Ferenczi Sándor a pszichoanalízis első és egyik legjelesebb magyar képviselője. Az analitikusok közül kitűnt érzékeny személyiségével, gazdag műveltségével és kreativitásával.
Ferenczi terápiás világa empátiára, az analitikus őszinteségére és önismeretére épül, szemben a korban uralkodó tekintélyelvű szemlélettel. Gondolkodásmódja munkássága során mindvégig gyermek- és páciensközpontú volt, megértésre és együttérzésre törekedett. Az elmondhatatlant, a szavakba nem önthető trauma élményét fordította le a pszichoanalízis nyelvére, amikor a freudi koncepciót továbbgondolva megalkotta saját elméletét.
A kezdetek
Ferenczi Sándor 1873-ban született Miskolcon, nyolcadikként egy tizenegy gyermekes zsidó családban. Édesapjának könyvkereskedése volt, így a többnyelvű családban világnyelvek, irodalom, művészet és tudomány is ragadt a fiatal Ferenczire. A középiskola elvégzése után 1890-ben a bécsi egyetem orvosi karán kezdte tanulmányait. A pszichoanalízis bölcsőjében töltött évei alatt olvasta Freud és Breuer tanulmányát a hisztériáról.
Orvosként az álmok, öntudatlan folyamatok, a test és a lélek kapcsolata foglalkoztatta. 1898-ban visszatért Budapestre: a Szent Rókus Kórház „bujakóros osztályán” kezdte szakmai pályafutását, ahol leginkább nemi beteg prostituáltak fordultak meg. Később a Szent Erzsébet Szegényház idegosztályán, majd bel- és idegorvosi magánpraxisban tevékenykedett.
Szakmai és magánéletében is fordulópontot jelentett a pszichoanalízissel való találkozás. 1907-ben orvos kollégája, Stein Fülöp ajánlotta neki Freud Álomfejtését és Jung szabad asszociációs módszerét. Ugyanebben az évben személyesen találkozott Junggal, majd levelezésbe kezdtek. Stein és Jung ajánlották be Freudhoz.
A bécsi mesterrel való találkozást követően a fiatal Ferenczi rohamtempóban sajátította el a pszichoanalitikus elméletet és technikát. Már igen hamar analízist folytatott – miközben ő maga Freudhoz járt analízisbe, és elkezdte műveinek magyarra fordítását is. 1909-ben már a pszichoanalitikus mozgalom elismert képviselőjeként utazott Freuddal amerikai elő adóútjára a Clark Egyetemre.
Ferenczi életében Freud egyszerre volt mester, analitikus, apafigura, munkatárs és barát. Kapcsolatuk – konfliktusaik ellenére – Ferenczi haláláig fennmaradt. Közel huszonöt éven át tartó levelezésükben megosztották egymással a mindennapi élet apró dolgait, a pszichoanalízishez kapcsolódó ötleteiket és elképzeléseiket, a pácienseik kapcsán felmerülő dilemmákat és legmélyebb érzéseiket is.
Freud még Ferenczi szerelmi életében is kulcsszereplővé vált: amikor a magyar analitikus beleszeretett fiatal páciensébe, Pálos Elmába, Freud vette át a nő terápiáját, később pedig meggyőzte tanítványát, hogy vegye inkább feleségül a nő anyját, a nála hét évvel idősebb Pálos Gizellát. Ferenczi megfogadta Freud tanácsát, de levelei tanúsága szerint élete végéig neheztelt emiatt.
A pszichoanalízis történetében nem Ferenczi Sándor esete volt az egyetlen „díványgabalyodás”. Bár Freud tudta, hogy a terápia során a páciens feltörő érzelmei az analitikusban is érzelmeket keltenek, úgy gondolta, hogy az úgynevezett viszontáttétel olyan akadályozó tényező, amelyet fel kell ismerni, és le kell küzdeni. Ferenczi szerint azonban a viszontáttételi reakciók hasznos és nélkülözhetetlen eszközök a gyógyító folyamatban.
Ferenczi egyszerre szeretett volna megfelelni Freudnak, és kivívni vele szemben szellemi és érzelmi függetlenségét. Miközben élete végéig gyermeki függésben maradt tőle, a pszichoanalízis fenegyerekévé is vált, aki rendületlenül munkálkodott a pszichoanalitikus technika megújításán.
A pszichoanalitikusok közül elsőként foglalkoztatta a gyermeknevelés és a pedagógia témaköre. Kritikusan szemlélte a kor tekintélyelvű pedagógiai szemléletét, amely folyamatos elfojtásra és introspektív vakságra neveli a gyermekeket, ezzel pedig megágyaz a későbbi neurózisoknak.
A klasszikus pszichoanalízis tekintélyelvű szemléletével szemben Ferenczi – akit a pszichoanalízis anyjaként is szokás emlegetni – elfogadó, empatikus és érzelemteli környezetet igyekezett teremteni páciensei számára.
A trauma lélektana
A XIX. század végén a pszichoanalízisnek köszönhetően előtérbe került a pszichés traumák kérdése. Míg a korban uralkodó orvosi szemlélet az emberi testet helyezte a fókuszba, Freud a páciensek saját narratíváján keresztül próbálta értelmezni tüneteiket. Elbeszéléseikből korai traumák rajzolódtak ki, és Freud első modelljében úgy gondolta, ezek a lelki megrázkódtatások felelősek a felnőttkori patológiákért. Később azonban, második elméletében megkérdőjelezte ezeknek a traumáknak a valódiságát, és úgy vélte, hogy azok csak a páciensek fantáziájában születtek.
Elméletének megváltoztatása miatt számos bírálat érte, a kritikusok között volt Ferenczi is. Ferenczi 1914-ben katonaorvosként foglalkozott először a trauma kérdéskörével, amikor felismerte, hogy a harctéri sokk pszichés következményei hasonlóak a hisztéria tünettanához. Háborús neurózisról szóló előadását elismeréssel fogadták, hatására 1918-ban megválasztották a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület elnökének.
1924-ben Otto Rank osztrák pszichoanalitikussal közösen megírták A pszichoanalízis fejlődési céljai című munkájukat, amelyben – a freudi ödipális pszichológiával szemben – a korai anya-gyerek kapcsolat fontosságát és a traumák valóságosságát hangsúlyozták. A mű belső vitákat gerjesztett a pszichoanalitikus mozgalmon belül, különösen Karl Abraham és Ernest Jones ítélte el Ferenczi és Rank megközelítését. Freud először budapesti és bécsi kollégái pártjára állt, később azonban – a mozgalom egységességének megőrzése érdekében – mégsem foglalt egyértelműen állást a konfliktusban.
Ferenczi 1924-ben a Katasztrófák a nemi működés fejlődésében című kötetében dolgozta ki elképzelését, amelyben ugyan ő is a preödipális történések fontosságát és a traumák kapcsolati gyökerét hangsúlyozta, emellett azonban megőrizte a Freud számára fontos filogenetikus gyökereket is. Bár Ferenczi elképzelése is szembement a freudi pszichoanalízis téziseivel, mégsem szegült szembe nyíltan a mesterrel egészen az 1920-as évek második feléig.
„Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között”
Az életmű talán legnagyobb jelentőségű, máig nagy hatású tanulmánya, a „Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között” élete utolsó évében született. Írásában Ferenczi visszatér Freud első csábításelméletéhez, a valós, megtörtént traumákhoz, amikor az ödipális kor fantáziái valóságossá váltak.
Ferenczi felismerte, hogy a szexuálisan bántalmazott gyerekek a koraérettség jegyeit mutatják: hirtelen bontakoztatják ki egy felnőtt képességeit, ez azonban csak intellektuális szinten jellemző, érzelmileg egy kisgyermek szintjén maradnak.
A tanulmány számtalan jelentésrétegével a traumák elbeszélhetetlen minőségét formálja szavakká, segít megérteni a trauma hatására bekövetkező mély és bonyolult lélektani mechanizmusokat. Ferenczi gondolatai ma is érvényesek és korszerűek a gyermekbántalmazás területén.
Egy különleges életmű rehabilitációja
Ferenczi újszerű gondolkodásmódját, a pszichoanalitikus technika megújítására vonatkozó törekvéseit, személyes életére is reflektáló Klinikai naplóját a maga korában sokan félreértették. A Freuddal történt szembehelyezkedés következményeként írásait a pszichoanalitikus mozgalomban sokáig cenzúrázták, róla pedig azt terjesztették, hogy elmebeteg.
Az 1950-es években kezdődött meg rehabilitációja, többek között Erich Fromm és Bálint Mihály kezdeményezésére. Munkásságát az 1970–1980-as években fedezték fel újra Európa-szerte, ekkor fordították le műveit, és adták ki a Freuddal folytatott levelezését.
A magyar pszichoanalitikus mozgalom is ekkor szerveződött újra, 1988-ban alakult meg a Ferenczi Sándor Egyesület, 1990-ben pedig elindult a Thalassa folyóirat, amelynek célja Ferenczi és a magyar pszichoanalitikusok munkásságának népszerűsítése.
