Árvaként kezdte életét, saját tehetségével és szorgalmával mindent elért, és egy ordas eszme híveinek köszönhetően mindent el is veszített. Tevékenységét úgy hálálta meg hazája, hogy miután évekig megalázták, az életét is elvették. Egyik legnagyobb gyógyszergyárunk alapítójának elképesztő fordulatokkal teli élete.
Richter Gedeon 1872. szeptember 23-án született a Heves megyében található Ecséd községben. Szülei Gedeon egyéves korában elhunytak, testvérével apai nagyszüleinél és az Engel családnál nevelkedett ezután. Miután elvégezte a középiskolát, egy gyöngyösi gyógyszertárban gyakornokként kezdte pályáját, majd a gyógyszerészi oklevél megszerzése után még két évig dolgozott ott.
1893-ban iratkozott be a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti, majd Orvosi Karára. Szigorlatát kitűnő eredménnyel 1895 júniusában tette le, ezután két évig dolgozott egy budapesti gyógyszertárban. Ezután európai tanulmányútra indult, és négy év alatt angol, német, francia és olasz gyógyszertárakban szerzett tapasztalatokat, amiknek köszönhetően hazatérése után vállalkozásba fogott. Nyugat-Európában megismerte a modern gyógyszertári és üzemi gyógyszerészetet, és behatóan foglalkozott az organoterápiával, azaz az állati eredetű szervekből készülő készítményekkel történő gyógykezeléssel, ami egész későbbi életére kihatott.
Richter 1902-ben átvette a forgalmas Üllői út 105. alatt található gyógyszertár üzemeltetési jogát, ezt úgy tudta megtenni, hogy szülői örökségét pénzzé tette, és abból a pénzösszegből fedezte a tranzakciót. Kitűzött céljainak elérése érdekében Üllői úti patikája hátsó traktusában létrehozott egy laboratóriumot, ahol kezdetben szerény körülmények között készítette organoterápiás készítményeit.
A századfordulón – bár sok állati szerv biológiai hatásaival már tisztában voltak – sok hatóanyagot még nem tudtak azonosítani. Az egyetlen megoldás az volt, ha a teljes állati szervet feldolgozzák, ezért azt tüntették fel a gyógyszer csomagolásán, hogy a tabletta vagy az oldat hány gramm friss szervből lett előállítva. A gyógyszerek előállítása viszonylag egyszerű technológiával történt, melynek során a vágóhidakon beszerzett friss szerveket mosás, darabolás, szárítás, zsírtalanítás, porítás után tablettává préselték, vagy oldatot készítettek belőlük.
Az organoterápia fejlődése rendkívüli módon felgyorsult a sok jótékony hatékony hatással rendelkező adrenalin felfedezésével. Mivel ez nagyjából egy időben történt Richter gyárának megalapításával, a gyógyszerész már a következő évben forgalomba is hozta adrenalintartalmú készítményét, és – hála a hatóanyag vérnyomásemelő és vérzéscsillapító hatásának – már a kezdetekkor rendkívül nagy kereslet mutatkozott rá.
A korai sikerek, a jó koncepciójú árpolitika és a gyógyszerek kedvező árfekvése azt eredményezte, hogy a kereslet minden Richter-féle készítmény iránt rendkívül nagy volt. Ennek következtében a Sas patika egy idő után képtelen volt elegendő gyógyszert gyártani, ezért Richter Gedeon elhatározta, hogy kibővíti a termelést. 1906-ban Kőbányán megvásárolta a Cserkesz utca 63. alatti telket, ahol megkezdte egy ipari termelésre alkalmas gyógyszergyár építését, amivel 1908-ra el is készült.
A politika a vesztes háborút követő tanácsköztársaság idején avatkozott be először Richter Gedeon életébe, negatív értelemben. A gyárat a hivatalos szervek kisajátították, élére termelési biztost neveztek ki. A népbiztosok tanácsa felszólította a tulajdonost, hogy működjön együtt a hatalommal. Ő halogatta a választ, mire a termelési népbiztos két detektívvel maga elé hívatta és megfenyegette, hogy ha nem adja be a derekát, akkor ellenforradalmárként le fogják tartóztatni. Állítólag Richter Gedeont ekkor verőlegények bántalmazták. Rövid idő múlva, egyik hű alkalmazottja figyelmeztetésére, hogy forradalmi törvényszék elé akarják állítani és élete veszélyben forog, családjával titokban Szegedre menekült, és apósánál bujkált hónapokig. A Tanácsköztársaság bukása után Richter a szegedi kormány egészségügyi miniszterének megbízásából több esetben is Bécsbe utazott fontos gyógyszerek és gyógyszer alapanyagok beszerzése céljából.
Pályafutása csúcsán Richter Gedeon termékei 12 aranyérmet szereztek a nemzetközi kiállításokon. 1924 és 1932 között több mint 50 Richter-képviselet létesült, amelyek mintegy száz országban értékesítették a cég készítményeit. Bethlen István miniszterelnök előterjesztésére a kormányzó 1929. január 5-én a magyar királyi kormányfőtanácsosi címet adományozta Richternek. A cég minden nyereségét visszaforgatta vállalkozásába, a gyár fejlesztésébe, de legnagyobb mértékben az export bővítésébe. Richter Gedeon tíz külföldi leányvállalatot is alapított, közülük a bukaresti, londoni, mexikói, milánói, Saõ Pauló-i, zágrábi és varsói gyárakban jelentős gyógyszeralapanyag-gyártás folyt. A harmincas évekre a Richter az egyik legjelentősebb magyar külkereskedelmi vállalattá fejlődött. Érdemes megemlíteni, hogy az alapító mindig kerülte a hitel felvételét. Fejlesztéseit fokozatosan, anyagi teherbírásához mérten, szükség esetén saját vagyona felhasználásával valósította meg. A megfontolt üzletpolitika miatt a cég stabil helyzetét még a gazdasági világválság sem tudta megrendíteni, elbocsátásokra nem került sor.
Richter Gedeon családi élete kiegyensúlyozott volt. 1902-ben elvette feleségül Winkler Annát, egy szegedi fűrészárugyáros egyetlen leányát. Feleségének családi háttere sokat segített neki a vállalkozás indulásánál, később a család tagjai részvénytulajdonosok, vállalati alkalmazottak is lettek. Fia, László 1903-ban született, Zürichben vegyészdoktori oklevelet szerzett. 1932-ben feleségül vette Lobmayer Ilonát, egy neves fővárosi sebész főorvos lányát. A tény, hogy házasságkötésük előtt öt nappal Richter László elhagyta zsidó vallását és menyasszonya vallására, evangélikus hitre tért át (ami nyilván házasságuk egyik előfeltétele volt), sokat elárul az akkori politikai légkörről. Házasságukból két leánygyermek született, Andrea és Marietta, akik a nagyszülők szeme fénye voltak: Richter Gedeon annyira féltette az unokáit, hogy sehova sem mehettek kíséret vagy felügyelet nélkül.
A gyárban nyugodt, családias légkör uralkodott, e hangulat alaptónusát Richter Gedeon egyénisége határozta meg. Az alapító nagy súlyt helyezett arra, hogy a dolgozók nyugodt munkakörülmények között, jól érezzék magukat és eredményesen dolgozzanak. Egész életében törekvő, szorgalmas, alkotó ember volt, még hetvenéves korában is mindennap bejárt a gyárba. A második világháború alatt közismertté vált Richter Gedeon példás jótékonysága is. Számos értékes gyógyszeradománnyal segítette a betegek gyógyítását, és ezért több elismerésben részesült a Vöröskereszt és más nemzetközi karitatív szervezetek részéről.
A második világégés során a Richter-gyógyszergyár rengeteg szabadalmat védetett le, 1939 és 1944 között 30 új készítménye került forgalomba, többek között a Dreher sörgyárral összefogva tápszert készített a sörgyártás melléktermékeként keletkező sörélesztőből. A háború előrehaladtával aztán egyre több alapanyagból jelentkezett hiány, beszűkültek a piacok, és a gyár tevékenysége 1944 őszén szinte teljesen megbénult. 1939-ben Gedeont lemondatták igazgatósági elnöki tisztségéről. A helyére érkező igazgatósági tagok olyan keresztény közéleti szereplők lettek, akik megpróbálták megvédeni a gyár alapítóját és magát a gyárat is. 1940-ben Teleki Páltól többször is kérvényezték a gyógyszergyáros mentesítését a zsidótörvények hatálya alól, sikertelenül.
Richter Gedeon mellőzését mindvégig méltósággal viselte, és külső, pénzjuttatás nélküli szakértőként tovább tevékenykedett. 1943-ban a gyárba látogató pápai nuncius, Angelo Rotta is köszöntötte a gyógyszergyárost a háború alatt végzett jótékony cselekedeteiért. A március 19-i német megszállás előtt még sikerült fiát kimenekítenie az országból egy balkáni exporttevékenység ürügyén, családi részvényeit pedig keresztény menyére íratta. Nyáron még lett volna lehetősége, hogy elmeneküljön, ugyanis a Vöröskereszt révén Svájcba szóló menlevelet kapott. Ezt azonban elutasította, mert nem akarta az általa felépített gyárat itt hagyni. Augusztusban mentességet kapott, így nem kellett sárga csillagot viselnie. Azonban Horthy sikertelen kiugrási kísérlete után a hatalomra kerülő nyilasok felülvizsgálták az esetét.
1944 végén a mexikói leányvállalat vezetője 35 ezer svájci frankot juttatott el Richter László bizalmasának Genfbe, hogy megszerezvén a szükséges papírokat és engedélyeket újra menlevelet állítsanak ki, de már késő volt. A nyilas-hatalomátvétel után a Richter házaspár rokonoknál húzta meg magát egy időre, majd a nemzetközi gettóba költözhettek, a svéd követség diplomáciai oltalma alatt álló Katona József utca 21. szám alatti sarokházba – feltehetően Richter Gedeon svéd kapcsolatai révén. Ám a nyilasok 1944 végén már nem törődtek a diplomáciai mentességgel sem, és december 30-án délelőtt 11 óra körül egy nyolc fegyveresből álló nyilascsoport igazoltatás ürügyével a ház lakóit az Andrássy út 60.-ba hurcolta. Mai ismereteink szerint ebben az időben a Hűség Házában a hírhedt XII. kerületi nyilascsoport tartózkodott, miután a terézvárosi szervezet tagjait azok „erélytelensége” miatt elzavarták. Valószínűsíthető, hogy a Richter Gedeonnal történtek is a városmajori gyilkosokhoz köthetők.
A ház egyik lakójának sikerült a házból elmenekülnie, és segítségért mennie egy közeli házba, ahol egy rendőrosztag állomásozott. A rendőr százados kérésére elment a Katona József utca 21.-be, ott azt mondták neki, hogy a ház lakóit csak igazoltatásra viszik az Andrássy útra. A szomszéd azonban követte a csoportot, amelyben egész családja ott volt. Azonnal felhívta Raoul Wallenberget, aki odasietett, de csak annyit sikerült elérnie a nyilasoknál, hogy az utcából több embert ne hurcoljanak el.
Az elhurcoltakat másnap hajnalban az Andrássy útról alsóneműre vetkőztetve, mezítláb a Duna felé hajtották a borzalmas hidegben. Elöl mentek a férfiak, hátul a nők. A 72 éves Richter Gedeon még el tudott búcsúzni feleségétől, átölelte, aztán beállt a sorba. A folyóhoz vezető egyik mellékutcában a menetet megállították, az első 50 embert kivezényelték a Dunához, majd a mai Széchenyi rakparton, a Zoltán utca magasságában a vízbe lőtték őket. Az áldozatok között volt a magyar gyógyszeripar megteremtője. Holtteste soha nem került elő. A sors abszurd fintora egy 1945 januárjában kelt levél, melyben egy orvos ezredes köszönetét fejezte ki a Richter-gyárnak, hogy az milyen áldozatos munkát végzett a katonák gyógyszerrel való ellátása terén. A gyár tulajdonosát bő egy héttel korábban lőtték a Dunába.
A gyár dolgozóinak a cég alapítója iránti igaz szeretetét bizonyítja a következő történet: 1945. december 30-án a gyógyszergyár dolgozói saját pénzükből emléktáblát helyeztek el a gyár bejáratának falán, melyen megemlékeztek Richter Gedeon meggyilkolásáról. Az államosítás után a táblát eltávolították, évtizedekig senki nem tudta, hol van, sokan azt hitték, megsemmisült. Néhány évvel ezelőtt, az üzem felújításakor egy gyógyszerkészítő márványasztalkát helyeztek arrébb, amikor az asztallapot felfordítva meglátták rajta az emlékező feliratot. A tábla azóta restaurálva a Richter Gyógyszergyár múzeumának falát díszíti.
Karády Katalin a harmincas-negyvenes évek egyik legkedveltebb filmszínésznője és énekesnője volt. Azonban az élet nem kímélte őt, gyerekként édesapja gyakran verte, majd befutott színésznőként a határozott, vonzó, erotikát sugárzó végzet asszonya megjelenése és szinte férfiasan mély hangja miatt botrányt is keltett.
A klérus elítélte, a szélsőjobboldal zsidóbérencnek nevezte, a baloldalnak túl polgári és sztáros volt. Majd a német megszállás alatt a Gestapo elfogta, és majd három hónapig fogva tartotta és megkínozta.
Harmincegy éve, 1990. február 7-én halt meg Karády Katalin, a harmincas-negyvenes évek egyik legkedveltebb filmszínésznője és énekesnője.
Kanczler Katalin néven 1910. december 8-án született egy hétgyerekes kőbányai proletárcsaládban. Kiskorában jótékonysági akció révén, 1921-ben néhány hónapot Svájcban, 1923-ban Hollandiában tölthetett. A családi pokol elől – édesapja állandóan verte – húszévesen a házasságba menekült, három év múlva már túl volt a váláson is.
A színház iránt vonzódó, különös szépségű lányra egy társaságban figyelt fel Egyed Zoltán hírlapíró, s azt mondta neki: „Én színésznőt csinálok magából”. Ő adta neki a Karády művésznevet, és ő vitte el Csathó Kálmánné Aczél Ilonához, a Nemzeti Színház művésznőjéhez, aki olyan tehetségesnek tartotta, hogy ingyen is vállalta a tanítását.
1939 februárjában debütált William Somerset Maugham: Az asszony és az ördög című darabjának főszerepében. A kor színházi világában újdonságnak ható megjelenése és játéka a kritikusokat és a nézőket is megosztotta.
Karády a színpadon nem igazán érezte jól magát, a film közelebb állt hozzá. Még 1939-ben forgatta első és talán a legsikeresebb filmjét, a Zilahy Lajos regényéből Polgár Tibor által rendezett Halálos tavaszt. Az ártatlanul romlott Ralben Edit figurája egy csapásra ismertté tette, és az Ez lett a vesztünk című dal elindította énekesnői karrierjét is.
Sajátos, mély hangján slágerek tucatjait búgta el (Gyűlölöm a vadvirágos rétet, Valahol Oroszországban, Mindig az a perc, Ezt a nagy szerelmet).
Nevére tódult a közönség, évről évre többet forgatott, csak 1942-ben hét film készült vele. Gyakran volt Jávor Pál partnere, így a Valamit visz a vízben, a Szováthy Évában és az Egy tál lencsében is, amely kivételesen vígjáték volt. Karády ugyanis nem szívesen mosolygott, legendáját táplálta, hogy szinte mindig hűvösnek és távolinak mutatkozott, ahogy mondta: a mosolyt csak más ajkán szeretem.
https://youtu.be/qbL-mR9vfPY
Igazi sztár lett, a nők utánozták frizuráját, öltözködését. Karády a szőke, babás, csicsergő nőideál után a határozott, vonzó, erotikát sugárzó végzet asszonya volt, szinte férfiasan mély hangja is szokatlanul hatott.
Mindez persze botrányt is keltett, a klérus elítélte, a szélsőjobboldal zsidóbérencnek nevezte, a baloldalnak túl polgári és sztáros volt. A színésznővel foglalkozó cikkek sokszor kétellyel kezelték az ismert színésznő teljesítményét. A Féltékenység – Arcübasev színművének a felújítása a Vígszínházban című cikkben így írnak róla: „Karády Katalin a női főszerepben azokon a helyeken, ahol nagy érzéseket kellett kifejezésre juttatnia, igen jó volt, de az apró mozzanatokban még érezhető volt a rutin hiánya” – írja álnéven egy kritikus – olvasható a Korunk folyóiratban megjelent elemzésben.
Két évvel később hasonló hangvételű megjegyzéssel írtak róla: „A Karády-filmek általában egy nagy szerep köré vannak építve, hiszen a cél az, hogy Karády Katalin minél többet és minél változatosabban mutatkozzék a filmvásznon. A PalatinusFilm ez egyetlen Karády-filmjének szüzséje azonban Karády nélkül is pompásan megállná a helyét” – írja az ismeretlen szerző a Népszava oldalain 1943-ban.
Magánéletét számos legenda övezte. A valóságban Ujszászy Istvánnal, a hírszerzés főnökével szövődött szenvedélyes viszonya. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a Gestapo letartóztatta és megkínozta, a városban elterjedt az alaptalan pletyka, hogy kémkedéssel vádolják (talán azért, mert az akkor bemutatott Machita című filmben kémnőt játszott). Valószínűleg Ujszászyval és a kormányzó fiával, ifj. Horthy Miklóssal fenntartott kapcsolata miatt tartották fogva, befolyásos barátai csak három hónap után tudták kiszabadítani, Ujszászyt nem látta többé.
Az énekesnő szörnyű egyéni sorsa ellenére sem szűnt meg embernek lenni: a nyilasoktól arannyal és ékszerrel váltott ki egy gyerekcsapatot, megmentve ezzel őket a Duna-parti kivégzéstől. A gyerekeket a lakására vitte, és a háború végéig gondozta őket. Ezért a tettéért 2004-ben posztumusz a Világ Igaza kitüntetést adományozták neki.
A színésznőt nagyon megviselte, hogy a Gestapo által letartóztatott, majd a szovjeteknek átadott Ujszászynak nyoma veszett, amikor 1948-ban hazahozták és átadták az ÁVH-nak.
A háború után fokozatosan mellőzötté vált. 1945–48 között még az Operettszínház foglalkoztatta, több főszerepet játszott el: Maya (1945), Sybill (1945), Fekete liliom (1946), Vera és családja (1947), Bál a Savoyban (1948). Az újrainduló magyar filmgyártás viszont már nem számolt vele. 1947-ben szerepelt ugyan a Betlehemi királyok című rövidfilmben, majd játszott még az 1948-as Forró mezőkben, de ez már az utolsó filmje volt.
A kommunizmusban nem jutott hely Karády Katalinnak.
1949-ben a hivatalos kultúrpolitika betiltotta a filmjeit, ő maga pedig nem léphetett fel többé budapesti nagyszínházban. Karády nehezen viselte a mellőzöttséget, a vidéki kultúrházak részeg közönségét, akik kifütyülték. 1950 nyarán, Gobbi Hilda közbenjárásával még felléphetett a Fővárosi Nagycirkuszban megrendezett Színészek a porondon című esztrádműsorban. Valószínűleg ez volt a legutolsó budapesti fellépése.
Ezután már csak vidéken léphetett fel. Utolsó magyarországi fellépése 1950 őszén volt Kecskeméten, ahol – saját nyilatkozata szerint – a közönség kifütyülte, és sörösüvegeket vágtak hozzá.
Többször hívták külföldre, s reménytelen helyzete miatt 1951 február 20-án házvezetőnőjével és kalapkészítő barátnőjével illegális úton elhagyta az országot, itthon ezután a neve sem hangozhatott el.
A távozás körülményeiről megszámlálhatatlan mendemonda kering, akadtak, akik szerint a kommunista politikus, Vas Zoltán kocsiján hagyta el az országot, mások úgy tudták, hogy lefizetett orosz katonák segítették Bécsbe.
Karády ausztriai, svájci és brüsszeli tartózkodás után 1953-ban Brazíliában telepedett le. Amikor 1968-ban megkapta az amerikai vízumot, New Yorkba költözött, és kalapszalont nyitott. Visszavonultan élt, csak néhány, magyar művészek által szervezett koncerten vett részt, főként Kanadában. Egy-két hangfelvétele is készült, de még fényképezni sem engedte magát, csak 1979-ben, hosszú rábeszélésre adott egy exkluzív interjút Sándor Pálnak. Kultusza itthon a hetvenes évek végén éledt újra, de ő nem látogatott haza, örökre fiatalnak akart megmaradni az emberek emlékezetében.
Neve egy teljes generáció előtt ismeretlen maradt az óhazában.
Amikor hetvenedik születésnapja alkalmából Magyarországra hívták, stílszerűen csak egy kalapot küldött maga helyett. New Yorkban halt meg 1990. február 7-én, végakarata szerint a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Bacsó Péter Hamvadó cigarettavég című, 2001-ben készült filmje Karády és Ujszászy szerelmét elevenítette fel, akárcsak Pusztaszeri László Karády és Ujszászy című párhuzamos életrajza (2008). Dalaiból Szalóki Ági adott ki feldolgozáslemezt, egy éve mutatták be Lengyel Ferenc Ópiumkeringő című darabját, amelyben a leghíresebb Karády-slágerek is felcsendülnek. 2008 óta a nevét viselő alapítvány kutatja, gondozza életművét.
„Erzsébet a büszkeségem, Margit pedig az örömöm” – mondta VI. György angol király mikor a lányairól kérdezték.
II. Erzsébet húga, Margit hercegnő a Windsor-ház igazi botrányhőse volt a 20. század második felében. Világra jöttekor hatalmas vihar tombolt, ahogy az 1930. augusztus 21-én született kislány élete is viharos volt, tele csalódásokkal. Erzsébetnél négy évvel volt fiatalabb, de már két évtizede nincs az élők között.
Fiatalkorát szülei londoni rezidenciáján vagy a windsori Royal Lodge-ban töltötte, tanításáról a családi nevelőnő gondoskodott. Anyja ellenállása miatt azonban nem kapott megfelelő képzést, mert a yorki hercegné csak illedelmes fiatal hölgyet akart belőle és nővéréből nevelni. Margit egész életében neheztelt anyjára, amiért nem gondoskodott megfelelően taníttatásáról.
Erzsébet mindig „comme il faut”, kifogástalan összeszedettséggel állt a fényképezőgép lencséje elé, vele ellentétben a gyakran durcás húga mintha folyton nyelvet szeretett volna ölteni környezetére. Sokan állítják, hogy pontosan ez a klisé lett Margit tragédiája: nem tudott kiszabadulni az eleve rá osztott „rosszkislány” szerepkörből. Saját maga is ezt az imázst erősítette, hiszen többször nyilatkozta: legnagyobb öröme mindig az volt, ha engedetlen lehetett. Sorsa mégis akkor dőlt el véglegesen, amikor hőn szeretett apjából uralkodó, nővéréből pedig trónörökös lett.
Egy olyan szigorú intézményben, mint az angol monarchia, nagyon nehéz kitörni a rád osztott skatulyából, legyen az hivatalos pozíció, szimbolikus szerep vagy akár egy olyan kedves gondolat, mint valaki örömének lenni. Az éles eszű, művészlelkű Margit hercegnő egész életében azért küzdött, hogy boldog tudjon lenni a szerepekben, amiket hol az apja, hol a nővére, II. Erzsébet, hol a világ osztott rá.
II. Erzsébet húga, Margit nem szerette betartani a szabályokat, a magánélete pedig finoman szólva sem volt illő. Rengeteg férfival volt viszonya házassága alatt, ami miatt az újságok és a politikusok is megbélyegezték, szó szerint cafkának tartották. A sors fintora, hogy a mindig is figyelemre és csodálatra vágyó, művészi lelkű és intelligens Margitnak csupán a második szerep, a könnyed, szép, de butuska hercegnő sorsa jutott.
Apja halála Margitot mélyen lesújtotta, a gyásztól nem tudott aludni, nyugtatókat kellett felírni neki. Megözvegyült anyjával együtt Margit kiköltözött a Buckingham-palotából (II. Erzsébet hivatalos rezidenciájáról) és a Clarence House-ba költözött.
Az első sokkot Margit azzal okozta, hogy igent mondott Peter Townsend házassági ajánlatára. A férfi elvált volt, két gyermekkel, és Margit anyjának a háztartását vezette. Az anglikán egyház természetesen elutasította az esküvőt, de Erzsébet sem támogatta a szerelmeseket, ahogy a brit kormány sem. Csak abban az esetben válhatott volna valóra a szerelmük, ha Margit hajlandó lett volna lemondani a brit trónhoz való jogáról, de ez nem valósult meg, a férfit pedig külföldre helyezték. A Margitra nehezedő nyomásra jellemző, hogy azt mondták neki – tévesen –, hogy ha elvált férfihoz megy feleségül, nem áldozhat utána. Végül Margit engedni kényszerült. Margit később férjhez ment, esküvőjét élőben közvetítette a BBC, de frigyük halálra volt ítélve. Finoman szólva sem volt jó a házasságuk, számos házasságon kívüli kapcsolata volt. Először saját lánya keresztapjával hozták hírbe, később pedig egy brit politikus unokaöccsével.
Margit megpróbált megfelelni a királynő által ráosztott szerepnek, és annak a szerepnek is, amit ő a magáénak gondolt, de mindenhol csalódott és csalódást okozott. Hátralévő éveiben rengeteget ivott, naponta 60 szál cigarettát szívott el. 2002. február 9-én, 71 éves korában hunyt el, miután agyvérzést kapott. A temetésre 2002. február 15-én került sor – pontosan apja temetésének 50. évfordulóján. A hercegnő kívánságára csak a család és a közeli barátok vettek részt a szertartáson.
1997 szeptember 5-én hunyt el a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend alapítója, a már életében is szentként tisztelt Teréz anya. Agnes Gonxha Bojaxhiut 2016. szeptember 4-én avatta szentté Rómában Ferenc pápa.
Az albán nemzetiségű Teréz anya 1910. augusztus 27-én született Agnes Gonxha Bojaxhiu (ejtsd: Ányesz Gondzsa Bojadzsiu) néven Üszküb városában (ma Szkopje, a Macedón Köztársaság fővárosa).
Édesapja, Kolle Bojaxhiu építési vállalkozó volt, édesanyja, Drana otthon nevelte három gyermeküket. Agnes kilenc éves volt, amikor édesapja meghalt. Az édesanya jelentős szerepet töltött be az egyházközség életében, a jótékony cselekedetek asszonyának nevezték, mivel a nála szegényebbek megsegítését mindig kötelességének tartotta. Ha egy szegény ember kopogtatott be házuk ajtaján, alamizsnát adott neki, és arra tanította gyermekeit: még ha nem is vér szerinti rokonuk, akkor is a fivérük, mert szegény.
A három gyermek szilárd vallási nevelésben részesült. Agnes állami iskolába járt és tagja lett a Mária-kongregációnak.
Agnes 1928-ban, áldozócsütörtökön határozta el, hogy szerzetesként Istennek szenteli életét. Iskolatársnőjével együtt felvételét kérte az angolkisasszonyok írországi anyaházába, amely a Loretói Miasszonyunk nevét viselte. Hamarosan Indiába küldték, hogy megkezdje noviciátusát Dardzsilingben. Itt tett szerzetesi fogadalmat 1931. május 25-én. A Teréz nevet az 1925-ben szentté avatott Lisieux-i Kis Szent Teréz iránt érzett tiszteletből választotta. Döntését így indokolta meg: „Ha keresztényi életet él az ember, akkor az biztosítja hitének növekedését. Sok szent járt előttünk, hogy vezessen minket. De én azokat szeretem, akik egyszerűek, mint Lisieux-i Szent Teréz, Jézus kis virága. Őt választottam névadómnak, mert hétköznapi dolgokat tett nem hétköznapi szeretettel.”
Teréz anya 1929 és 1948 között földrajzot tanított a kalkuttai Szent Mária Iskolában, néhány évig az intézmény igazgatónője volt. 1946. szeptember 10-én vonattal indult Dardzsilingbe, lelkigyakorlatra. Zsúfoltság volt, mint máskor, különösen a harmadosztályú kocsikban, ahol a legszegényebbek utaztak. A kasztrendszer teljes, tragikus valójában mutatkozott meg előtte, és e szegények tülekedő, nyomorúságos tömegét látva hirtelen úgy érezte, nincs joga ahhoz a kényelemhez és békességhez, amit megkap a kolostorban, és amit a kedves és jómódú lányok tanítása és nevelése közben érez. Tisztán észlelte Jézus hívását, hogy hagyja el a zárdát, és éljen a legszegényebbek között. Ez volt Teréz anya életében a „sugallat napja”.
Ezt követően engedélyt kért elöljáróitól, hogy egyedül élhessen a zárdán kívül, és a kalkuttai nyomornegyedben dolgozhasson. Kérését Róma elé terjesztették, és XII. Piusz pápa egyévi időtartamra jóváhagyta azt: szerzetesi életet élhetett, klauzúrán kívül, a kalkuttai érsek felügyelete alatt. 1948 augusztusában Teréz anya levette a Loreto-nővérek ruháját és fehér száriba öltözött, kék szegéllyel, a vállán kereszttel. Patnába ment, az amerikai missziós orvosnővérekhez, hogy beható kiképzést kapjon, mint ápolónő. Karácsonyra visszatért Kalkuttába és a szegények Kis Nővéreivel lakott. Még ugyanebben az évben engedélyt kapott első nyomornegyedbeli iskolájának megnyitására.
1950 októberében jóváhagyták az új szerzetestársulatot, a Szeretet Misszionáriusait, amely Kalkuttában alakult meg, és innen terjedt el egész Indiában, majd világszerte. A Szeretet Misszionáriusai 1965 februárjában pápai jogú társasággá lett. Hitvallásuk szerint: „Mindenekelőtt szerzetesnővérek vagyunk, és nem szociális segítők, tanárok, ápolónők vagy orvosok. A különbség köztünk és a szociális gondozók között az, hogy ők valamit cselekszenek, mi pedig Valakinek. Jézust szolgáljuk a szegényekben. Minden, amit csinálunk, Jézusért van. Életünknek ez az értelme. A nap 24 órájában Jézust szolgáljuk.” A Szeretet Misszionáriusai egész szívükből, szabad elhatározással a szegényeket szolgálják, és munkájukért semmi pénzt nem fogadhatnak el.
Teréz anya tevékenységét az egész világon elismerték, rengeteg más díj és kitüntetés mellett 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat is. Kérésére nem tartották meg az ilyenkor szokásos bankettet, az erre szánt összeget az éhezők kapták. Teréz anya ugyanis elveihez hűen visszautasította, hogy a ceremóniát záró bankett finomabbnál finomabb ételeiből fogyasszon: „Nem tudnék venni belőle, és nyugodt lelkiismerettel megenni, amikor testvéreim közül annyian halnak éhen. Nekem egy darabka kenyér és egy pohár víz elegendő.”
Teréz anyának a szegények sorsáról, illetve a gazdagok felelősségéről vallott nézetei II. János Pál pápa gondolkodásában is fontos helyet foglaltak el, ezért is szövődtek kivételes baráti szálak a szerzetesnővér és a Szentatya között. II. János Pál csodálattal követte Teréz anya munkáját, és 1986. február 3-án, Kalkuttában meglátogatta a Szeretet Misszionáriusainak házát. Teréz anya élete legszebb napjának nevezte e látogatás napját. A Szentatya pedig így fogalmazott: „A Nirmal Hriday a remény otthona. Olyan ház, amely a bátorságon és a hiten alapszik, olyan ház, ahol a szeretet uralkodik. A Nirmal Hridayban az emberi szenvedés misztériuma találkozik a hit és a szeretet titkával. És ebben a találkozásban az emberi lét legmélyebb kérdései érthetővé válnak.”
Teréz anya 1997. szeptember 5-én halt meg. II. János Pál pápa avatta boldoggá 2003. október 19-én, a szentek sorába pedig Ferenc pápa iktatta 2016. szeptember 4-én. Liturgikus emléknapja szeptember 5., égi születésnapjának évfordulója.
Augusztus 5-én lenne kilencvenéves Neil Alden Armstrong, az első ember, aki a Holdra lépett.
Az Ohio állambeli Wapakoneta városban született. Mérnöki tanulmányait a haditengerészet ösztöndíjával kezdte meg és pilótakiképzést is kapott. A koreai háború alatt 78 harci bevetésen vett részt, leszerelése után repülőmérnöki, majd űrmérnöki diplomát szerzett a Dél-kaliforniai Egyetemen. Ezután a NACA (az űrkutatási hivatal, a NASA elődje) alkalmazta tesztpilótaként, több mint ötvenféle repülőgépet próbált ki. Az X-15 kísérleti repülőgéppel több mint hatvan kilométer magasra jutott, miközben elérte a hangsebesség 5,74-szeresét. 1962-ben űrhajós jelölt, 1965-ben a Gemini-5 űrhajó tartalék parancsnoka lett.
Egy évvel később a Gemini-8 parancsnokaként járt a világűrben, űrhajójuk elsőként kapcsolódott össze másik űrtárggyal, egy erre alkalmassá tett hordozórakétával. A dokkolás után az űrhajó egyik hajtóműve meghibásodott, de Armstrong úrrá lett a helyzeten, így a küldetés nem fulladt tragédiába. 1968-ban ismét életveszélyes helyzetbe került, amikor egy holdmodulhoz hasonló szerkezettel végzett próbarepülés során tűz miatt katapultálnia kellett, de ezt a kalandot is ép bőrrel úszta meg. A rendkívüli helyzetekben tanúsított lélekjelenlétének nagy szerepe volt abban, hogy őt választották a Holdra szállást végrehajtó Apollo-11 űrhajó parancsnokának.
Az amerikaiakat heves vágy fűtötte, hogy „visszavágjanak” a szovjeteknek, mert azok lőtték fel az első műholdat és szovjet volt az első űrhajós is, a szovjet propaganda-gépezet pedig alaposan kihasználta a lehetőséget a kommunizmus felsőbbrendűségének bizonyítására. John Kennedy elnök 1961-ben bejelentette, hogy az Egyesült Államok az évtized végéig embert juttat a Holdra, s a program megvalósítása érdekében óriási erőforrásokat mozgósítottak. A Mercury, majd a Gemini-program után beindították az Apollo szakaszt, a háromszemélyes űrhajócsaláddal a holdra szálló egységet, a holdkompot tesztelték. A 10 számú Apollo már a Hold közelében tesztelte a holdra szállást, a manővert élesben az Apollo-11-nek kellett végrehajtania.
Az Apollo-11 1969. július 16-án, 14 óra 34 perckor indult el fedélzetén Neil Armstrong parancsnokkal, Michael Collins és Edwin E. Aldrich űrhajóssal a Hold és a történelem felé. A parancsnoki kabin, a műszaki egység és a holdkomp egy száz méternél is magasabb Saturn-V hordozórakéta orrában kapott helyet. Az űrhajó két és fél órát keringett a Föld körül, majd Hold felé vezető pályára állították és washingtoni idő szerint július 19-én 22 óra 49 perckor pályára állt a Hold körül. Armstrong és Aldrich 20-án átszállt a Sas (Eagle) névre keresztelt holdkompra és megkezdte a Holdra szállást.
A művelet majdnem meghiúsult, mert a landolásra a Nyugalom Tengerének nevezett, a Földről síknek tűnő tájat szemelték ki, közelebbről azonban kiderült, hogy azt kövek és kráterfalak teszik veszélyessé. Már csaknem elfogyott a kétpercnyi manőverezésre elég üzemanyag, amikor végre alkalmas helyet találtak és jelenthették a houstoni irányító központnak: A Sas leszállt. Július 20-án este 10 óra 56 perckor (magyar idő szerint 21-én 3 óra 56 perckor) lépett Neil Armstrong személyében az első ember idegen égitest felszínére, s elhangzott a híres mondat: „Kis lépés egy embernek, nagy ugrás az emberiségnek.” Húsz perccel később Aldrich is csatlakozott, a két űrhajós kitűzte az amerikai zászlót, talajmintát vett, elhelyeztek néhány műszert, egy ottlétüket megörökítő táblát és emlékérmeket az elhunyt asztronauták emlékére. A Hold felszínén, a holdkompon kívül töltött két és fél óra nagyobb részében csak sétálgattak, futkároztak és ugrándoztak. A holdkomp július 21-én 17 óra 54 perckor sikeresen felszállt és összekapcsolódott az anyaűrhajóval.
Az Apollo-11 legénysége július 24-én a Hawaii-szigetek közelében landolt a Csendes-óceánon. A Hornet anyahajó fedélzetén Richard Nixon amerikai elnök várta őket, de a hősöket azonnal biológiai védőruhába öltöztették és karanténba zárták, hogy az esetleges holdi baktériumokat izolálják. Augusztus 12-én „szabadultak”, miután kiderült, hogy a Holdon nincs élet. Amikor később megkérdezték Armstrongot, milyen volt a Holdon, szokásos szűkszavúságával azt válaszolta: „Érdekes hely, ajánlom”.
A Holdra szállásnak 528 millió ember lehetett szemtanúja az egyenes tévéközvetítésnek köszönhetően, de a kommunista tábor országaiban „természetesen” nem vették át az adást. Az amerikaiak ötöde azonban ma is meg van győződve arról, hogy átverés történt. A kétkedők szerint a sugárzott felvételek egy titkos laboratóriumban készültek, bizonyítékként a csillagok hiányát, irreális árnyékokat, a hajtóművek által hagyott nyomok hiányát hozzák fel, a visszaszálló egységet pedig szerintük csak kilökték egy repülőgépből.
Armstrongot elhalmozták az elismerésekkel, megkapta a legmagasabb amerikai kitüntetést, az Elnöki Szabadság Érdemrendet is. Még két évig a NASA tanácsadójaként dolgozott, majd 1979-ig a cincinnati egyetemen oktatott, 1982-től egy évtizeden át egy vállalkozást vezetett, 1986-ban a Columbia űrrepülőgép balesetét kivizsgáló bizottság alelnöke volt. A történelem egyik leghíresebb űrhajósa élete végéig szerény ember maradt, kerülte a reflektorfényt, interjút csak ritkán adott, telefonját titkosíttatta. 2010-ben mégis a nyilvánosság elé lépett, az amerikai űrprogram költségvetésének megkurtítása ellen emelte fel szavát a Kongresszus előtt tanúskodva. Hivatalos életrajza 2005-ben jelent meg, ebből 2018-ban film is készült Ryan Gosling főszereplésével, Damien Chazelle rendezésében.
Neil Armstrong 2012. augusztus 25-én, egy szívműtét utáni komplikációkban halt meg, a hír bejelentése után Barack Obama elnök a legnagyobb amerikai hősök egyikeként búcsúzott tőle.
Forrás: mti az MTVA Sajtóadatbankjának anyaga alapján
Az 1986 július 10 -én elhunyt Magyarország Szépére emlékezünk, az első szocialista szépségkirálynő, egy 16 éves szerény, kedves lány, egyben az utolsó, akinek az egész ország ismerte a nevét.Kilenc hónappal későbbi öngyilkossága sokakat megrázott, hetekig téma volt.
Molnár Csilla 1986. július 10-én emeleti szobájában huszonegynéhány szemet vett be éhgyomorra apja szívgyógyszereiből. Sápadtan, reszketve támolygott le a földszintre. „Nem akarok meghalni” –mondta a szüleinek. Hiába hívták rögtön a mentőket, a lányukat már nem lehetett megmenteni.
Molnár Csilla Andrea 1969. január 20-án született Kaposváron. Fonyódon nőtt fel, családja vendéglátásból élt. Itt járt iskolába is, a Mátyás király Gimnázium tanulója volt, amikor 16 évesen, 1985 tavaszán jelentkezett a híres, és mint tudjuk számára sorsfordító szépségversenyre. A versenyfelhívásra egy osztálytársa bukkant rá, aki biztatta Csillát, hogy jelentkezzenek mindketten. Biztos jó bulinak tartották.
Csilla jelentkezett, édesanyja pedig nem tiltotta neki, hiszen ő sem tudhatott többet másoknál, nem sejtett rosszat. Édesapja jobban tiltakozott, de hát beszélhet az ember egy 16 éves lánynak… Ráadásul tavasz volt, a balatoni főszezon előtti szorgos időszak. Így a család dolgozott, Csilla pedig mit sem sejtve elindult a végzetes hírnév felé.
A döntőt 1985. október 5-én este tartották a Budapesti Kongresszusi Központban. A döntős 25 lány már kora reggel megjelent a helyszínen, délelőtt kamerapróbát tartottak, délután pedig púderfelhőbe burkolózva szépítkeztek, lakkoztak, göndörítettek, tupíroztak, sminkeltek. Egészen este 9-ig, amikor felcsendült a szignál: „amíg a földön lesz nyár, lesz mindig szépségideál.” Ezt követően a lányok szépen sorban mind színpadra léptek egyrészes, kétrészes fürdőruhában és nagyestélyiben is. Lépcsőn fel, lépcsőn le, ami azért is dicséretes, mert lépcsőzni elég nehéz úgy, hogy az ember nem nézhet a lába elé, csak előre, és persze mosoly!
Az elődöntőn Kruppa Judittal holtversenyben első lett, a középdöntőn 4. helyezést ért el, majd 1985. október 5-én este, a Budapest Kongresszusi Központban megrendezett döntőn messze a legmagasabb pontszámmal nyerte el a Magyarország Szépe címet és a koronát. Udvarhölgyei Kruppa Judit és Füstös Veronika lettek. Február 28-án Máltán, a Miss Európa szépségversenyen 3. helyezést ért el.
„Csilla egy nagyon szerény, közvetlen, nagyzási mániától mentes, könnyen kinyíló leány volt. Megkérdeztem tőle, hány jó barátja van, Csilla azt válaszolta, hogy olyan, aki a barátjának tartja magát, olyan sok. Erre megkérdeztem: »És olyan, akivel igazán mindent meg tudsz osztani, bút es bánatot?« Pár pillanat csönd után válaszolta, hogy olyan nincs” – írta meg élményeit egy taxis, aki egy esős éjszaka vitte a szépségkirálynőt. Az országszerte ismert és népszerű Molnár Csilla egy hónappal később öngyilkos lett.
Nem mindenki ajnározta, volt párja szerint is megváltozott, az édesapja, Molnár István pedig úgy látta, másképp viselkedett a lánya, mint korábban. „Bevonult a hosszú fekete kabátjában, levágta a táskáját, ekkor már a szobája borzasztóan rendetlen volt, mint ahová bomba repült be. Azért művésznőztem, mert az ember ilyennek képzel egy művésznőt” – olvasható Friderikusz könyvében, amelyet Molnár Csilláról írt.
https://youtu.be/iu3JbLm4q2o
Csillától még a magyarországi döntő eredményhirdetése előtt megkérdezték, mik a tervei, ha ő nyeri meg a versenyt, miben változik majd az élete, amire azt felelte: szeretne leérettségizni és kozmetikus lenni. Faggatták, hogy nem érdekli-e a modellkedés, színészet, amire azt mondta, ha húszéves lesz, majd elgondolkozik rajta, de ő csak 16 éves, még túl fiatal. Az egész versenybe azért kezdett bele, mert jó bulinak tűnt, egy nagy játéknak. Idővel azonban a játék eldurvult. Miután nyert, mindenki vele kezdett foglalkozni. Hirtelenjében lett egy ismeretlen sztárja az országnak, akiről mindenki mindent tudni akart, mert ilyet még nem láttak. Csilla celeb lett egy olyan országban, ami azt sem tudta még, mi az a celebség. Jobbra húzták, balra tolták szegény lányt, mindenki úgy tett, mintha ő fedezte volna fel és követelésekkel álltak elő, rengeteg pénzt kerestek rajta, míg neki alig jutott valami. Az irigyek köszörülték a nyelvüket, mindenfélét pletykáltak, telefonon zaklatták a családot, feljelentették őket. A rosszmájúak csak mondták, csak köpködtek. Becsületes, jóakaratú embereket bántva ezzel. Meg is lett az eredménye a sok fröcsögésnek. Az addigi családi nyugalom megbomlott, mindenki ideges volt, zaklatott, a feszültég pedig ráment az egészségükre és kapcsolatukra is. Nem lehetett tovább bírni, Csilla sem bírta tovább, hogy így összecsaptak a feje fölött a hullámok és végzetes döntésre szánta el magát.
Csodagyereknek tartották, sőt máig úgy emlegetik, mint a valaha élt legokosabb embert. Kiemelkedő matematikai és nyelvi képességei alapján a legjobbak között lett volna a helye, William James Sidis mégis egyszerű irodistaként végezte.
Szinte mindenkivel megesett már, hogy egy forró nyári napon az irodában ücsörögve kétségbeesetten gondolkodott azon, vajon hol siklott félre az élete, miért nem követheti az álmait. A legtöbben azzal a gondolattal is eljátszottak már, hogy igazából meg nem értett zsenik, akiket olyan emberek hagynak megfőni egy betonkockában, akik nem képesek értékelni az igazi tehetséget. William Sidis története azonban szépen megmutatja, hogy nem elég a jó szándék, nem elég a kiemelkedő tehetség, ennél sokkal több összetevőből áll az, amit úgy szoktak hívni, hogy boldog élet.
A kis William James 1898-ban látta meg a napvilágot Amerikában, politikai üldözés elől menekülő ukrán szülők gyermekeként. Már anyja és apja is kiemelkedően tehetséges, okos ember volt: az anya orvos, az apa pszichiáter és a filozófia doktora volt. Fiuk nagyon korán megmutatta kiemelkedő képességeit, állítólag másfél évesen már megtanult olvasni. Apját követve poliglott gyermekké fejlődött, azaz több nyelvet is képes volt majdhogynem anyanyelvi szinten elsajátítani: nyolcéves korára már nyolc nyelven beszélt, sőt ezek mellé kitalált egy sajátot is. A család felhőtlenül örült a csodagyereknek, tanították, könyvekkel vették körül, támogatták, és 11 éves korára elérték, hogy a fiút a világ legfiatalabb diákjaként felvegyék a Harvard Egyetemre.
Sidis lubickolt a legbonyolultabb kérdéseket boncolgató tantárgyakban, sőt egy évvel a felvétele után már ő tartott matematikai előadásokat a négydimenziós testekről a Harvard Matematika Klubban. 16 éves korára lediplomázott, és fényes tudományos karrier előtt állt. Tanárai azt jósolták, hogy új módszereket kidolgozó csillagász és matematikus válik belőle, a tudományos élet egyik vezető alakja – ám Sidis nehezen boldogult egy olyan világban, amelyben szinte mindenki csodabogárként bánt vele, vagy még rosszabbul. A média folyamatosan érdeklődött iránta, ám kortársai között nem talált barátokra, sőt az egyetemi társai fizikailag is bántalmazták. Egy interjújában Sidis már egészen fiatalon úgy fogalmazott, hogy számára a tökéletes élet receptjét az elvonulás jelenti, gyűlöli a tömeget, soha nem fog családot alapítani, cölibátust fogad egész életére.
A fiatal, 18. életévét még mindig be nem töltött kamasz tanítani kezdett, miután a szülei állást szereztek neki a houstoni Rice Egyetemen, ám nagyon nehezen viselte azt, ahogy a nála korban előrébb járó diákjai bántak vele. Inkább tovább tanult a Harvard jogi karán, de később onnan is távozott, mégpedig a jó hírneve védelmére hivatkozva. Rögtön ebben az évben, 1919-ben letartóztatták, mivel részt vett egy szocialista májusi parádén. Másfél év börtönt szabtak ki rá, amitől csak úgy menekült meg, hogy szülei szanatóriumba vitették. A sajtó pontonként szedte szét és adta el a botrányt, ami az oly híressé vált csodagyerek körül alakult. Sidis ragaszkodott pacifista nézeteihez, irritálta, hogy vádakat koholnak ellene, kínjában saját liberális filozófiát alkotott meg, amivel végre egyet tudott érteni. A bíróságot azonban nem tudta elkerülni, 1944-ben már ő volt az, aki vádolt, mégpedig egy újságot, azzal, hogy rossz hírnevét keltik. A The New Yorker gunyoros stílusban azt állította, hogy Sidis unalmas és végtelenül bezárkózott életet él. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, a férfi ekkor kelt a maga védelmére, és pereskedett egészen addig, amíg másodfokon is el nem utasították.
A felnőtt Sidis mintha nem találta volna a helyét a világban. Szüleivel megromlott a kapcsolata, évekig attól félt, megint letartóztatják koholt vádak alapján, kerülte az embereket, akik folyton gúnyt űztek belőle, és már a tudományos életben sem vett részt. Inkább letette a közszolgálati vizsgát és elment irodistának, könyvelt, számolt, ám minden olyan állásból menekülnie kellett, ahol kiderült, hogy ő az egykori csodagyerek. Filozófiai és történelmi téren azonban továbbra is publikált, értekezett, bár nagyon szűk körben. Arról panaszkodott, hogy tehetsége, esze fizikailag is megbetegíti, mivel eltérő gondolkodásmódja miatt soha nem hagyják békén.
Sidis apja 1923-ban, 56 évesen vesztette életét agyvérzésben, és az erre való hajlamot valószínűleg fia is örökölhette. William 1944-ben, csupán 46 évesen hunyt el egyedül a lakásában, szegényen és magányosan, gyermektelenül. Szállásadónője talált rá a holttestére, s ezután már csak találgatni lehet, hogy az a kisfiú, aki nyolcévesen még megalkotta az addig nem létező vendergood nyelvet és erről könyvet is kiadott, vajon tovább, vagy boldogabban élt volna, ha sikerül beilleszkednie a társadalomba és szót tud érteni az emberekkel. Vagy azok szót tudnak-e érteni vele…
Forrás: dívány
[type] => post
[excerpt] => Csodagyereknek tartották, sőt máig úgy emlegetik, mint a valaha élt legokosabb embert. Kiemelkedő matematikai és nyelvi képességei alapján a legjobbak között lett volna a helye, William James Sidis mégis egyszerű irodistaként végezte.
[autID] => 4
[date] => Array
(
[created] => 1595191500
[modified] => 1595098990
)
[title] => A világ legokosabb embere magányosan, szürke irodistaként halt meg
[url] => https://history.karpat.in.ua/?p=966&lang=hu
[status] => publish
[translations] => Array
(
[hu] => 966
)
[aut] => avecsorinszka
[lang] => hu
[image_id] => 967
[image] => Array
(
[id] => 967
[original] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/07/william-james.jpg
[original_lng] => 20580
[original_w] => 1024
[original_h] => 731
[sizes] => Array
(
[thumbnail] => Array
(
[url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/07/william-james-150x150.jpg
[width] => 150
[height] => 150
)
[medium] => Array
(
[url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/07/william-james-300x214.jpg
[width] => 300
[height] => 214
)
[medium_large] => Array
(
[url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/07/william-james-768x548.jpg
[width] => 768
[height] => 548
)
[large] => Array
(
[url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/07/william-james.jpg
[width] => 1024
[height] => 731
)
[1536x1536] => Array
(
[url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/07/william-james.jpg
[width] => 1024
[height] => 731
)
[2048x2048] => Array
(
[url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/07/william-james.jpg
[width] => 1024
[height] => 731
)
[full] => Array
(
[url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/07/william-james.jpg
[width] => 1024
[height] => 731
)
)
)
[video] =>
[comments_count] => 0
[domain] => Array
(
[hid] => history
[color] => brown
[title] => Історія
)
[_edit_lock] => 1595088594:4
[_thumbnail_id] => 967
[_edit_last] => 4
[views_count] => 5040
[_oembed_774c4e56f1b8e9faec2abad6371effcd] =>
[_oembed_time_774c4e56f1b8e9faec2abad6371effcd] => 1595073223
[_oembed_7b1c91a6b4da1532af3fa84587763963] =>
[_oembed_time_7b1c91a6b4da1532af3fa84587763963] => 1596015089
[_oembed_2377f83f1075aba20aa06492d52fe357] =>
[_oembed_time_2377f83f1075aba20aa06492d52fe357] => 1614526277
[_oembed_0854d6554df8bc6d0b7aa62865dd502d] => {{unknown}}
[_oembed_6cb39e4e8e62efdb5cb344e8c86cccb5] => {{unknown}}
[labels] => Array
(
)
[categories] => Array
(
[0] => 41
[1] => 39
)
[categories_name] => Array
(
[0] => Cikkek
[1] => Világ
)
[tags] => Array
(
[0] => 800
[1] => 124
[2] => 801
)
[tags_name] => Array
(
[0] => a világ legokosabb embere
[1] => történelmi személyek
[2] => William James Sidis
)
)
[7] => Array
(
[id] => 840
[content] =>
Iskolákat neveztek el róla, szobrok őrzik emlékét, életéről Kertész Erzsébet írt könyvet, és a budapesti Turay Ida Színház Doktornők című színdarabja is róla szól. Megérdemli a tiszteletet, mert mindent megtett azért, hogy gyógyíthasson egy olyan korban, amikor hatalmas erők próbálták visszaszorítani a tűzhely mellé.
Teljes nevén Szentgyörgyi gróf Hugonnai Vilma Jozefa Laura Ilka 1847-ben jött világra egy grófi családban, s addig tanult, ameddig azokban az időkben nőnek csak engedték. A pesti Prebstel Mária leánynevelő intézetben végezve – érettségi vizsgát egyedül férfiak tehettek – a következő lépéshez érkezett, amit a magyar szokásrend előírt: a házasságkötéshez. 18 éves korában ennek eleget is tett, férjhez ment Szilassy György földbirtokoshoz, majd megszülte gyermeküket. A báró jóval idősebb volt nála, és nemigen értette felesége tudományok iránti érdeklődését. Őt magát jobban lekötötte a kaszinó és a kártya. Első gyermekük, György 1866-ban született. Őt még további két fiú követte, Kálmán és Béla, ám nem sokkal születésüket követően mindketten meghaltak.
A boldogtalan fiatalasszony kezébe 1869-ben került a Hon című lap egyik újságcikke, mely arról írt, hogy a Zürichi Orvosi Egyetem megnyitotta a kapuit a nők előtt is. Bár férje anyagilag nem támogatta kiutazását és tanulmányait, beleegyezését adta hozzá – enélkül akkoriban nem jelentkezhetett volna az egyetemre. Az asszony akkor hatéves kisfiát a családra bízta, ő maga pedig útnak indult, és megkezdte orvosi egyetemi tanulmányait Svájcban. A tanulás mellett dolgozott, és szegényes panziókban húzta meg magát. Ekkoriban hagyta el nevéből a nemesi rangra utaló „y” végződést is. 1879-es doktorálását követően még másfél évig dolgozott az egyetem sebészeti klinikáján, mielőtt visszatért volna Magyarországra.
Vilma a sok nehézség ellenére ötévnyi tanulás után 1879. február 3-án kiváló eredménnyel lediplomázott, orvosi gyakorlatát pedig egy zürichi kórház sebészetén végezte. Nagyon szerették, tudását el is ismerték, nyugodtan kint maradhatott volna megépíteni orvosnői karrierét, ám ő hazavágyott. Ahhoz, hogy Magyarországon is orvosként praktizálhasson, először is le kellett érettségiznie. 1881-ben ezt könnyedén meg is tette – összesen a második nőként az országban –, ám ez még messze nem volt elég ahhoz, hogy itthon is elismerjék diplomáját. Honosítási kérelmet nyújtott be az orvostanári karhoz, ám Trefort Ágoston személyében hatalmas akadályba ütközött. A vallás- és közoktatási miniszter ilyen „kedvesen” szólalt fel a témában: „Szerezzünk a nőknek a tanítói pályán kívül is – melyre kiválóan alkalmasak – munkát és keresetet az iparban, a kereskedésben, sőt a közigazgatás bizonyos ágaiban, de nem követeljük, hogy bírák, ügyvédek, orvosok, törvényhozók lehessenek; a nő polgári jogok tekintetében egyenlő lehet a férfival, de a társadalmi funkciók tekintetében a nemi különbségnél s női természeténél fogva a férfival egyenlő nem lehet.”
Vilma két alkalommal kereste fel Trefortot, mindkétszer elutasították, de ezután sem adta fel. Felajánlották neki, hogy honosított diploma nélkül dolgozzon hivatalosan bábaasszonyként, de ezt meg ő nem fogadta el: ragaszkodott megszerzett diplomájához. Állóháborúra rendezkedett be, küzdött álmaiért, miközben hivatalosan csak szülésznőként tudott dolgozni. Pedig a pénzre nagy szüksége volt…Erre már csak azért is szükség volt, mert 1886-ra férjével olyannyira megromlott a kapcsolatuk, hogy elváltak egymástól. Ez idő tájt írta meg „A nők munkaköre” című tanulmányát, melyben a nők számára is kedvező iskolareformot szorgalmazott.
A válást követően 1887-ben ismét férjhez ment Wartha Vince vegyész-műegyetemi tanárhoz, a Zsolnay gyárat híressé tevő eozinmáz felfedezőjéhez, akivel rokonlelkek voltak. Csaknem negyvenéves volt, mikor 1888-ban megszületett lánya, Wartha Vilma. Ezt követően férje kérésére felhagyott a szülésznői munkával, egy ideig csupán tudományos és nőjogi kérdésekkel foglalkozott.
Részben az ő munkájának köszönhetően a kormány 1895-ben rendeletben engedélyezte a nők bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészeti képzését. Vilma azonnal saját diplomája honosítását kérelmezte, de azt csak három szigorlatot letéve engedélyezték neki. Végül Hugonnai Vilma 50 éves korában, 1897-ben végre átvehette magyar orvosi diplomáját. Az eseményen annyian jelentek meg, hogy dugig volt a terem, újságírók jegyzeteltek, miközben az első magyar orvosnő szürke selyemruhában felolvasta a doktori esküt. Ott ült a padban Steinberger Sarolta is, aki Vilmának köszönhetően tanulni kezdett az orvosi egyetemen, és az első nőként végzett a századfordulón. Maga Ferencz József is jelen volt az ünnepélyen, s így bátorította Vilmát:„Örülök, hogy a grófnő az első magyar orvosnő, de ugyebár praktizálni fog, mert a tudománynak csak akkor van becse, ha azt értékesítik.”
A pacientúráját főként szegény emberek és nők tették ki, de Vilma nem csüggedt: végre hivatalosan is gyógyíthatott. Az egyenjogúságért folytatott harca viszont tovább folytatódott. 1899-ben Pap Samu országgyűlési képviselő felháborodottan kelt ki a nők fontos tisztségviselése ellen. Vilma válaszul cikkeket és tanulmányt kezdett írni, utóbbit „A nőmozgalom Magyarországon” címmel, és felhívta a figyelmet a nők szerepére, tudására, fontosságára. 1907-ben végre magyarul is megjelenhetett A nő mint háziorvos című könyve.
Tanított az Országos Nőképző Egyesületben a helyes betegápolásról, gyermekgondozásról, a fertőző betegségek megelőzéséről, sőt a gyermekvédelemről, segítette a lányoknak szóló gimnáziumok létrehozását, folyamatosan és nyíltan vitázott a régimódi felfogású férfiakkal. Még 67 éves korában sem volt rest újra tanulni, elvégezte a katonaorvosi tanfolyamot, majd az első világháború alatt 14 vidéki városban szervezett betegmegfigyelő állomást. Miközben szakmailag egyre közelebb került céljaihoz, magánéletében tragédiák következtek. Vilma lánya – csakúgy, mint az orvosnő édesanyja – TBC-ben halt meg fiatalon, őt követte a férj, Wartha Vince 1914-ben. A megözvegyült doktornő még megérte, hogy a numerus clausus törvény meghozatala után ismét korlátozták a nők tanulási jogait, majd 1922. március 25-én szívszélhűdésben elhunyt.
Hugonnai Vilma emléktáblája a VIII. kerületi Bíró Lajos utca 41. alatt
Hamvai férjével együtt a Kerepesi úti Nemzeti Pantheonban nyugszanak.
Benyovszky Móric, a kalandorokban gazdag 18. század egyik legmerészebb világutazója, a több nemzet hőseként számon tartott madagaszkári király 234 éve, 1786. május 23-án esett el a madagaszkári Angontsy melletti erődnél.
Benyói és urbanói Benyovszky Máté Móric Mihály Ferenc Szerafin Ágost 1741. szeptember 20-án született a Nyitra megyei Verbón (ma Vrbové, Szlovákia). Apja lovassági tábornok, anyja bárónő volt, ő maga tizennégy évesen kezdett katonáskodni. Lovassági parancsnokként vett részt a poroszok elleni hétéves háborúban (1756-1763), és több csatában is kitüntette magát.
Rokonaitól, akik ezalatt elfoglalták örökségét, fegyverrel próbálta jussát megszerezni, ezért Mária Terézia száműzte. Lengyelországban élő nagybátyja hívására annak birtokán telepedett le, meg is nősült, felesége később követte Madagaszkárra.
Hollandiai és angliai útjain kitanulta a hajózást, eljutott Amerikába is. 1768-ban csatlakozott az orosz befolyás ellen alakult lengyel nemesi konföderáció seregeihez, haditettei révén ezredes, majd tábornok lett. 1769. május 20-án orosz fogságba esett, s Kazanyba deportálták. Innen megszökött, ám ismét elfogták, s most már a távol-keleti Kamcsatkába, Bolsereck telepre száműzték, ahová egy évnyi gyaloglással jutottak el.
Itt viszonylagos szabadságra tett szert, ezt kihasználva 1771 áprilisának végén lázadást szított az elítéltek között, 96 társával elfoglaltak egy felfegyverzett hajót, és megszöktek.
Először Amerika felé indultak, de emberei fellázadtak, a zendülésen Benyovszky diplomáciai ügyességét kihasználva lett úrrá. Ezután a Bering-szoros bejáratát érintve Alaszka és az Aleut-szigetek partjai mentén értek el Japánba, majd Formosába (Tajvan), végül Makaóra. Itt a szökevények a hajó eladásából jutottak pénzhez, s Isle de France (a mai Mauritius) és Madagaszkár szigetének érintésével Franciaországba utaztak.
Benyovszkynak sikerült kieszközölnie, hogy XV. Lajos fogadja, és azt javasolta a királynak, hogy Franciaország gyarmatosítsa Madagaszkárt. Kétszázötven emberével 1774 februárjában szállt partra, s megalapította a „fővárost”, Louisbourg telepét. Jelentősen hozzájárult a sziget belső területeinek megismeréséhez, utat épített, mocsarakat csapolt le.
A malgasokat megtanította írni-olvasni, s annyira megnyerte őket, hogy 1776-ban (legalábbis Benyovszky állítása szerint) királlyá választották. Irigyei azonban befeketítették az udvarnál, ezért az időközben francia bárói rangra emelt utazó lemondott, és – miután Mária Terézia megkegyelmezett neki – hazatért Magyarországra.
A bajor örökösödési háborúban kitüntette magát, 1778-ban a királynőtől grófi címet kapott. Az 1779. évi békekötés után kalandvágytól tüzelve Amerikába utazott, hogy a függetlenségi háborúban a lengyel légióhoz csatlakozzon, de dolgavégezetlenül tért haza.
Ezután terveket készített a magyarországi vízi és szárazföldi közlekedés, többek között a fiumei kikötő fejlesztésére. A nyughatatlan Benyovszky elhatározta, hogy folytatja Madagaszkár gyarmatosítását, de sem Bécsben, sem Londonban nem talált támogatókra, végül baltimore-i kereskedők segítségével szerelte fel hajóját.
1785 júliusában szállt partra Madagaszkáron, s egy francia erőd elfoglalása után Angontsynál felépítette az új „fővárost”, a saját magáról elnevezett Mauritania erődjét. A feldühödött franciák büntető expedíciót küldtek ellene, s az összecsapásban Benyovszky 1786. május 23-án elesett. Erődje tövében temették el, sírját elnyelte a trópusi erdő.
Utolsó vállalkozása előtt született francia nyelvű memoárját már 1790-ben lefordították angolra és németre, a mű alapján írta meg 1888-ban Jókai a kalandos életű gróf élettörténetét. Kamcsatkai szökéséről az osztrák Kotzebue írt drámát, amely arról emlékezetes, hogy az 1814. október 19-i baltimore-i előadás előtt énekelték először nyilvánosan az amerikai himnuszt.
Benyovszky emlékirata földrajzi szempontból is jelentős, ő írta le először a St. Lawrence-sziget őslakóit, a Rjúkjú-szigeteket és részletes beszámolót adott Formosáról. Jó megfigyelőképessége, műveltsége révén sok értékes anyagot rögzített, bár földrajzi helymeghatározásai sokszor pontatlanok.
Felfedezéseivel, tengeri teljesítményével mindmáig az egyik legnagyobb magyar hajósnak számít, jóllehet szerepét máig vitatják a történészek és a földrajztudósok, főleg a franciák.
Színes életét magyarul Jókai mellett Gaál József, Radó Vilmos és Rónaszegi Miklós, németül Kotzebue és Mühlbach dolgozta fel, Doppler Ferenc 1847-ben operát írt róla. 1975-ben magyar-csehszlovák tévéfilmsorozat készült Vivát Benyovszky! címmel, az életéről készült táncjátékot 2015-ben mutatta be a Magyar Nemzeti Táncegyüttes.
Halála századik évfordulóján Madagaszkáron obeliszket emeltek emlékére, a sziget fővárosában utca viseli nevét, az első magyar Benyovszky-expedíció résztvevői 2003-ban állítottak neki Madagaszkáron emléktáblát és szobrot. A 2016-os emlékévben felállították Benyovszky szobrát a Magyar Földrajzi Múzeumban és kiállítást rendeztek az Országos Széchényi Könyvtárban.
Donyale Luna volt az első színesbőrű nő, aki a Vogue címlapján is szerepelt. Nehézségekkel és küzdelmekkel kikövezett élete korán tragikus véget ért.
Peggy Ann Freeman néven született 1945-ben Detroitban Peggy Freeman és Nathaniel A. Freeman harmadik gyermekeként. Apja alkoholista és erőszakos volt ember volt, számtalanszor bántalmazta anyját. Az afroamerikai lány sosem szeretett családi hátteréről beszélni, általában különböző történeteket talált ki szüleiről, előfordult például, hogy azt mondta, mindketten autóbalesetben hunytak el. A valóság viszont az volt, hogy később, 1965-ben az asszony önvédelemből lelőtte a férfit, majd saját magával is végzett.
A lány sorsa 1963-ban vett hatalmas fordulatot, amikor a divatfotós, David McCave Detroitba látogatott egy munka kapcsán. A férfi egy iskola környékén pillantotta meg a 188 centi magas, vékony, különleges szépségű fiatal hölgyet, aki azonnal ámulatba ejtette. Odament hozzá, bemutatkozott, és ajánlatot tett neki: azt mondta, ha érdekli a modellkedés, mindenképpen keresse meg őt New Yorkban, majd átadta névjegykártyáját is. Donyale Luna – aki egyébként saját ötletből változtatta meg a nevét – repesett a boldogságtól, és azonnal elújságolta édesanyjának a hírt. Az asszony nem örült, mert azt szerette volna, ha gyermekéből ápolónő válik, de lányának végül sikerült meggyőznie.
Luna New Jersey-be költözött nagynénjéhez, és 1964-ben felkereste a fotóst, aki sok befolyásos embernek bemutatta a szakmában. Megismerkedett többek között a Harper’s Bazaar szerkesztőjével, Nancy White-tal is, akit lenyűgözött szépsége. Hamarosan készíttetett is róla egy rajzot Katharina Denzingerrel, ami 1965-ben a Harper’s Bazaar címlapján jelent meg. Ez volt az első alkalom, hogy a magazin borítóján fekete modell szerepelt, azonban bőrszínét az ábra alig adta vissza, ugyanis szinte fehérnek tüntették fel a képen.
Luna karrierje innentől kezdve egyre csak felfelé ívelt. Egyéves szerződést kötöttek Richard Avedon portréfotóssal, aki hat teljes oldalt szánt volna az 1965. áprilisi Harper’s Bazaarban a lány fotóinak. A magazint ezért sok kritika érte: az emberek háborogtak, az újságokban is rasszista cikkek jelentek meg, így a társadalmi nyomás hatására az anyagot végül törölték a számból. A divatvilágban viszont így is óriási változtatásokat indított el a színes bőrű modell. Bár még ekkor is sok visszautasítással szembesült, egyre többen fogadták el, és egyre többen akartak vele dolgozni.
Az 1970-es évekre azonban karrierje hanyatlásnak indult a rendszeres alkohol- és drogfogyasztása miatt, amely a viselkedésére is kihatott, és egyre nehezebben kezelhetővé tette a modellt.
Luna a következő években férjhez ment Luigi Cazzaniga fotóshoz, aki 1975-ben meztelen képeket készített feleségéről a Playboy-nak. 1977-ben pedig megszületett lányuk, aki a Dream nevet kapta. A fiatal nő ekkor már inkább filmszerepeket vállalt a modellkedés helyett: megjelent többek között a Who Are You, Polly Maggoo?, a Skidoo és a Fellini-Satyricon című alkotásban is.
A ’70-es évek végére azonban drogfüggősége egyre súlyosabb lett, és mind a karrierjére, mind a magánéletére kihatott. Nem jelent meg a castingokon, megbízhatatlanná vált, és férjével is elhidegültek egymástól. 1979-ben kábítószer-túladagolásban hunyt el, mindössze 33 évesen. Lánya később azt nyilatkozta, anyja halála baleset volt, és élete végéig kreatív és fókuszált maradt. Luna Donyale igazi úttörő volt a divatszakmában, és sokat tett azért, hogy az emberek elfogadják a színes bőrű nőket, illetve megnyitotta a lehetőségeket a fekete modellek számára. Lánya, Dream Cazzaniga azonban elárulta a Vogue-nak, hogy élete során folyamatosan meg kellett küzdenie az előítéletekkel, és bár nagy dolgokat ért el, lehetőségei mindig is korlátozottak voltak a származása miatt. És igaz, hogy őt tartják a világ első fekete szupermodelljének, sajnos a neve mára szinte teljesen feledésbe merült.
