány szerint – a beltenyészet (vérfertőzés) jeleit mutatják, és ez arra utal, hogy vélhetően kicsi, tíz-harminc fős csoportban éltek.

Egyedül a nők hoztak vérfrissítést a közösségbe, az anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS-ek ugyanis nagyobb változatossággal fordultak elő, aminek az lehet a magyarázata, hogy ha a nő megtalálta partnerét, akkor a férfi családjához költözött (patrilokalitás), és új géneket hozott. Bevett szokás lehetett ez, mert a genetikai vizsgálat szerint a csoport nő tagjainak nagy része másik közösségből származott, és úgy tűnik, hogy a nők vándorlása kötötte össze a nagy területeken szétszórva élő apró Neander-völgyi csoportokat, ami fontos szervezőerő lehetett a kis közösségek életében.

Barlang kilátással

Körülbelül 54 ezer évvel ezelőtt találhattak rá ezekre a jó kilátással rendelkező, panorámás barlangokra, és a helyszíneken talált több tízezer kőeszköz és állati (bölény-, vadló-, kőszálikecske-) csont azt valószínűsíti, hogy vadászó csoportok időszakos szálláshelyei, menedékei és húsfeldolgozó telephelyei lehettek. A gazdag állati leletanyag alapján azt gondolhatnánk, dúskáltak a fehérjében, és valóságos kőkorszaki paradicsom volt számukra a kies vidék, ahol egyszerűen csak le kellett sétálni a folyóvölgyekben vonuló csordákhoz, kiszemelni néhány szemrevaló példányt, és levadászni őket.

A valóság azonban kevésbé volt vadromantikus, a család tagjai közel egy időben haltak meg a barlangokban, vélhetően éhen és betegségektől gyötörten. A csontmaradványok szerint az egymást követő generációk vonalai egyik pillanatról a másikra szakadtak meg, méghozzá örökre. A barlangok és környékük pedig jó időre elnéptelenedett.

Találkozás egy régi szerelemmel?

A jégkorszaki ősembernek is nevezett Neander-völgyiek eredete távolról sem tisztázott. Valószínűleg nem Afrikában fejlődtek ki, ugyanakkor Európa és Nyugat-Eurázsia számos barlangjából előkerültek maradványaik a harminc–négyszázezer évvel ezelőtti időszakokból az elmúlt majdnem kétszáz évben, és ezek a dél-szibériai barlangok valószínűleg a legkeletibb élettereik lehettek.

A Homo sapiens őshazája viszont Afrika, amelyet hetvenezer évvel ezelőtt hagyott el a Közel-Kelet irányába, majd tovább észak felé, így több tízezer éven át kereszteznie kellett a Neander-völgyiek útját is.

Nem tudni pontosan, mennyire voltak békések a találkozások és a kényszerű egymás mellett élés, és azt sem, hogy a Neander-völgyieknek miért veszett hirtelen nyomuk harmincezer évvel ezelőtt (egyik legutolsó tartózkodási helyük a napsütötte Gibraltár volt).

De ahogy Svante Paabo megállapította, biztosan keveredtünk egymással, mert a mai európai vagy ázsiai származású emberek genomjának körülbelül egy-négy százaléka Neander-völgyiektől származik, és ezek a génátáramlások vélhetően nem maradhattak hatás nélkül, például befolyásolhatták az immunrendszerünk fertőzésekre való reakcióját is – pozitív irányba.

(index.hu)