1947-ben ezen a napon végzett Romzsa Tódorral, a szovjet titkosszolgálat. A Nemzeti Emlékezet Bizottságának Facebook-oldalán olvasható emlékiratból kiderül, mivel vívta ki a püspök az elnyomó szovjet megszállók bosszúját, milyen köze volt a halálához Hruscsovnak és hogyan szolgálták ki az áruló kollaboránsok a moszkvai központ utasításait.
1947. november 1-jén a munkácsi kórház egyik betegszobájában váratlanul megjelent a kórház főorvosa, dr. Bergman, és bejelentette, nagyvizitet tart. Utasította a kórteremben tartózkodó két nővért, hogy tartsanak vele. Amikor az apácák néhány perc távollét után visszaértek, megnyugodtak. Mindkét, „különös balesetben” megsérült beteg, Bacsinszky Dániel atya és Romzsa Tódor, a munkácsi görögkatolikus püspök is ugyanúgy feküdt, mint korábban. Hamarosan azonban halk nyöszörgés hallatszott a püspök ágya felől. A teste erőteljesen görcsbe rándult, majd mozdulatlanul maradt a betegágyon. Már nem tudtak rajta segíteni. Dániel atyának sikerült annyi erőt összegyűjtenie, hogy elmondja, látott egy lányt bejönni a szobába, aki a püspök orra alá tartott valamit. Csak évtizedekkel később derült ki teljes bizonyossággal: a főpap gyilkosság áldozata lett…
Romzsa Tódor 1911. április 14-én született a Máramaros vármegyei Nagybocskón, magyar görögkatolikus családban. Tanárai mérnöki vagy katonai pályát javasoltak számára, a mélyen vallásos fiút azonban a teológia vonzotta. Rómában készült a lelkipásztori hivatásra, 1936 karácsonyán szentelték pappá, majd 1937 nyarán visszatért az akkor Csehszlovákiához tartozó Kárpátaljára, pályáját itt kezdte meg. 1939 szeptemberében – miután Kárpátalja az év márciusában visszakerült Magyarországhoz – az ungvári szeminárium lelki vezetője és filozófiatanára lett, aki diákjai egyéni problémáira is mindig figyelmet fordított. A munkabírása legendás volt. Minden nap hajnali ötkor kelt és éjjel fél tizenkettőkor feküdt le. Aztán 1944 szeptemberében kinevezték a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye segédpüspökévé.
Egy hónap múlva a Vörös Hadsereg megszállta Kárpátalját. Mivel a püspök az ungvári moziban rendezett ünnepségen nem az elvárásoknak megfelelő beszédben üdvözölte a győzteseket, majd Kárpátalja Szovjet-Ukrajnával való egyesülésének kérelmét tartalmazó nyilatkozat aláírását is megtagadta, kivívta az új hatalom haragját. A szovjetek kíméletlen propaganda-hadjáratot indítottak a kárpátaljai görögkatolikusok ellen. Céljuk a görögkatolikus egyháznak az ortodox egyházba való beolvasztása volt. A hatalom a hitoktatás betiltásával, papok letartóztatásával, kirakatperek megrendezésével igyekezett megtörni a görögkatolikusokat.
Romzsa püspök a rendszeressé váló fenyegetőzések hatására sem tört meg. Továbbra is járta a vidéket, és híveit arra buzdította, hogy ne hagyják magukat megfélemlíteni. A hatalom 1947-ben látta elérkezettnek az időt a leszámolásra. Az események hátterét a szovjet titkosszolgálat egyik magas rangú tisztje, a Trockij elleni merénylet kitervelője, a Romzsa elleni akciót a helyszínen irányító Pavel Szudoplatov 1997-ben megjelent emlékiratából ismerjük. Eszerint Nyikita Hruscsov, az ukrán kommunista párt első titkára 1947-ben levélben fordult Sztálinhoz, melyben kifejtette, hogy Romzsa tevékenysége komoly veszélyt jelent a régió politikai stabilitására.
A szovjet diktátor egyetértett „a Vatikán ungvári terroristafészke” megsemmisítésének tervével. A végrehajtás Szergej Szavcsenko ukrán állambiztonsági miniszterre és embereire hárult.
1947. október 26-án Romzsa Tódor felszentelte a lókai templomot, majd másnap reggel kíséretével hazaindult. Lovas kocsijukkal Zsukó és Iványi között éppen egy lejtőn haladtak lefelé, amikor egy szovjet katonai teherautó hátulról beléjük rohant. Az azt kísérő katonai terepjáróból többen is dorongokkal szálltak ki, és ütlegelni kezdték a kocsi utasait. Ekkor azonban a helyszínre ért egy postakocsi, melynek láttán a támadók azonnal elhajtottak. A sebesülteket a munkácsi kórházba szállították.
Miután a merénylet kudarcba fulladt, a pánikba esett Hruscsov ismét Sztálinhoz fordult. Ezt követően érkezett Kárpátaljára a szovjet állambiztonság moszkvai toxikológiai laboratóriumának vezetője, Grigorij Majranovszkij. Romzsának a „balesetben” két helyen eltört az állkapcsa, mindössze hét ép foga maradt, egyik lábán nyílt sebek éktelenkedtek, és egész testét zúzódások borították. Állapota azonban stabilizálódott, és néhány nappal később már a hazaútra készült. Tervét egy Odarka nevű fiatal takarítónő-ápolónő akadályozta meg, akit a hatalommal kollaboráló Bergman a leszámolási kísérlet másnapján rendelt a püspök és kísérete mellé, és aki valójában szovjet titkosügynök volt.
Ő volt az a lány, akit Dániel atya a gyilkosság éjszakáján látott: ő adta be a püspöknek a Majranovszkij által Moszkvából hozott, dél-amerikai növénykivonatból készült halálos kuráréinjekciót.
A főpásztort szigorú óvintézkedések mellett 1947. november 4-én temették el az ungvári székesegyház kriptájában, amelyet később leromboltak és befalaztak. Földi maradványait életrajzírója, Puskás László találta meg 1998-ban. A vértanú püspököt, aki szembeszállt a kegyetlen szovjethatalommal, II. János Pál pápa 2001. június 27-én boldoggá avatta.
Forrás: Facebook/PestiSrácok
[type] => post [excerpt] => 1947-ben ezen a napon végzett Romzsa Tódorral, a szovjet titkosszolgálat. A Nemzeti Emlékezet Bizottságának Facebook-oldalán olvasható emlékiratból kiderül, mivel vívta ki a püspök az elnyomó szovjet megszállók bosszúját, milyen köze volt a halálá... [autID] => 10 [date] => Array ( [created] => 1635783900 [modified] => 1635778595 ) [title] => A szovjet titkosszolgálat ölette meg a magyar püspököt [url] => https://history.karpat.in.ua/?p=2772&lang=hu [status] => publish [translations] => Array ( [hu] => 2772 ) [aut] => nyesi [lang] => hu [image_id] => 2773 [image] => Array ( [id] => 2773 [original] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/11/puspok.jpg [original_lng] => 50060 [original_w] => 857 [original_h] => 482 [sizes] => Array ( [thumbnail] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/11/puspok-150x150.jpg [width] => 150 [height] => 150 ) [medium] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/11/puspok-300x169.jpg [width] => 300 [height] => 169 ) [medium_large] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/11/puspok-768x432.jpg [width] => 768 [height] => 432 ) [large] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/11/puspok.jpg [width] => 857 [height] => 482 ) [1536x1536] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/11/puspok.jpg [width] => 857 [height] => 482 ) [2048x2048] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/11/puspok.jpg [width] => 857 [height] => 482 ) [full] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2021/11/puspok.jpg [width] => 857 [height] => 482 ) ) ) [video] => [comments_count] => 0 [domain] => Array ( [hid] => history [color] => brown [title] => Історія ) [_edit_lock] => 1635772154:10 [_thumbnail_id] => 2773 [_edit_last] => 10 [views_count] => 2832 [_oembed_5028b789123f638453ce052407dfd937] => [_oembed_time_5028b789123f638453ce052407dfd937] => 1635772184 [_oembed_4eb07800dac9edbc2692f4a21bfe2f4a] => [_oembed_time_4eb07800dac9edbc2692f4a21bfe2f4a] => 1635772185 [_oembed_3cf5bb63682fc795a1f657ae1fbf8ac8] => [_oembed_time_3cf5bb63682fc795a1f657ae1fbf8ac8] => 1635772185 [_oembed_6de4239ae01b4ea000c5ff50f93be8b6] => [_oembed_time_6de4239ae01b4ea000c5ff50f93be8b6] => 1635772185 [_oembed_1a07ee41f74bfecf71a8507e4ffcbb82] => [_oembed_time_1a07ee41f74bfecf71a8507e4ffcbb82] => 1719501278 [_oembed_47337ae961861d8cb99c0c8e0777da31] => [_oembed_time_47337ae961861d8cb99c0c8e0777da31] => 1719501278 [_oembed_e1c526279f3f373bef085b61748ced23] => [_oembed_time_e1c526279f3f373bef085b61748ced23] => 1719501278 [_oembed_86038b41aab1a3f75e263b1c9764f2e7] => [_oembed_time_86038b41aab1a3f75e263b1c9764f2e7] => 1719501278 [labels] => Array ( ) [categories] => Array ( [0] => 41 [1] => 39 ) [categories_name] => Array ( [0] => Cikkek [1] => Világ ) [tags] => Array ( [0] => 1301 [1] => 7575 ) [tags_name] => Array ( [0] => szovjet hatalom [1] => szovjet megszállás ) ) [1] => Array ( [id] => 1597 [content] =>
Hogyan képes egy ember a saját lábán megtenni tizennégyezer kilométert a szibériai fagyban? Milyen emberfeletti elszántságra van szükség ahhoz, hogy valaki három éven át, gyakran mínusz negyven fokban gyalogoljon? Hogyan lehet túlélni a történelem legkegyetlenebb teleit? Cornelius Rost német hadifogolyként került egy szibériai ólombányába, és a második világháború után megszökött a szibériai munkatáborból. A tél csontig hatoló hidegében kelt át a sivár orosz sztyeppéken, ahol életveszélyes találkozások közepette indult hazafelé, a családjához.
Nemzedékéhez hasonlóan, az 1919-ben született Cornelius Rost is szerény, hétköznapi életet élt egy osztrák városban, Kufsteinben, ahol saját fénykép-reprodukciós vállalkozást üzemeltetett. Amikor azonban 1938-ban az angol és francia megbékélési politikát kihasználva Hitler a Harmadik Birodalomhoz csatolta Ausztriát, a mindössze 19 éves Cornelius Rost-ot munkaszolgálatra hívták be.
„Német-Ausztriának ismét egyesülnie kell a nagy német anyaországgal, éspedig nem holmi gazdasági ok miatt! Nem! Ennek az egyesülésnek még akkor is be kell következnie, ha az gazdaságilag közömbös vagy akár káros lenne, be kell következnie a vérségi kötelékeknél fogva” – írta Adolf Hitler a Mein Kampf-ban.
A Wehrmacht bevonult Ausztriába, harcokra azonban nem került sor, mert az osztrák lakosság kitörő örömmel fogadta a német csapatokat.
Rost sorkatonai kiképzése után hamarosan a tűzvonalba került, hiszen 1939. szeptember 1-jén Németország villámháborút indított Lengyelország ellen, két nappal később pedig Nagy-Britannia és Franciaország is hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, amivel megkezdődött a második világháború.
Rodtot és társait kifejezetten arra képezték ki, hogy minél több fegyvert tudjanak kezelni és többnyire azokra a veszélyes frontszakaszokra küldték őket áttörést elérni, ahol a többi alegység már kudarcot vallott. A lengyelországi villámháború után Németország hamarosan uralma alá hajtotta Európa nagyobbik részét.
Cornelius Rost gyorsan emelkedett a renglétrán, és hamarosan tiszti, hadnagyi rendfokozatot ért el. A szakasza hidak felrobbantásában és diverzáns akciókban vett részt abból a célból, hogy lelassítsák a Vörös Hadsereg alakulatait. Az egyik sikeres bevetés után Rost hadnagy azonban a társaival együtt csapdába esett, mert az alegységét bekerítették az oroszok, akik heves géppuskatűzzel és gránátokkal támadtak rájuk.
Rost csodával határos módon túlélte a támadást, pedig egy lövedék súlyosan megsebesítette.
A szovjet kézifegyver lövedék egész életében a férfi kisagyában maradt, de Rost nagy szerencséjére nem okozott maradandó sérülést. Az elfogott Rost hadnagyot és túlélő társait 1945-ben hadbíróság elé állították és gyorsított eljárásban elítélték. Mintegy 20 ezer társával együtt két és fél napon át meneteltették őket Moszkva utcáin, ahol a helyiek válogatott szidalmakkal illették őket és köpködtek rájuk.
Rost először a hírhedt Lubjanka börtönbe került, majd 25 év büntetőmunkára ítélték, amit az északi sarkkörön túl, az északkelet-szibériai Csukcs-félszigeten felállított munkatáborban kellett letöltenie.
Akkoriban több millió német katonát és polgári személyt hurcoltak el az oroszok hadifogságba, rabszolga munkára a Szovjetunió legkülönfélébb tájaira, táboraiba. A mostoha körülmények, a rossz ellátás és az embertelen bánásmód miatt a foglyok legtöbbje sohasem tért haza.
A marhavagonokban Szibéria legkeletibb pontja felé tartó német hadifoglyok még nem is sejtették, hogy milyen embertelen körülmények várnak rájuk a Keleti-fok egyik ólombányájában.
A Csukcs-félsziget az Oroszországot Alaszkától elválasztó Bering-szoros melletti területen, jóval az északi sarkkörön belül fekszik, ahol a hőmérséklet gyakran a mínusz 40 Celsius fokot is megközelíti. A végletesen embert-próbáló körülmények között a foglyok egy bányában dolgoztak, ahol kézi erővel ólomércet fejtettek.
A halál mindennapos volt, és akivel nem a hideg, az embertelen körülmények vagy a tífusz végzett, a fogvatartók kegyetlenségébe halt bele.
A munkatábor körül nem volt kerítés sem, hiszen az őrök pontosan tudták, hogy aki szökést kísérelne meg, az a kegyetlen szibériai körülmények között az életével fizetne ezért. Rost is jól tudta, hogy szinte a lehetetlenre vállalkozik, de a szabadságvágya erősebbnek bizonyult a félelmeinél.
Végül a tábori kórház német orvosának, valamint egyik térképész bajtársnak segítségével sikerült megszöknie. Akkor még nem is sejtette, hogy mire vállalkozott.
Három éven át kereste a hazafelé vezető utat a fagyos és kopár Szibérián át, ahol az elemekkel és a természettel ugyanúgy meg kellett küzdenie, mint a saját pszichéjével.
Rost későbbi úti beszámolója szerint a kilátástalanság és a végeláthatatlan telek közepette összesen mintegy tizennégyezer kilométert tett meg a Kamcsatkai-félsziget legészakibb pontjától, egész Szibérián és Közép-Ázsián át, amíg eljutott az orosz-iráni határig.
Viszontagságos útja során nem csak saját kitartásával, hanem medvével és farkasokkal is harcolt, de összetalálkozott nomád vadászokkal és a helyi jakut lakosokkal is. Mindvégig rettegett, mert az orosz katonák a nyomában jártak, és soha sem tudhatta, hogy barátokkal vagy újabb ellenségekkel találkozik.
A reményvesztett fogoly a müncheni nyilvántartó hivatal szerint 1947. október 28-án tért vissza az oroszországi háborús börtönből.
A viszontagságos kalandjairól később megjelent visszaemlékezésének egyes részleteit azóta is sokan vonják kétségbe. Tény azonban, hogy hazatért, és 1953-ban már a müncheni Franz Ehrenwirth kiadó nyomdájában dolgozott, ahol az ólombányák embertelen körülményei miatt kialakult színvaksága miatt számos nehézséggel kellett szembenéznie.
Rost lelkén a háború, a munkatábor és a szibériai szökés örökre nyomot hagyott.
Soha nem tudta igazán kiheverni az átélt borzalmakat. Az egykori hadifogoly 1983-ban, 64 évesen halt meg Münchenben. A megpróbáltatásairól szóló könyvét azóta összesen tizenöt nyelvre fordították le, amit többször is újra kiadtak.
„Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását.” Bibó István kiáltványát 1956. november 4-én olvasta fel, ám a szovjet csapatok lefegyverezték a valamennyi magyar felkelőt és katonai egységet.
1956. október 23-án békés tüntetéssel kezdődő fegyveres felkelés, forradalom bontakozott ki a Rákosi Mátyás nevével összefonódó kommunista diktatúra, valamint a szovjet megszállás ellen. A népfelkelés a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után fegyveres szabadságharccá változott. Mind az utcai (fegyverrel is) politizálók, mind a kormánypolitikát irányítók sorsát végül a nemzeti függetlenséget eltipró, november 4-i szovjet katonai invázió pecsételte meg, amely néhány nappal azután következett be, hogy Nagy Imre miniszterelnök november 1-jén meghirdette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A fegyveres felkelők utolsó csoportjainak ellenállását november 10–11. táján törte meg a szovjet túlerő.
1956. november 4-én vasárnap 0 órakor a magyarországi szovjet csapatok főparancsnokságát Kazakov hadseregtábornok vette át. Hajnalban Románia felől újabb szovjet csapatok lépték át a magyar határt. A kora hajnali órákban Soldatic jugoszláv nagykövet megkereste Szántó Zoltánt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Intéző Bizottságának tagját, és tájékoztatta Tito elnök üzenetéről: a jugoszláv kormány menedéket biztosít Nagy Imrének és társainak.
Hajnali 4 óra 15 perckor általános szovjet támadás indult Budapest, a nagyobb városok és a fontosabb katonai objektumok ellen. A főváros védői – nemzetőrök, rendőrök és kisebb-nagyobb honvéd egységek – felvették a harcot a támadókkal.
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”(Nagy Imre 1956. november 4-i rádióközleménye)
5 óra 5 perckor az ungvári rádió közleményt sugárzott, amelyben Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc, a Nagy Imre-kormány volt miniszterei bejelentették, hogy 1956. november 1-jén minden kapcsolatot megszakítottak ezzel a kormánnyal, s kezdeményezték a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását Kádár János vezetésével. Elhangzott, hogy az október 23-i tömegmozgalom fasiszta felkelésbe torkollott, ezért vált szükségessé a szovjet csapatok segítségül hívása.
5 óra 20 perckor Nagy Imre drámai hangú rádióbeszédet mondott: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” E segélykérő beszédet többször megismételték különböző nyelveken. Nagy Imre, beszédében nem adott, nem adhatott parancsot az ellenállásra, noha nem is tiltotta meg a védekezést.
Megpróbálta még visszahívni Maléter Pált, aki Tökölre indult a szovjetekkel tárgyalni, és a hadsereg vezetését, de ez sikertelen volt.
6 és 8 óra között a jugoszláv nagykövetségre érkezett Nagy Imre, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Lukács György, Szántó Zoltán (az MSZMP Intéző Bizottságának tagjai), valamint Fazekas György, Haraszti Sándor, Jánosi Ferenc, Rajk Lászlóné, Szilágyi József, Tánczos Gábor, Újhelyi Szilárd, Vas Zoltán és családtagjaik. Összesen negyvenhárom személy kapott menedékjogot a követségen. Vásárhelyi Miklós, Nádor Ferenc ezredes (a légierők parancsnoka) és Erdős Péter egy jugoszláv diplomata lakásán kaptak menedéket. Nagy Imre és Donáth Ferenc távozása után a parlamentben maradtakhoz csatlakozott Bibó István, valamint Mindszenty bíboros, aki még aznap átment az amerikai követségre, ahol menedékjogot kapott.
Bibó István a törvényes magyar kormány egyetlen, az Országgyűlés épületében maradt képviselőjeként kiáltványt fogalmazott. Megállapította: Magyarországnak nincs szándéka szovjetellenes politikát folytatni, visszautasítja azt a vádat, hogy a forradalom fasiszta vagy antikommunista irányzatú lett volna. Felszólította a magyar népet, hogy a megszálló szovjet hadsereget vagy az esetleg felállított bábkormányt ne ismerje el, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen.
„A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget, vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az ENSZ bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem érdekében.” (Bibó István kiáltványa – részlet, 1956. november 4.)
A túlerő láttán sem a kormány sem a katonai vezetés nem rendelt el fegyveres ellenállást. A szovjet csapatok Budapesten – helyenként fegyveres harc után – lefegyverezték a Magyar Néphadsereg valamennyi alakulatát. Vidéken több helyen komolyabb ellenállás bontakozott ki, amelybe katonai egységek is bekapcsolódtak (Békéscsaba, Dunapentele, Szeged stb.).
8 óra 7 perckor a Szabad Kossuth Rádió adása megszakadt. Rövidhullámon váltakozva a Himnuszt és a Szózatot sugározták.
Budapesten a fegyveres ellenállást a megnövekedett létszámú felkelő csoportok folytatták. A szovjet csapatok délig elfoglalták a Honvédelmi Minisztériumot, a Belügyminisztériumot, a Budapesti Rendőr-főkapitányságot.
A nemzetközileg még el nem ismert Kádár-kormány táviratot küldött az ENSZ főtitkárának, kérte a magyar kérdés levételét a napirendről. Soldatic jugoszláv nagykövet közölte Nagy Imrével Titóék üzenetét, hogy híveivel együtt ismerje el a Kádár-kormányt. Az MSZMP Intéző Bizottságának a követségen tartózkodó öt tagja ezt egyhangúlag elutasította. Eisenhower amerikai elnök tiltakozott a szovjet intervenció ellen.
A magyarországi szovjet katonai invázió hírére New Yorkban összehívták a Biztonsági Tanács ülését, és szavazásra bocsátották az előző napi amerikai határozati javaslat némileg módosított változatát. Ez felszólította a Szovjetuniót, hogy tartózkodjon Magyarországon bárminemű katonai akciótól, és haladéktalanul vonja ki csapatait az országból. A javaslat elismerte a magyar nép jogát arra, hogy szabadon választott kormánya legyen. A javaslatot a Szovjetunió megvétózta (9 igen szavazat, Jugoszlávia tartózkodott), majd a kérdést rendkívüli közgyűlés elé utalták.
4-én délután az ENSZ rendkívüli közgyűlése 50:8 arányban, 15 tartózkodás mellett elfogadta a tovább bővített amerikai javaslatot, amely felkérte az ENSZ főtitkárát: jelöljön ki bizottságot a magyarországi helyzet megvizsgálására. Az áldozatok száma november 4-én a fővárosban 135 fő volt. A KSH 1957. januári jelentése szerint az októberi 23. és január 16. közötti események embervesztesége országos viszonylatban 2652 halott (Budapesten 2045) volt, és 19 226 személy (Budapesten 16 700) sebesült meg. A forradalom leverését követő megtorlásban az 56-os Intézet szerint 229 főt végeztek ki. 1958-ban bírósági ítélet nyomán életükkel fizettek az 1956-os események. November 4-ét 2013-ban hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánította az Országgyűlés.
