Száztizenöt évvel ezelőtt, 1909. május 5-én született Radnóti Miklós, a 20. századi magyar költészet meghatározó alakja.
Glatter Miklós néven látta meg a napvilágot egy jómódú asszimilálódott zsidó családban Budapesten. Édesanyja, Grosz Ilona és ikertestvére születésekor meghaltak. A költő egész életében hordozta e traumát. Tizenkét éves korában elveszítette édesapját, Glatter Jakabot is. Ettől fogva anyai nagybátyja, Grosz Dezső gazdag textilkereskedő vette gondjai alá.
Az 1920-as években magyarosította családnevét a gömöri Radnót falu nevére. A névválasztás nem véletlen, hiszen apai nagyapja, Glatter Jónás e faluban volt kocsmáros. Édesapja is itt született.
1927-ben érettségizett, majd 1 évig Liberecben tanult tovább textilipari szakon. Majd Szegeden tanult tovább magyar–francia szakon.
Első verses kötete 1930-ban jelent meg Pogány köszöntő címmel. 1931-ben jelent meg az Újmódi pásztorok éneke címet viselő kötete, ezt követte a Lábadozó szél 1933-ban.
Radnóti 1934-ben bölcsészdoktorátust szerzett egy évvel később tanári oklevelet kapott, ám zsidótörvények miatt viszont nem kapott állást. 1935. augusztus 11-én vette feleségül Gyarmati Fannit. 1936-ban magántanárként és alkalmi irodalmi tevékenységgel kereste kenyerét. Sorra jelentek meg kötetei: Újhold (1935), Járkálj csak, halálraítélt! (1936), Meredek út (1938), Ikrek hava könyve (1940). 1938-ban megkapta a Baumgarten-díjat.
Származása végett 1940-től munkaszolgálatokra hívták be. Bár 1943-ban kikeresztelkedett, ennek ellenére 1944 májusának végén újra behívták. A szerbiai Bor településére vitték, innen indult az erőltetett gyalogmenet tagjaként 1944. november 9-én Abda településen több társával együtt agyonlőtték.
Az abdai tömegsír exhumálásakor találták meg a költő utolsó verseit, a ma már Bori notesz néven elhíresült füzetben.
Radnóti Miklós a Nyugat harmadik nemzedékének lírikusa. Költészetét az avantgárd – elsősorban az expresszionista – öröksége és az újklasszicista verseszmény határozzák meg, a késő modern kérdésirányok nem jelentkeznek az életművében.
Radnóti az emberi helytállás és kitartás erkölcsi, irodalmi példája.
Radnóti Miklós a 20. századi magyar líra egyik meghatározó alakja. Tehetsége már pályája kezdetén megmutatkozott. Korai verseit a szabadvers forma, az expresszionista hangok jellemzik. Érezhető a harmónia, a derű, az életöröm, a szerelem Fanni iránt, bár azért itt is találunk már – igaz kisebb számban – borúsabb hangulatú verseket. A verseiben az életöröm és a természetélmény tükröződik.
Későbbi köteteiben a világ változása az ő stílusában is változást hozott, az egyre inkább vészjósló létben keletkező művei, már érett, klasszikus formát mutatnak.Többszöri munkaszolgálatosként mindvégig megmaradtak költészetében a természet és a szerelem képei, ám ezt is elpusztítja a háború, s csupán az élni akarás viszi tovább az elgyötört lelket, testet.
Nemcsak a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb költői életművét alkotta meg, de nagy hozzáértéssel nyúlt a klasszikus magyar irodalomhoz is, és mindemellett a kortárs irodalmi életre is érzékenyen reagált.
30 éve, 1992. december 31-i hatállyal megszűnt az 1918-ban megalakult Csehszlovákia, amelynek hivatalos neve 1990-től Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság volt. Utódaként 1993. január 1-jén létrejött a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság.
A történelem folyamán először 1918-ban, az első világháború végén széthulló Osztrák–Magyar Monarchia romjain alakult meg az egységes Csehszlovákia.
A Monarchia osztrák részén élő csehek és a történelmi Magyarország északi vármegyéit lakó szlovákok közös államának terve az első világháború kitörését követő időszakban merült fel a cseh politikában.
Kiváltó oka elsősorban az egyre erősödő német nacionalizmus volt, amely fokozatosan szembefordította a Monarchiával a cseheket.
Az eszme hirdetője az emigrációban élő Tomáš Masaryk cseh politikus volt, aki a szintén cseh Edvard Benešsel és a szlovák Milan Rastislav Štefánikkal együtt 1916-ban Párizsban létrehozta a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, amelynek célja a nyugati hatalmak támogatásának megszerzése volt.
A csehszlovák állam terve 1918 nyarán került a megvalósíthatóság közelébe, amikor a nyugati hatalmak korábbi háborús céljaikat felülbírálva elfogadták a Monarchia feldarabolásának tervét.
Ezt követően szövetségesüknek ismerték el az emigráns kormányként működő Csehszlovák Nemzeti Tanácsot.
A külföldi események hatására a korábban Magyarországon belüli autonómiát szorgalmazó szlovák politika is az önálló Csehszlovákia terve mellé állt.
A Monarchia háborús kapitulációjának hírére a prágai Csehszlovák Nemzeti Bizottság 1918. október 28-án Prágában alkotmányos erejű törvényben kimondta a független Csehszlovákia megalakulását az összeomlott Osztrák-Magyar Monarchia cseh, szlovák és kárpátaljai területein.
Az államformát még nem határozták meg. A szlovák politikai erők október 30-án Turócszentmártonban létrehozták a Szlovák Nemzeti Tanácsot, amely a szlovák nemzet önrendelkezési jogára hivatkozva a közös csehszlovák állam létrehozása mellett foglalt állást.
1918. november 14-én a prágai parlament (ideiglenes nemzetgyűlés) köztársasággá nyilvánította Csehszlovákiát, elnökévé Masarykot választották, és megalakult az első csehszlovák kormány.
Az új állam az első világháborút lezáró békeszerződés alapján nyerte el végleges területét. Az új államalakulat gazdaságilag jó helyzetből indulhatott, örökölte a Monarchia iparának 70 százalékát, amelynek területéből 21, a lakosságából 26 százalék került hozzá.
Csehszlovákia 1939-ben megszűnt létezni, Cseh- és Morvaország német protektorátus lett, keleti felén létrejött az 1945-ig létező, „független”, németbarát bábállam, Szlovákia.
Az 1945-ben újjászülető Csehszlovákiában 1948-ban a kommunisták kerültek hatalomra, az ország a szovjet tömb része lett.
1968-ban az „emberarcú szocializmus” megteremtésére tett kísérletnek, a „prágai tavasznak” a Varsói Szerződés intervenciója vetett véget, az ezt követő „normalizáció” a diktatúra visszatérését hozta. Az 1989. novemberi „bársonyos forradalom” megbuktatta a kommunista rendszert.
Az 1990 tavaszán létrejött demokratikus Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságot rövid idő alatt szétfeszítették a csehek és szlovákok ellentétei.
1992-ben Szlovákiában felerősödtek a két önálló állam létrehozására irányuló törekvések, márciusban Pozsonyban tüntetéssorozat zajlott az önálló Szlovákia kikiáltásáért.
Szlovákia politikai vezetése a két állam konföderációját, míg a csehek a szövetségi állam fenntartását szorgalmazták.
Miután a két fél nem tudott megegyezni a közös államformában, 1992. július 17-én a szlovák parlament kinyilvánította a Szlovák Köztársaság szuverenitását. Három napra rá Václav Havel csehszlovák köztársasági elnök lemondott.
1992. július 23-án Pozsonyban a cseh és a szlovák vezetők megállapodtak arról, hogy az ország két független államra bomlik, augusztus 26-án Václav Klaus cseh és Vladimír Mečiar szlovák kormányfő Brnóban rögzítette: az év végén megszűnik Csehszlovákia, és a helyén az új év első napján létrejön a független Csehország és Szlovákia.
Megállapodtak a szétválás menetrendjében, majd az ingó vagyon, a hadsereg és a hadfelszerelés 2:1 arányú megosztásában, az ingatlanoknál a területi elvben.
November 25-én a csehszlovák Szövetségi Gyűlés megszavazta azt a törvényt, amely 1992. december 31-ével kimondta a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság megszűnését. Csehszlovákia két utódállama a törvény értelmében a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság.
A lakosság jelentős része helytelenítette, hogy a szétválásról nem népszavazás útján döntöttek.
A közös állam 74 évi és 65 napi fennállás után megszűnt létezni. Éjfél előtt néhány perccel a csehszlovák televízió szilveszteri adásában Jan Stráský, az utolsó csehszlovák miniszterelnök, valamint Michal Kováč, a Szövetségi Gyűlés utolsó elnöke búcsúztatta a közös államot.
Ezután felhangzott a csehszlovák himnusz, majd az utolsó gongütés pillanatában – annyi más intézménnyel, szervezettel és magával a szövetségi állammal együtt – a föderációs tévécsatorna is megszűnt.
Pozsonyban a főtéren és a várban egy perccel éjfél előtt levonták a csehszlovák lobogót, s felvonták a szlovák zászlót. Prágában erre nem került sor, mert a cseh állam sajátjaként őrizte meg a háromszínű csehszlovák lobogót.
Csehország és Szlovákia egyaránt 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, a NATO-nak előbbi 1999-ben, utóbbi 2004-ben lett a tagja.
Mindkét ország tevékeny résztvevője a visegrádi négyek (V4) országcsoportnak. Az egykori Csehszlovákia két utódállama közt – a nyelvi és kulturális közelségnek köszönhetően – ma is kiváló és szoros a kapcsolat az élet minden területén.
64 éve, 1957. november 3-án indult a világűrbe Lajka kutya a szovjet Szputnyik-2 fedélzetén. Már indulásakor tudni lehetett, hogy életét áldozza a tudomány oltárán, csakúgy, mint „majom-kollégái”, akik szintén nem élték túl a korábbi kísérleteket.
Az űrkorszak kezdetén a tudósok számára kérdéses volt, hogy az ember egyáltalán életben maradhat-e a földi légkör elhagyása után, illetve arról sem állt rendelkezésre megnyugtató információ, hogy a kozmoszban szokatlan körülmények (például a súlytalanság) milyen hatással lehetnek az emberi szervezetre.
A kutatásokhoz a kezdetektől „állati segítséget” vettek igénybe, hogy a kísérleteket elemezve a későbbiekben embereket küldjenek a világűrbe. Az első próbálkozások szuborbitális repülések (űrugrások) voltak, amelynek során az űreszköz feljutott a felső légkörbe, de nem érte el a Föld körüli pályára álláshoz szükséges első kozmikus sebességet.
Az első űrugró élőlények muslicák voltak, amelyeket 1947-ben az amerikaiak lőttek fel egy német V-2 rakéta segítségével, egy évvel később az első űrmajom, az Albert névre hallgató rhesusmakákó kelt útra egy V-2-es rakétával. Ezt 1949 decemberéig még három V-2-es szuborbitális repülés követte majmok részvételével, ez volt az úgynevezett Albert-program, amelynek során műszaki hibák miatt egyik állat sem maradt életben. Az Albert-programmal egy időben az amerikaiak egerekkel is kísérleteztek, több-kevesebb sikerrel.
Az 1950-es évek elején a szovjetek is elindították az állatkísérleteket, amelyekhez kezdetben rágcsálókat használtak fel, 1951-től kísérleti alanyaik a kutyák lettek. Közülük is a leghíresebb Lajka, aki 1957. november 3-án a Szputnyik-2 fedélzetén indult a kozmoszba, és az első Föld körül keringő állatként írta be nevét az űrkutatás történetébe.
Az 1957. október 4-én fellőtt első űreszköz, a Szputnyik-1 sikere annyira lázba hozta Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkárt, hogy azonnal utasította Szergej Koroljov akadémikust, a szovjet űrprogram vezetőjét egy újabb kísérletre, éppen a nagy októberi szocialista forradalom negyvenedik évfordulójához időzítve. Az egyhónapos határidő miatt nagyobb fejlesztésre nem volt lehetőség (a komoly kutatóeszközökkel felszerelt Szputnyik-3 fél évvel később indult csak el), ezért úgy döntöttek, hogy egy kutyán tesztelik, milyen hatással van a kozmosz az élő szervezetre – ennek a kísérletnek az előkészítése már egy éve zajlott.
A Szputnyik-2 négy méter magas, mintegy fél tonnás, kúp alakú szerkezet volt, amelyet rádióadóval és jeladó műszerekkel szereltek fel, a kutya az alján található szűk kapszulában szorongott. A kísérleti alanyokat a Moszkva utcáin kóborló állatokból gyűjtötték be, feltételezve, hogy azok már hozzászoktak az éhezéshez és a hideghez.
Az eredeti tíz kutyából végül hármat vettek komolyan számításba, a hároméves nőstény husky-terrier keverék Lajka mellett a két űrugrást túlélt Albina lett az első számú tartalék, Muska pedig a kontroll kutya. Az ebeket napról napra szűkebb ketrechez szoktatták, amit igen rosszul viseltek, így a kiképzést meg kellett hosszabbítani, a gyorsulást centrifugákkal szimulálták, hangos hanghatásoknak is kitették őket, táplálékul pedig csak gélt kaptak, mint a világűrben.
A kapszulában életfenntartó rendszerként hűtőventillátort, illetve oxigéngenerátort helyeztek el az eb számára egy hétre elegendő élelem mellett, az ürülék felfogására a hátsójára erősített zacskó szolgált. Az állatot szíjakkal a tartályhoz erősítették, így felállni igen, de lefeküdni, megfordulni már nem tudott. Azzal mindenki tisztában volt, hogy Lajka életét feláldozzák a tudomány érdekében, hiszen ha a rajtot és az űrben tartózkodást túl is élte volna, a Földre már nem tudták volna visszahozni.
A startra 1957. november 3-án, moszkvai idő szerint hajnali fél hatkor került sor, eközben a félelemtől Lajka légzése háromszorosára, pulzusa duplájára nőtt. A Szputnyik-2 rendben pályára állt, de egy műszaki hiba miatt a hűtőrendszer nem működött megfelelően, a kabinban a harmadik fordulat után a hőmérséklet 40 fok fölé emelkedett. Lajka pulzusa a súlytalanságban töltött három óra alatt csökkent, de a stressz jeleként valamivel a normál érték fölött maradt, és élelméből is fogyasztott.
A szovjet hivatalos média a következő időszakban ellentmondásos híreket közölt sorsáról, az egyik változat szerint hat nap után, az elemek kimerülése után megfulladt, a másik szerint injekcióval altatták el. A szomorú valóság csak 2002-ben derült ki: a kutya a kabin túlhevülése és a stressz miatt pár óra után eszméletét vesztette és nem sokkal később elpusztult. A Szputnyik 2-vel november 10-én szakadt meg a kapcsolat, és 162 nap után, 1958. április 14-én a légkörbe belépve megsemmisült.
Lajka áldozata nem volt hiábavaló, bebizonyosodott, hogy a fellövés és az űrben tartózkodás is túlélhető. A szovjet és az amerikai űrprogram is komoly lökést kapott, három és fél évvel később, 1961. április 12-én Jurij Gagarin személyében ember járt a világűrben. Lajka kutyának több szobra áll, többek között annak az intézetnek a közelében, ahol útjára felkészítették, valamint bélyeg is jelent meg képével 2007-ben Magyarországon is.
