Pontosan negyven évvel ezelőtt, 1986. április 26-án következett be a csernobili atomerőmű 4-es blokkjának robbanása, amely a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) és az ENSZ Sugárzásügyi Tudományos Bizottságának (UNSCEAR) hivatalos jelentései szerint a történelem legpusztítóbb nukleáris balesete volt.
A jubileum alkalmából a nemzetközi tudományos közösség és a történészek újraértékelik a tragédia hosszútávú egészségügyi, környezeti következményeit, valamint a Szovjetunió felbomlásához vezető belpolitikai hatásokat.
A katasztrófa egy biztonsági kísérlet során történt a ma Ukrajnához, az akkori Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz tartozó Pripjaty városa mellett. Az Anatolij Gyatlov helyettes főmérnök, valamint Alekszandr Akimov és Leonyid Toptunov operátorok által irányított éjszakai műszak idején a reaktor teljesítménye a reaktorméregként ható xenon-135 izotóp felszaporodása miatt kritikusan lecsökkent.
A személyzet a teljesítmény növelése érdekében a legtöbb szabályozórudat kihúzta, kikapcsolva a vészhelyzeti hűtőrendszert. Amikor az instabil állapot miatt végül aktiválták a vészleállító gombot, a grafithegyű rudak beeresztése a reaktor sajátos – RBMK típusú – tervezési hibája miatt hirtelen, kontrollálhatatlan teljesítményugrást idézett elő. Az ezt követő gőzrobbanások megsemmisítették a reaktorépületet, a nyitott mag pedig kigyulladt.
A robbanás helyszínére elsőként kiérkező tűzoltók védőfelszerelés és megfelelő sugárzásmérő műszerek nélkül próbálták megfékezni a lángokat. A rendkívül magas sugárterhelés miatt a helyszínen dolgozók közül 134-en kaptak akut sugárfertőzést, akik közül 28-an három hónapon belül életüket vesztették a sugárzás következtében. Az erőműtől alig három kilométerre fekvő, 49 ezer fős Pripjaty városának evakuálását a szovjet vezetés csak mintegy 36 órával a baleset után, április 27-én délután kezdte meg az állami bizottság utasítására. A kitelepítési zónát később 30 kilométeresre bővítették, ahonnan az évek során összesen mintegy 350 ezer embert telepítettek ki véglegesen.
A szovjet hatóságok kezdetben teljes hírzárlatot rendeltek el. A világ csak azután értesült a katasztrófáról, hogy április 28-án a svédországi Forsmark atomerőművének munkatársainál – a Csernobiltól több mint ezer kilométerre – radioaktív részecskéket észleltek, és a svéd kormány hivatalos magyarázatot követelt Moszkvától. A szovjet állami hírügynökség, a TASZSZ csupán ezt követően, egy rövid, húszmásodperces televíziós közleményben ismerte el a baleset tényét. A reaktormag napokig tartó égése során a légkörbe jutott radioaktív felhő, amely elsősorban jód-131, cézium-137 és stroncium-90 izotópokat tartalmazott, egész Európára, kiemelten Fehéroroszországra, Ukrajnára és Oroszországra hullott vissza.
A katasztrófa egészségügyi és környezeti mérlege máig tudományos elemzések tárgya. Az UNSCEAR és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint a jód-131 izotóp miatt a pajzsmirigyrákos megbetegedések száma drasztikusan, több mint hatezer esettel nőtt a baleset idején gyermek- és serdülőkorú lakosság körében. A WHO korábbi becslései mintegy négyezerre, míg más szervezetek, köztük a Union of Concerned Scientists vagy a Greenpeace tízezrekre becsülik a sugárzás okozta többlethalálozások számát. A lezárt terület jelentős része, így a sugárzástól elpusztult, majd regenerálódott Vörös-erdő emberi tartózkodásra ma is alkalmatlan, ugyanakkor a terület – az emberi beavatkozás hiánya miatt – egyedülálló, bár mutációkat is felmutató vadvédelmi menedékké alakult.
A sugárzó romok ideiglenes lezárására 1986 végére rohammunkában, több mint félmillió úgynevezett „likvidátor” részvételével felépült az első betonszarkofág. Mivel ennek állapota az évtizedek során életveszélyesen megromlott, nemzetközi összefogással, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) finanszírozásával 2016-ban egy 105 méter magas Új Biztonságos Védőburkot (NSC) húztak a régi építmény fölé. Az ukrajnai háború azonban újabb biztonsági kockázatokat hozott: az IAEA főigazgatója, Rafael Grossi a közelmúltban megerősítette, hogy 2025 februárjában egy orosz dróncsapás tüzet okozott és megrongálta a védőburok szigetelését, amely így elvesztette elsődleges hermetikus zárófunkcióját, bár a tartószerkezetek épek maradtak.
A negyven évvel ezelőtti esemény a 20. század egyik legmeghatározóbb fordulópontja. Mihail Gorbacsov volt szovjet pártfőtitkár később úgy fogalmazott, hogy a csernobili katasztrófa, és a balesetet kísérő kezdeti titkolózás kudarca volt a Szovjetunió összeomlásának valódi kiváltó oka. A tragédia felgyorsította a „glasznoszty” politikáját, és rávilágított a szovjet bürokrácia és ipar rendszerszintű, a KGB által is ismert, ám eltitkolt tervezési és minőségi hiányosságaira (amelynek mintegy 1000 titkosított dokumentumát az ukrán állami levéltár később nyilvánosságra hozta).
A baleset emellett világszerte megakasztotta a nukleáris energia expanzióját, megerősítette az atomellenes mozgalmakat – Olaszország és Németország például a kivezetés mellett döntött –, és elvezetett az IAEA égisze alatt a nukleáris balesetek korai előrejelzéséről szóló nemzetközi egyezmények megalkotásához.
A Csernobilról szóló első dokumentumfilmet három nappal a robbanás után forgatták. A Vlagyimir Sevcsenko által rendezett Csernobil: Nehéz hetek krónikája (1986) az ukrán munkások és önkéntesek kármentesítési akcióit örökíti meg, akik közül sokan később a magas sugárzásdózis miatt vesztették életüket. Az 54 perces film, három hónapnyi folyamatos forgatás eredménye. Maga Sevcsenko kevesebb mint egy évvel később halt bele a sugárfertőzésbe.
Nikolaus Geyrhalter 1996-os, a katasztrófa után tíz évvel forgatott Pripjaty című filmje volt az egyik első alkalom, amikor egy nemzetközi stáb bejuthatott a 30 kilométeres sugarú zónába. Amikor a filmet először bemutatták, a közönséget megdöbbentette a tény, hogy Csernobil még mindig üzemel.
A 2000-es években a témát feldolgozó népszerű dokumentumfilmek egyre inkább a csernobili katasztrófa emberi áldozataira koncentráltak, köztük az úgynevezett csernobili gyermekek generációira, akiktől elrabolták a jövőt. Ezek közül egyik sem bizonyult megrázóbbnak, mint a Csernobili szív (2003), Maryann De Leo 40 perces rövidfilmje.Az alkotás 2003-ban elnyerte a legjobb rövid dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat, ám többen is kritizálták a sérült és deformált gyermektestek túlságosan is nyílt ábrázolása miatt. Akkoriban a csernobili gyermekek szenvedését a művészetekben jellemzően szimbolikusan jelenítették meg – például egy eltört játék vagy egy elhagyott játékbaba formájában –, és kerülték közvetlen bemutatásukat.
A történelmi eseménysorozat és annak utóélete az elmúlt évtizedekben a nemzetközi kulturális és szórakoztatóiparban is hangsúlyos szerepet kapott, jelentősen formálva a balesettel kapcsolatos globális emlékezetet. A tényfeltáró nemzetközi dokumentumfilmek mellett a katasztrófa a popkultúrában és a fikciós művekben is megjelent.
Szvjatlana Alekszijevics Nobel-díjas író Csernobili ima című interjúkötete mellett a legjelentősebb társadalmi visszhangot az HBO 2019-es, Csernobil című történelmi minisorozata váltotta ki, amely a szélesebb közönség számára is bemutatta a baleset okait és a kármentesítés folyamatát.
Kulturális és művelődéstörténeti szempontból kiemelkedő jelentőségű az ukrán fejlesztésű S.T.A.L.K.E.R. című videojáték-sorozat (2007-től), amely a lezárt övezet (Exclusion Zone) virtuális reprezentációjával egy önálló, az illegális behatolókra épülő „stalker” szubkultúrát teremtett. A játék alapkoncepcióját – a fegyveresek által őrzött, anomáliákkal teli területet és az oda behatoló kincskeresőket – Andrej Tarkovszkij 1979-es Sztalker című kultikus sci-fi filmje, valamint az annak alapjául szolgáló, a Sztrugackij fivérek által írt Piknik az árokparton (1972) című regény ihlette.
Noha Tarkovszkij vizuálisan lenyűgöző alkotása hét évvel a reaktorrobbanás előtt készült, a lezárt, veszélyes „Zóna” motívuma kísérteties történelmi előképnek bizonyult. A film atmoszférája és terminológiája a katasztrófa után zökkenőmentesen olvadt egybe a csernobili valósággal, keretet adva a posztapokaliptikus narratíváknak. A médiatermékek együttes hatása – a 2022-es orosz–ukrán háború kitöréséig és a terület katonai lezárásáig – jelentősen, 2019-re már évi több mint százezer főre növelte a helyszíni katasztrófaturizmust.
A katasztrófa magyarországi hatásainak és a hazai pártállami reakcióknak a tudományos igényű feldolgozását segíti elő a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (MNL OL) és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) közös projektjeként működő online adatbázis. A digitális archívum tematikusan és kronológiailag rendszerezve teszi közzé a késő Kádár-korszak eredeti levéltári forrásait, köztük a korábban titkosított jelentéseket és állambiztonsági iratokat.
A platform célja, hogy primer dokumentumok, korabeli fotók és mozgóképes anyagok segítségével objektív képet adjon a szovjet és a hazai tájékoztatáspolitika anomáliáiról, a sugárzás miatti közvéleményi reakciókról, a hazai egészségügyi és gazdasági következményekről (például a nyugati exportkorlátozásokról), valamint a nemzetközi diplomáciai fejleményekről, hiteles és folyamatosan bővülő forrásbázist biztosítva a hidegháború utolsó évtizedének egyik legfontosabb krízishelyzetéről.
Száztizenöt évvel ezelőtt, 1909. május 5-én született Radnóti Miklós, a 20. századi magyar költészet meghatározó alakja.
Glatter Miklós néven látta meg a napvilágot egy jómódú asszimilálódott zsidó családban Budapesten. Édesanyja, Grosz Ilona és ikertestvére születésekor meghaltak. A költő egész életében hordozta e traumát. Tizenkét éves korában elveszítette édesapját, Glatter Jakabot is. Ettől fogva anyai nagybátyja, Grosz Dezső gazdag textilkereskedő vette gondjai alá.
Az 1920-as években magyarosította családnevét a gömöri Radnót falu nevére. A névválasztás nem véletlen, hiszen apai nagyapja, Glatter Jónás e faluban volt kocsmáros. Édesapja is itt született.
1927-ben érettségizett, majd 1 évig Liberecben tanult tovább textilipari szakon. Majd Szegeden tanult tovább magyar–francia szakon.
Első verses kötete 1930-ban jelent meg Pogány köszöntő címmel. 1931-ben jelent meg az Újmódi pásztorok éneke címet viselő kötete, ezt követte a Lábadozó szél 1933-ban.
Radnóti 1934-ben bölcsészdoktorátust szerzett egy évvel később tanári oklevelet kapott, ám zsidótörvények miatt viszont nem kapott állást. 1935. augusztus 11-én vette feleségül Gyarmati Fannit. 1936-ban magántanárként és alkalmi irodalmi tevékenységgel kereste kenyerét. Sorra jelentek meg kötetei: Újhold (1935), Járkálj csak, halálraítélt! (1936), Meredek út (1938), Ikrek hava könyve (1940). 1938-ban megkapta a Baumgarten-díjat.
Származása végett 1940-től munkaszolgálatokra hívták be. Bár 1943-ban kikeresztelkedett, ennek ellenére 1944 májusának végén újra behívták. A szerbiai Bor településére vitték, innen indult az erőltetett gyalogmenet tagjaként 1944. november 9-én Abda településen több társával együtt agyonlőtték.
Az abdai tömegsír exhumálásakor találták meg a költő utolsó verseit, a ma már Bori notesz néven elhíresült füzetben.
Radnóti Miklós a Nyugat harmadik nemzedékének lírikusa. Költészetét az avantgárd – elsősorban az expresszionista – öröksége és az újklasszicista verseszmény határozzák meg, a késő modern kérdésirányok nem jelentkeznek az életművében.
Radnóti az emberi helytállás és kitartás erkölcsi, irodalmi példája.
Radnóti Miklós a 20. századi magyar líra egyik meghatározó alakja. Tehetsége már pályája kezdetén megmutatkozott. Korai verseit a szabadvers forma, az expresszionista hangok jellemzik. Érezhető a harmónia, a derű, az életöröm, a szerelem Fanni iránt, bár azért itt is találunk már – igaz kisebb számban – borúsabb hangulatú verseket. A verseiben az életöröm és a természetélmény tükröződik.
Későbbi köteteiben a világ változása az ő stílusában is változást hozott, az egyre inkább vészjósló létben keletkező művei, már érett, klasszikus formát mutatnak.Többszöri munkaszolgálatosként mindvégig megmaradtak költészetében a természet és a szerelem képei, ám ezt is elpusztítja a háború, s csupán az élni akarás viszi tovább az elgyötört lelket, testet.
Nemcsak a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobb költői életművét alkotta meg, de nagy hozzáértéssel nyúlt a klasszikus magyar irodalomhoz is, és mindemellett a kortárs irodalmi életre is érzékenyen reagált.
30 éve, 1992. december 31-i hatállyal megszűnt az 1918-ban megalakult Csehszlovákia, amelynek hivatalos neve 1990-től Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság volt. Utódaként 1993. január 1-jén létrejött a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság.
A történelem folyamán először 1918-ban, az első világháború végén széthulló Osztrák–Magyar Monarchia romjain alakult meg az egységes Csehszlovákia.
A Monarchia osztrák részén élő csehek és a történelmi Magyarország északi vármegyéit lakó szlovákok közös államának terve az első világháború kitörését követő időszakban merült fel a cseh politikában.
Kiváltó oka elsősorban az egyre erősödő német nacionalizmus volt, amely fokozatosan szembefordította a Monarchiával a cseheket.
Az eszme hirdetője az emigrációban élő Tomáš Masaryk cseh politikus volt, aki a szintén cseh Edvard Benešsel és a szlovák Milan Rastislav Štefánikkal együtt 1916-ban Párizsban létrehozta a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, amelynek célja a nyugati hatalmak támogatásának megszerzése volt.
A csehszlovák állam terve 1918 nyarán került a megvalósíthatóság közelébe, amikor a nyugati hatalmak korábbi háborús céljaikat felülbírálva elfogadták a Monarchia feldarabolásának tervét.
Ezt követően szövetségesüknek ismerték el az emigráns kormányként működő Csehszlovák Nemzeti Tanácsot.
A külföldi események hatására a korábban Magyarországon belüli autonómiát szorgalmazó szlovák politika is az önálló Csehszlovákia terve mellé állt.
A Monarchia háborús kapitulációjának hírére a prágai Csehszlovák Nemzeti Bizottság 1918. október 28-án Prágában alkotmányos erejű törvényben kimondta a független Csehszlovákia megalakulását az összeomlott Osztrák-Magyar Monarchia cseh, szlovák és kárpátaljai területein.
Az államformát még nem határozták meg. A szlovák politikai erők október 30-án Turócszentmártonban létrehozták a Szlovák Nemzeti Tanácsot, amely a szlovák nemzet önrendelkezési jogára hivatkozva a közös csehszlovák állam létrehozása mellett foglalt állást.
1918. november 14-én a prágai parlament (ideiglenes nemzetgyűlés) köztársasággá nyilvánította Csehszlovákiát, elnökévé Masarykot választották, és megalakult az első csehszlovák kormány.
Az új állam az első világháborút lezáró békeszerződés alapján nyerte el végleges területét. Az új államalakulat gazdaságilag jó helyzetből indulhatott, örökölte a Monarchia iparának 70 százalékát, amelynek területéből 21, a lakosságából 26 százalék került hozzá.
Csehszlovákia 1939-ben megszűnt létezni, Cseh- és Morvaország német protektorátus lett, keleti felén létrejött az 1945-ig létező, „független”, németbarát bábállam, Szlovákia.
Az 1945-ben újjászülető Csehszlovákiában 1948-ban a kommunisták kerültek hatalomra, az ország a szovjet tömb része lett.
1968-ban az „emberarcú szocializmus” megteremtésére tett kísérletnek, a „prágai tavasznak” a Varsói Szerződés intervenciója vetett véget, az ezt követő „normalizáció” a diktatúra visszatérését hozta. Az 1989. novemberi „bársonyos forradalom” megbuktatta a kommunista rendszert.
Az 1990 tavaszán létrejött demokratikus Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságot rövid idő alatt szétfeszítették a csehek és szlovákok ellentétei.
1992-ben Szlovákiában felerősödtek a két önálló állam létrehozására irányuló törekvések, márciusban Pozsonyban tüntetéssorozat zajlott az önálló Szlovákia kikiáltásáért.
Szlovákia politikai vezetése a két állam konföderációját, míg a csehek a szövetségi állam fenntartását szorgalmazták.
Miután a két fél nem tudott megegyezni a közös államformában, 1992. július 17-én a szlovák parlament kinyilvánította a Szlovák Köztársaság szuverenitását. Három napra rá Václav Havel csehszlovák köztársasági elnök lemondott.
1992. július 23-án Pozsonyban a cseh és a szlovák vezetők megállapodtak arról, hogy az ország két független államra bomlik, augusztus 26-án Václav Klaus cseh és Vladimír Mečiar szlovák kormányfő Brnóban rögzítette: az év végén megszűnik Csehszlovákia, és a helyén az új év első napján létrejön a független Csehország és Szlovákia.
Megállapodtak a szétválás menetrendjében, majd az ingó vagyon, a hadsereg és a hadfelszerelés 2:1 arányú megosztásában, az ingatlanoknál a területi elvben.
November 25-én a csehszlovák Szövetségi Gyűlés megszavazta azt a törvényt, amely 1992. december 31-ével kimondta a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság megszűnését. Csehszlovákia két utódállama a törvény értelmében a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság.
A lakosság jelentős része helytelenítette, hogy a szétválásról nem népszavazás útján döntöttek.
A közös állam 74 évi és 65 napi fennállás után megszűnt létezni. Éjfél előtt néhány perccel a csehszlovák televízió szilveszteri adásában Jan Stráský, az utolsó csehszlovák miniszterelnök, valamint Michal Kováč, a Szövetségi Gyűlés utolsó elnöke búcsúztatta a közös államot.
Ezután felhangzott a csehszlovák himnusz, majd az utolsó gongütés pillanatában – annyi más intézménnyel, szervezettel és magával a szövetségi állammal együtt – a föderációs tévécsatorna is megszűnt.
Pozsonyban a főtéren és a várban egy perccel éjfél előtt levonták a csehszlovák lobogót, s felvonták a szlovák zászlót. Prágában erre nem került sor, mert a cseh állam sajátjaként őrizte meg a háromszínű csehszlovák lobogót.
Csehország és Szlovákia egyaránt 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, a NATO-nak előbbi 1999-ben, utóbbi 2004-ben lett a tagja.
Mindkét ország tevékeny résztvevője a visegrádi négyek (V4) országcsoportnak. Az egykori Csehszlovákia két utódállama közt – a nyelvi és kulturális közelségnek köszönhetően – ma is kiváló és szoros a kapcsolat az élet minden területén.
64 éve, 1957. november 3-án indult a világűrbe Lajka kutya a szovjet Szputnyik-2 fedélzetén. Már indulásakor tudni lehetett, hogy életét áldozza a tudomány oltárán, csakúgy, mint „majom-kollégái”, akik szintén nem élték túl a korábbi kísérleteket.
Az űrkorszak kezdetén a tudósok számára kérdéses volt, hogy az ember egyáltalán életben maradhat-e a földi légkör elhagyása után, illetve arról sem állt rendelkezésre megnyugtató információ, hogy a kozmoszban szokatlan körülmények (például a súlytalanság) milyen hatással lehetnek az emberi szervezetre.
A kutatásokhoz a kezdetektől „állati segítséget” vettek igénybe, hogy a kísérleteket elemezve a későbbiekben embereket küldjenek a világűrbe. Az első próbálkozások szuborbitális repülések (űrugrások) voltak, amelynek során az űreszköz feljutott a felső légkörbe, de nem érte el a Föld körüli pályára álláshoz szükséges első kozmikus sebességet.
Az első űrugró élőlények muslicák voltak, amelyeket 1947-ben az amerikaiak lőttek fel egy német V-2 rakéta segítségével, egy évvel később az első űrmajom, az Albert névre hallgató rhesusmakákó kelt útra egy V-2-es rakétával. Ezt 1949 decemberéig még három V-2-es szuborbitális repülés követte majmok részvételével, ez volt az úgynevezett Albert-program, amelynek során műszaki hibák miatt egyik állat sem maradt életben. Az Albert-programmal egy időben az amerikaiak egerekkel is kísérleteztek, több-kevesebb sikerrel.
Az 1950-es évek elején a szovjetek is elindították az állatkísérleteket, amelyekhez kezdetben rágcsálókat használtak fel, 1951-től kísérleti alanyaik a kutyák lettek. Közülük is a leghíresebb Lajka, aki 1957. november 3-án a Szputnyik-2 fedélzetén indult a kozmoszba, és az első Föld körül keringő állatként írta be nevét az űrkutatás történetébe.
Az 1957. október 4-én fellőtt első űreszköz, a Szputnyik-1 sikere annyira lázba hozta Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkárt, hogy azonnal utasította Szergej Koroljov akadémikust, a szovjet űrprogram vezetőjét egy újabb kísérletre, éppen a nagy októberi szocialista forradalom negyvenedik évfordulójához időzítve. Az egyhónapos határidő miatt nagyobb fejlesztésre nem volt lehetőség (a komoly kutatóeszközökkel felszerelt Szputnyik-3 fél évvel később indult csak el), ezért úgy döntöttek, hogy egy kutyán tesztelik, milyen hatással van a kozmosz az élő szervezetre – ennek a kísérletnek az előkészítése már egy éve zajlott.
A Szputnyik-2 négy méter magas, mintegy fél tonnás, kúp alakú szerkezet volt, amelyet rádióadóval és jeladó műszerekkel szereltek fel, a kutya az alján található szűk kapszulában szorongott. A kísérleti alanyokat a Moszkva utcáin kóborló állatokból gyűjtötték be, feltételezve, hogy azok már hozzászoktak az éhezéshez és a hideghez.
Az eredeti tíz kutyából végül hármat vettek komolyan számításba, a hároméves nőstény husky-terrier keverék Lajka mellett a két űrugrást túlélt Albina lett az első számú tartalék, Muska pedig a kontroll kutya. Az ebeket napról napra szűkebb ketrechez szoktatták, amit igen rosszul viseltek, így a kiképzést meg kellett hosszabbítani, a gyorsulást centrifugákkal szimulálták, hangos hanghatásoknak is kitették őket, táplálékul pedig csak gélt kaptak, mint a világűrben.
A kapszulában életfenntartó rendszerként hűtőventillátort, illetve oxigéngenerátort helyeztek el az eb számára egy hétre elegendő élelem mellett, az ürülék felfogására a hátsójára erősített zacskó szolgált. Az állatot szíjakkal a tartályhoz erősítették, így felállni igen, de lefeküdni, megfordulni már nem tudott. Azzal mindenki tisztában volt, hogy Lajka életét feláldozzák a tudomány érdekében, hiszen ha a rajtot és az űrben tartózkodást túl is élte volna, a Földre már nem tudták volna visszahozni.
A startra 1957. november 3-án, moszkvai idő szerint hajnali fél hatkor került sor, eközben a félelemtől Lajka légzése háromszorosára, pulzusa duplájára nőtt. A Szputnyik-2 rendben pályára állt, de egy műszaki hiba miatt a hűtőrendszer nem működött megfelelően, a kabinban a harmadik fordulat után a hőmérséklet 40 fok fölé emelkedett. Lajka pulzusa a súlytalanságban töltött három óra alatt csökkent, de a stressz jeleként valamivel a normál érték fölött maradt, és élelméből is fogyasztott.
A szovjet hivatalos média a következő időszakban ellentmondásos híreket közölt sorsáról, az egyik változat szerint hat nap után, az elemek kimerülése után megfulladt, a másik szerint injekcióval altatták el. A szomorú valóság csak 2002-ben derült ki: a kutya a kabin túlhevülése és a stressz miatt pár óra után eszméletét vesztette és nem sokkal később elpusztult. A Szputnyik 2-vel november 10-én szakadt meg a kapcsolat, és 162 nap után, 1958. április 14-én a légkörbe belépve megsemmisült.
Lajka áldozata nem volt hiábavaló, bebizonyosodott, hogy a fellövés és az űrben tartózkodás is túlélhető. A szovjet és az amerikai űrprogram is komoly lökést kapott, három és fél évvel később, 1961. április 12-én Jurij Gagarin személyében ember járt a világűrben. Lajka kutyának több szobra áll, többek között annak az intézetnek a közelében, ahol útjára felkészítették, valamint bélyeg is jelent meg képével 2007-ben Magyarországon is.
