A magyar őstörténet szempontjából kiemelkedő fontosságú történelmi művet fordított magyarra Sárközy Miklós. A könyv a VI–XI. századi Közép-Ázsia történetének legfontosabb írott forrása.
– Mit kell tudnunk a Bukhara története című iszlám krónikáról, amelyet ön fordított le pár hónapja magyarra?
– A ma Bukhara története néven ismert krónika eredetileg a 930-as 940-es években íródott arabul a közép-ázsiai Bukhara városában, születésekor a közép-ázsiai Számánida Birodalom ereje teljében, hatalma csúcsán volt. A Bukhara története a középkori arab-perzsa muszlim historiográfia legjobb hagyományain alapuló alkotás, egy várostörténet, amely formailag az azt megelőző százötven muszlim történeti krónikákra és azon belül khurászáni (kelet-iráni) helytörténeti munkákra tekint mintaként és azokból merít is. Ám emellett jelentős részben az iszlám előtti Közép-Ázsia és a kalifátus határain kívül eső sztyepprégió eseményeit írja le, és ezen információi nagyon értékesek, sokszor egyediek.
Vélhetően a krónika a számánida udvar megrendelésére készülhetett. Az eredeti arab nyelvű variáns szerzője egy bizonyos Abú Bakr Muhammad Narsakhí volt, aki a számánida udvarban mint írnok dolgozott a X. század első évtizedeiben, egyébiránt nem sokat tudunk róla. A X. századi arab variáns nem maradt ránk, viszont a XII. században a Bukhara történetét lefordították klasszikus perzsára, a kor közép-ázsiai lingua franca-jára, amikor is kisebb kiegészítések kerültek a szövegbe. A Bukhara történetének esetében kiemelendő, hogy ez a mű Közép-Ázsia legrégibb teljesen fennmaradt muszlim helytörténeti krónikája: döntően a VI. század végétől a X. század derekáig követi Bukhara városa és a Bukhara oázis történetét, de bemutatja a Bukhara oázis földrajzát és a X. századi Bukhara jeles értelmiségeit is. A későbbi perzsa átdolgozók is írtak hozzá apróbb megjegyzéseket.
– Milyen új lehetőségekkel bővíti a magyar őstörténetkutatást a krónika?
– A Bukhara története a VI–XI. századi Közép-Ázsia történetének legfontosabb írott forrása, és valóban, a magyar őstörténet szempontjából kiemelkedő fontosságú, mind a preiszlám Közép-Ázsia utolsó évtizedeihez, mind Közép-Ázsia koraiszlám periódusához nélkülözhetetlen történeti kútfő. Bár magyarnak tekinthető etnikai csoportokat név szerint nem említ, de időben a magyar őstörténet legfontosabb korszakát világítja meg
egy olyan területen, mely közvetlen szomszédságban állt a korai magyarsággal; és több, a krónikában említett közép-ázsiai etnikai csoport, mint az iráni nyelveken beszélő szogdok és khvárizmiak vagy a türkök bizonyos csoportjai több vagy kevesebb szerepet játszottak a kialakuló korai magyarság politikai szervezetében vagy kulturális hagyományaiban. Mindezeken túl a Bukhara története a korai magyarság dél-uráli szállásterületeivel intenzív gazdasági, kulturális kapcsolatokat ápoló régiót ír le olykor meglehetősen informatívan, máshonnan nem ismert információkat is megőrizve.
– Eddig miért nem fektettek hangsúlyt a kutatók ennek a fontos könyvnek a magyar szempontú tanulmányozására? Azt olvastam, már Vámbéry Ármin is elemezte az írást.
– Nekem az a véleményem, hogy nemcsak azokat a többnyire nem túl hosszú szemelvényeket kell ismerni a magyar őstörténethez, melyekben expressis verbis említik a magyarokat, hanem egyfelől az azokat közreadó munkák egészét is jól kell ismerni, a szűkebb-tágabb kontextus ismerete is sokat segít az adott szövegrész megértéséhez. Másfelől a magyarokat nem említő, de a VII-X. századi sztyepptörténet miatt fontos műveket is nagyon fontos ismerni, magyarra fordítani, ilyen munka a Bukhara története is. Aki meg akarja érteni, hogy mi történt Közép-Ázsiában és az attól északra húzódó sztyeppvidéken a 6-11. században, annak a Narsakhí-féle Bukhara története kikerülhetetlen forrás.
Belátható, hogy a VI-XI. század sztyepptörténete igen fontos a magyarság szomszédai miatt is, mivel a kései hun, heftalita, nyugati türk, türges, ujgur, karakhánida nomádok csoportjai mind megjelennek a Bukhara története lapjain. Másfelől a nem-nomád hagyományokat képviselő politikai formációk, mint a szogd városállamok, a 7-8. századi kínai Tang császárság közép-ázsiai expanziója, a 8. század elején megjelenő muszlim kalifátus és az Abbászida Kalifátus felbomlása után felemelkedő Számánida Birodalom történetéhez gazdag információkhoz juthatunk e műből.
Itt külön kiemelném a Számánidákat, akikről jól ismertek kiváló 9-10. századi volgai bolgár politikai, gazdasági kapcsolataik, és kifejezetten erős volt az érdeklődésük a Dél-Urál vidék iránt.
Narsakhí művének jelentőségét Vámbéry Ármin is felismerte, és az 1872–73-ban magyar, angol és német nyelven megjelent Bokhara története című monumentális művének első fejezeteit gyakorlatilag Narsakhí műve alapján, vagy legalábbis annak alapos ismeretében írta meg. Vámbéry kiemelkedő érdeme volt, hogy európai tudósok közül ő volt az első, aki Narshakhí művét kimerítően használta és beemelte a nyugati tudományos életbe.
– Honnan jött az ötlet a krónika ez irányú kiaknázására?
– A Bukhara története fontosságát itthon csak néhányan ismertük eddig. A XII. századi perzsa verzió kéziratai alapján a huszadik században készült egy modern kiadás Mudarrisz Razaví jóvoltából a mai Iránban. Iranistaként szisztematikusan gyűjtöm a X–XVII. századi perzsa nyelvű historiográfia munkáit, így Narsakhí művének modern iráni kiadását is sikerült pár éve megszereznem Iránban és javarészt el is olvastam, még jóval a mostani fordítási munkálatok előtt. Razaví modern iráni kiadása szolgált a mostani magyar fordítás alapjául figyelembe véve a különböző kéziratok néhány apróbb eltérő olvasatát is.
Sudár Balázs turkológus barátom, kollégám vetette fel 2017-ben, hogy a szélesebb nagyközönség számára is elérhető legyen a Bukhara története magyarul.
Itt meg kell jegyeznem, hogy a klasszikus perzsa történeti és részben irodalmi munkák közül nem a Bukhara története az egyetlen, amely a magyar történelmi vagy kulturális hagyományok valamilyen korszaka vagy aspektusa miatt érdeklődésre tarthat számot, ám sajnálatos módon ezeknek a perzsa kútfőknek magyarra ültetése eddig még nem történt meg.
– Úgy tudom, a magyar őstörténet egyik híres forrása, a Dzsajhání-féle krónika szintén Bukharában született. Mit árul el nekünk ez az egybeesés?
– Azt árulja el, hogy a IX–X. századi közép-ázsiai Számánida Birodalom, ez a muszlim és iráni gyökerű közép-ázsiai dinasztia kiemelkedő szerepet játszott a korabeli eurázsiai sztyeppvilágról szóló információk gyűjtésében, adatolásában. A Számánida Birodalom északi határa a régióval volt szomszédos egészen hosszan, nagyobb földrajzi akadály nem húzódott köztük és a tőlük északra élő nomádok között. A Számánidák egész fennállásuk alatt élénken figyelték a nomádokat, egyszerre voltak defenzív és offenzív kezdeményezéseik velük szemben, de – amint korábban utaltam rá – a sztyepprégió mögötti területek elérésére is törekedtek, amelyben kiemelkedő szerepet játszott az Urál vidék, a magyarokkal szoros kapcsolatot ápoló volgai bolgár állammal fenntartott szorosnak tűnő politikai, gazdasági kapcsolatokra törekvés számánida oldalról.
Mindezeken túl a birodalomnak sikerült kiépítenie illetve továbbfejlesztenie egy muszlim és iráni hagyományokból táplálkozó adminisztrációt, amely folyamatosan gyűjtötte az adatokat a számánida állam számára. A több számánida nagyvezírt is adó Dzsajhání család tagjaként Abú Abdalláh Muhammad Dzsajhání 914 és 922 között volt számánida nagyvezír, az ő mára elveszett, de más művekben (például Ibn Rusztánál) fennmaradt adatai jól ismertek a magyar őstörténeti kutatásokban. A Bukhara története szerzője, Narsakhí némileg később, a 930-940-es években volt aktív, de a számánida kor végéről is kiemelhetünk egy fontos munkát, a 982 körül befejezett, ismeretlen szerzőjű Hudúd al-álam-ot (A világ régiói), mely egy nagyszabású perzsa nyelvű számánida földrajzi enciklopédia a korabeli lakott világról, erősen a sztyeppvidékre koncentrálva (és itt már a magyarok is szerepelnek külön fejezetben). E három munka jól példázza a Számánida Birodalom erős érdeklődését és a számánida hivatalnokréteg mély ismereteit a korabeli eurázsiai sztyeppéről, beleértve a magyarokat és szomszédaikat.
Sárközy Miklós
– Milyen szerepet játszott Bukhara városa Közép-Ázsiában a magyarok vélhető felbukkanásának idején? Mi volt a történeti háttér?
– Bukhara alapítása úgy tűnik a szogd etnikumhoz kapcsolódik, akik alatt az iszlám előtti Bukhara a VI–VIII. században már jelentős várossá alakult, fejlett mezőgazdasággal és a Selyemutak mentén kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel Kelet-Európa és Nyugat-Kína között. Mindezek mellett azt is meg kell azonban jegyezni jelenteni, hogy a preiszlám időszakban nemcsak egy városról, hanem egy virágzó Bukhara oázisról is beszélhetünk, amelyben több más város is párhuzamosan kialakult Bukharával.
Bukhara primátusa igazán csak az iszlám korban válik döntővé az oázison belül. A számánida uralommal a IX. század második felétől indul a város új virágkora, Bukhara, ez a régi preiszlám város 900 után a klasszikus iszlám iráni kultúra keleti ékköve lesz. A buddhista, zoroasztriánus vallású lakosság felveszi az iszlámot, a szogdot felváltja a perzsa és az arab nyelv, egyre több török ajkú csoport is megtelepszik a Bukhara oázisban és Bukhara az iszlám vallás és művelődés messze földön híres tudományos centrumává válik a X. századra, arabul kubbat al-iszlámnak, az iszlám kupolájának is nevezték emiatt. A Számánidák, ez a kelet-iráni dinasztia egyszerre iszlamizálja Közép-Ázsiát, és egyben az iszlám világ keleti részén újjászülető perzsa nyelv és irodalom patrónusa is lesz. A Számánidák udvarában születik meg az újperzsa irodalmi nyelv 900 körül. A Számánidák nagyjából 1000-ig uralkodtak Közép-Ázsiában, uralmuk alatt Bukhara ragyogó kereskedelmi és kulturális várossá, a régió vezető városává vált.
– Mit tudhatunk meg a letelepült városlakók és a nomádok, köztük minden bizonnyal a magyarok sokrétű kapcsolatairól a könyv alapján?
– Bukhara földrajzilag nyitott és védtelen volt katonai támadások ellen, semmilyen jelentős földrajzi akadály nem tornyosult a várost ostromlók előtt. Mégis az 1220-as mongol invázióig a város nem szenvedett el számottevő károkat, nem érte olyan támadás, amely miatt elnéptelenedett volna. Mindez arra utal, hogy mind a szogd időszakban, mind a koraiszlám korban Bukhara fontos és szoros kapcsolatokat ápolt a tőle főleg északra élő nomádokkal.
– Később mi történt?
– Az iszlám uralom alá került Bukharának aztán megint védekeznie kellett a sztyeppei nomádok ellen, akik nem váltak a kalifátus alattvalóivá. A VIII. század második felében indul meg a határvédelmi erődrendszerek (ribátok) kiépítése Bukhara környékén kifejezetten a türkök ellen, a védelmi célzatú építkezés még 900 körül is, I. Iszmá’íl számánida amír (892–907) alatt is ismert volt. Később a helyzet ismét barátságossabbá válik városlakók és nomádok között, hiszen 950 után a számánida hadseregben túlsúlyba kerülnek a türk eredetű katonák, és ebben a korban indul meg Közép-Ázsia erősebb eltörökösödése és az iráni etnikai elemek lassú kisebbségbe kerülése is.
1000 után Bukhara lesz a fővárosa az első iszlamizált török dinasztiának, a Számánidákat felváltó Karakhánidáknak. Így azt mondhatjuk, hogy nomádok és letelepültek viszonya változó volt. A városlakók gyakran igénybe vették a nomádok katonai erejét, a nomádok pedig élvezték a szogd és iszlám kori gazdag Bukhara kereskedelmi prosperitásának gazdasági előnyeit. Narsakhí krónikája szépen adatolja ezeket a hullámzó tendenciákat Bukhara történetében. Mindezeket a tapasztalatokat lehet máshol is lehet hasznosítani a magyar őstörténetben, nomádok és városlakók kapcsolatának vizsgálatában.
„A korai magyarok egyértelmű, jellegzetes tárgyi kultúrát hoztak magukkal, vándorlásuk pedig rendkívül gyors volt.” Olekszij Komar napjaink ukrajnai magyar őstörténeti kutatásinak támogatója, aki könyvet írt a korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékeiről. A nemzetközi hírű régésszel, az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének munkatársával a magyar ősmúlt izgalmas új felfedezéseiről jelent meg interjú a Mandineren.
– Miért kezdte ukrán régészként a magyarok őstörténetét kutatni?
– Érdeklődésem a korai magyarok története és régészeti emlékei iránt egész egyszerűen annak a ténynek köszönhető, hogy a magyarok Eurázsia kora középkori történetének rendkívül fontos szereplői.
A magyarok elődeivel foglalkozó publikációk hirtelen növekedése az elmúlt évtizedben azt mutatja, hogy ezt a jelentőséget a külföldi, nem magyar kollégák is kezdik megérteni.
– Ön korszakalkotó monográfiát írt oroszul a „magyar kérdésről”, ami magyarul is megjelent. Mit lehet tudni kutatásai alapján a magyar etnogenezisről?
– Könyvem a magyar etnogenezis jóval szerteágazóbb problémájának csupán egy szeletére koncentrál: a IX. századi rövid migrációs időszakra az Uráltól az Al-Dunáig. Egészen mostanáig a történészek úgy hitték, hogy a magyarok áttelepülése hosszú, két-három évszázados folyamat volt. Ezek a történészek azt feltételezték, hogy a magyarok ősei Baskíriában és a Don-medencében is jelentős időre „megálltak” a vándorlás során. Azt is feltételezték továbbá, hogy a magyarok anyagi kultúrája többször és radikálisan megváltozott aktuális, letelepedett szomszédaik hatására. Az új régészeti felfedezések ugyanakkor azt bizonyítják, hogy ezek az elméletek hibásak.
Olekszij Komar
A korai magyarok egyértelmű, jellegzetes tárgyi kultúrát hoztak magukkal a Dnyeper folyó mentén elterülő sztyeppre, amely kultúra a Volgától keletre, részben pedig még távolabb, az Ural keleti oldalán formálódott a IX. században. Ezek szerint a vándorlás rendkívül gyors volt: minden bizonnyal egyetlen generáció alatt lezajlott.
Az említett tárgyi kultúra sajátosságai alapján kijelenthetjük, hogy mindez valahol az Irtis és a Tobol folyók között alakult ki, a régió déli részén. Kimutatható egyes lovas nomád kultúrák, a besenyők, oguzok és kimemek hatása is. A magyarok ősei ugyanakkor egyedi ötvösművészetet hoztak létre, ami különbözött a többi nomád nép és az erdőlakó ugor nyelvű népekétől egyaránt.
– Mit tudhatunk a vándorlásról?
– A korai magyarok vándorlásában nem egy, hanem néhány, egymáshoz közeli rokon ugor nyelvű közösség vett részt. Az első csoport az Urálon túli területen maradt, a mai Cseljabinszk környékén Oroszországban. Egy nagyon fontos és érdekes IX–X. századi régészeti lelőhely került elő itt pár éve az Ujelgi-tó partján. A második csoport a VIII–IX. századi baskíriai Karajakupovo-kultúra népességhez csatlakozott és a Bjelaja folyó völgyében éltek tovább. A harmadik közösség tovább vándorolt nyugatra és letelepedett a Káma folyó térségében, ahol még a hetvenes években felfedezték a részben magyarokhoz köthető, híres Bolsije Tyigani temetőt a IX–X. századból.
A két utóbbi csoport később mint Magna Hungaria magyarul beszélő népessége vált ismertté.
A mai magyarok ősei azonban nem maradtak ezeken a területeken, hanem tovább vonultak nyugatra a déli sztyepp útvonalán: ők hagyták hátra a Szubbotci-leletkör (IX. század) temetőit a Fekete-tenger északi előterében.
– Mi a helyzet az etelközi magyarokkal?
– Bizánci szövegek alapján Etelköz egy kisebb terület volt a Dnyeper folyó jobb partján, nagyjából fel az Ingulec folyóig. Régészeti adatok viszont azt mutatják, hogy a Szubbotci-típusú temetkezések a Dnyeper bal partjától a Dnyeszterig, sőt, egészen az Al-Dunáig fellelhetők.
Mindez azt jelenti, hogy a magyarok őseinek megtelepedése itt nem pusztán a sztyepp vidékére korlátozódott, hanem szabadon választották meg a szálláshelyüket. A temetkezési helyek főként a sztyepp és az erdős sztyepp határán, a nagy folyami árterek közelében találhatók, ami arra utal, hogy a magyarok a török nyelvű nomád népekkel ellentétben a párásabb éghajlatú környezetet favorizálták és kevésbé féltek a hótól.
Az új szálláshelyek természetesen új kapcsolatokkal jártak: az etelközi temetőkben különböző típusú fazekastermékeket találtunk. Az edények egyik csoportját volgai bolgár fazekasok készítették, ezeket a termékeket a magyarok hozták magukkal a Volga vidékéről. Más darabokat a Krímben gyártottak, a harmadik csoport pedig szláv fazekasok munkáját dicséri. Ami a drágább ezüstedényeket illeti, azok a Kazár Kaganátus kézműveseitől származtak. Egyúttal a magyarok hatását is jól megfigyelhetjük egykori szomszédaik leletanyagában. Ennek emlékei a Szubbotci-leletkörből származó jellegzetes övdíszek a Krímben, illetve a Don menti szaltovói népesség körében, valamint a szlávok lakta telepek hagyatékában egyaránt.
Olekszij Komar 2018-as koncepciója a magyar őstörténetről, a vonatkozó kora középkori régészeti lelőhelyek adatbázis nyomán
– Az ön kutatásai alapján vált egyértelművé, hogy a magyarok a honfoglalást követően is élénk kapcsolatban maradtak a keleti területekkel. Mit jelent ez pontosan és miért olyan fontos ez a megállapítás?
– Az ilyen távoli kapcsolatok a X. században egyáltalán nem számítottak kivételesnek. Arról az időszakról beszélünk, amikor a Közép-Ázsiát és Észak-Európát összekötő nagy kereskedelmi útvonalak létrejöttek és aktívan használták is azokat. A Közép-Ázsiában vert iszlám ezüstpénzek egészen Britanniáig elterjedtek. Amit eddig nem tudtunk, hogy a „Prémútnak” nevezett kereskedelmi útvonal Volgai Bolgáriát az Urálon túli régióval összekötő ágán magyar kereskedők is megfordultak.
A történészeket régóta foglalkoztatja a kérdés, hogy ez a kereskedelem milyen nyelven folyt. Ha ebbe belegondolunk, elmondhatjuk, hogy a magyarok megtanulhatták a szláv nyelvet a szomszédaiktól, a Volga- és Urál-régió finn, permi, és ugor lakosságával pedig a saját anyanyelvükön beszélhettek.
Ez hatalmas előnyt jelenthetett nekik a germán vagy arab kereskedőkkel szemben, akik számára Kelet-Európa lakosságának többsége teljesen érthetetlen nyelven beszélt.
Ami a mi szempontunkból különösen fontos ugyanakkor, hogy a kereskedelmi útvonalakon keresztül a korabeli divat egyes elemei is terjedtek. Például a híres magyar tarsolylemezes övtáskákat nem a magyarok hozták be magukkal a Kárpát-medencébe a IX. század végén. Ennek a tárgytípusnak a divatja csak a X. században bukkant fel, majd terjedt el a Magyar Fejedelemség területén kívül sokkal keletebbre is, a Középső-Volga és Káma folyó régiójában. A régészek rámutattak ugyanerre a X. és korai XI. századi veretes övek esetében is, ami önmagában is egy hatalmas kutatási téma.
– Mostanában indulnak be az ukrajnai magyar őstörténeti kutatások az ön hathatós segítségével. Milyen lehetőségek rejlenek ezekben a kutatásokban és milyen célokat fogalmaztak meg?
– Komoly lehetőségek! Mindenek előtt a modern természettudományos kutatási módszerek ma már lehetővé teszik olyan temetőanyagok érdemi vizsgálatát is, amelyekre a régészek korábban nem fordítottak különösebb figyelmet.
Elsősorban a radiokarbon-keltezésre, az izotópos és a DNS-elemzésekre gondolok.
Ezeknek a lehetőségeknek köszönhetően a legkevésbé „látványos”, legszegényesebb temetkezések is datálhatóvá váltak és azonosíthatók például a rokonság szempontjából. Korábban a régészek csak olyan adatbázist tudtak összeállítani és elemezni, amelyek pusztán a hagyományos régészeti vizsgálati módszereken alapultak. Manapság már az összes rendelkezésre álló információt érdemes összegyűjteni, mivel elemzési képességeink kibővültek. Nem csupán az ősi népek eredetét, de az étrendjüket, a betegségeiket és számtalan egyéb aspektust is tanulmányozhatunk már.
Magyar jellegű aranyozott ezüst szablyaszerelék az etelközi szállások (Szubbotci-típusú lelőhelyek) hagyatékából Korobcsino (Ua) lelőhelyről
Az etelközi hagyaték (Szubbotci-típusú lelőhelyek) korai horizontja Dél-Urál vidéki elemekkel
Másodsorban új ásatási helyszínek felkutatása is szóba jöhet, ami friss leletekkel gazdagíthatja tudásunkat a korai magyarokról. Itt nem csupán a magyarok tényleges temetkezési helyeiről beszélünk, hanem a „szomszédok” temetkezéseiről egyaránt: alánokról, szlávokról. A korabeli szláv települések legújabb leletei arra utalnak, hogy a IX. század második felének magyar populációja rendkívüli befolyással bírt a Dnyeper bal partján élő szláv törzsek viseleti szokásaira, divatjára.
Néhol ez a magyar hatás ma már komolyabbnak tűnik, mint magának a Kazár Kaganátusnak a befolyása!
Ezek a teljesen új és váratlan információk arra sarkallnak, de egyúttal kényszerítenek is minket, kutatókat, hogy a régióra vonatkozó eddigi történelmi elképzeléseinken is változtassunk.
%20(3).jpg)
%20korai%20horizontja%20D%C3%A9l-Ur%C3%A1l%20vid%C3%A9ki%20elemekkel.jpg)
