Mialatt az egyiptomi fáraók a gízai homokdűnék fölé emelték hatalmas piramisaikat, a sivatag túloldalán egy másik kultúra is grandiózus emlékművekbe temette halottait. Évezredeken át a feledés homálya borult ezekre az építményekre a Föld egyik legzordabb vidékén, ám egy új kutatás most végre napvilágra hozta őket.
Egy nemzetközi régészcsoport 260, korábban dokumentálatlan struktúrára bukkant a Keleti-sivatag mélyén, abban a szaharai folyosóban, amely a Nílus és a Vörös-tenger között ékelődik be Szudán keleti részén. A kutatók nem a végtelen dűnék brutális terepét átszelve tették meg a felfedezést, hanem hatalmas mennyiségű műholdas felvétel tüzetes elemzésével azonosították a rejtélyes alakzatokat – hívja fel a figyelmet az IFL Science.
Tömegsírok a homok alatt
A felfedezett építmények lényegében kör alakú tömegsírok, amelyek közül néhány eléri az akár 80 méteres átmérőt is, a belsejükben pedig emberek és különböző állatok – például szarvasmarhák, juhok és kecskék – csontvázai találhatók. A struktúrák többségét egy alacsony külső fal veszi körül, a kör közepén pedig minden esetben egyetlen egyént helyeztek végső nyugalomra. Mivel a régészek a helyszínen még nem végeztek alapos, földi feltárásokat, a pontos részletek, például az építésük tényleges ideje, egyelőre nem teljesen egyértelműek.
Ugyanakkor az elmúlt évszázadban feltárt, úgynevezett Atbai körítőfalas temetkezési helyekkel való megdöbbentő hasonlóságuk alapján a szakértők úgy vélik, hogy az építményeket nagyjából 4500-6500 évvel ezelőtt hozhatták létre. Ahogy a korábbi Atbai helyszínek esetében, az itt eltemetett emberek is nagy valószínűséggel nomád pásztorok voltak, akik állatcsordákkal vándoroltak a régióban. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a műemlékek többsége ősi itatók, kiszáradt folyómedrek és oázisok közvetlen közelében található.
A temetkezési helyek a feltételezések szerint egy olyan időszakban épültek, amikor a Szahara drámai átalakuláson ment keresztül.
A sivatag egy ciklikus ritmust követve, nagyjából 21 ezer évenként váltakozik a kietlen szárazság és a buja szavanna között. A legutóbbi „zöld Szahara” időszak körülbelül 15 ezer és 5 ezer évvel ezelőtt zajlott – ez az az éra, amikor a rejtélyes emlékműépítők virágkorukat élték. Ahogy viszont a zöld legelők visszahúzódtak és a homok átvette az uralmat, a kultúra is látszólag nyomtalanul eltűnt. A történelem során ugyanakkor nem ez volt az egyetlen ilyen eset: a Szahara egy másik távoli szegletében, a Ténéré-sivatagban a régészek egy Gobero néven ismert rejtélyes lelőhelyre bukkantak, amely 200 emberi csontvázat és több ezer leletet rejtett. A jelek szerint ezt a települést is akkor hagyták el, amikor a sivatagosodás mintegy 5000 évvel ezelőtt végigsöpört a térségen.
Gigantikus csontvázak a homoktengerben
A Szahara azonban nemcsak az emberi történelem hajnalának, hanem az evolúció egyik leglátványosabb fejezetének is őrzi a nyomait. Kairótól alig 150 kilométerre, a végtelennek tűnő homoktengerben egy olyan táj fekszik, amely minden logikának ellentmondani látszik. A szél által koptatott sziklák és dűnék között gigantikus csontvázak sorakoznak – ősi bálnák maradványai, amelyek egy rég eltűnt világ utolsó tanúi. Ez a Vádi al-Hitan, azaz a Bálnák völgye, egy UNESCO Világörökségi helyszín, amely nem csupán fosszíliák gyűjteménye, hanem egy teljes, kőbe fagyott ökoszisztéma.
Ahhoz, hogy megértsük a völgy jelentőségét, 40 millió évet kell visszautaznunk az időben, az eocén korba.
A Föld ekkor egy forró, üvegházhatású bolygó volt, sarki jégsapkák nélkül. Afrika és Eurázsia között a Tethys-óceán hullámzott, egy meleg, sekély vizű tenger, amelynek partvidéke gazdag élővilágnak adott otthont. Amikor az itt élő állatok elpusztultak, testük a tengerfenékre süllyedt, ahol a lassan rájuk rakódó iszap- és homokrétegek betemették őket. Ez a gyors betakarás megvédte a tetemeket a dögevőktől és a lebomlástól. Évmilliók alatt az afrikai kőzetlemez észak felé mozgása bezárta a Tethys-óceánt és kiemelte a tengerfeneket, a csontok megkövesedtek, a sivatagi szél pedig lassan lecsiszolta a kőzetrétegeket, ismét a felszínre hozva a mélyben rejtőző gigantikus maradványokat.
Bár a Szahara ma kietlen és élettelen pusztaságnak tűnik, a homokdűnék alatt rejtőző ősi temetkezési helyek és a megkövesedett óceáni ökoszisztémák mind azt bizonyítják, hogy a bolygó egyik legnagyobb sivataga a folyamatos változások időkapszulája. A múlt ezen páratlan darabkái azonban napjainkban egyre nagyobb veszélyben vannak: a kutatók már most kongatják a vészharangot, ugyanis a térségben fellángoló új aranyláz, a megnövekedett bányászati tevékenység és a vandalizmus számos frissen felfedezett műemlékben okozott visszafordíthatatlan károkat. A sivatag kincsei így nemcsak az élet és a klíma folyamatos körforgására emlékeztetnek, hanem arra a sürgető felelősségre is, hogy az emberi kapzsisággal szemben is meg kell óvnunk a történelem sérülékeny, kőbe és homokba fagyott emlékeit.
12 millió éves krokodilmaradványokat fedeztek fel Peruban, írja az RFI. A paleontológusok szerint a fosszília egy gaviál típusú krokodilé, amely közel háromméteres volt.
A tökéletes állapotú maradványokra 2023 végén bukkantak az Ocucaje-sivatagban, Limától nagyjából 350 kilométerre délre.
„Ez az első alkalom, hogy fiatal példányt találtunk ebből a fajból. Még azelőtt érte el a maximális méretét, hogy elpusztult volna”, mondta el Mario Gamarra paleontológus.
A tudós arról is beszélt, hogy ezeknek az állatoknak nemcsak a koponyájuk és az állkapcsuk különbözik a mai krokodilokétól és aligátorokétól, de a táplálkozásuk is, ugyanis csak halakat fogyasztottak.
A perui Ocucaje-sivatag gazdag fosszíliákban, kerültek már elő innen például négylábú törpebálna, delfinek, cápák és más, a miocén időszakból – 5-23 millió évvel ezelőttről – származó fajok is.
Az elmúlt évek egyik legizgalmasabb régészeti lelete annak az ötszáz éve eltűnt hajónak a felfedezése, amelyet a délnyugat-afrikai sivatagban találtak meg aranyérmékkel és más kincsekkel a fedélzetén.
A Bom Jesus (A jó Jézus) egy portugál lobogó alatt hajózó vitorlás volt, amely a korabeli feljegyzések szerint 1533. március 7-én, pénteken futott ki Lisszabonból, Portugáliából, hogy Afrika megkerülésével Indiába jusson.
A vitorlás azonban sohasem érkezett meg a nyugat-indiai Goába, és egészen 2008-ig ismeretlen maradt a sorsa, amikor is a namíbiai sivatagban gyémántbányászati műveletek során rábukkantak az eltűnt vitorlás roncsaira.
Amikor a Bom Jesus egy heves viharban elsüllyedt a délnyugat-afrikai partok közelében, éppen úton volt Indiába olyan kincsekkel megrakva, mint az arany, az elefántcsont és a réz. A száraz sivatagi körülmények között kiválóan konzerválódott fa hajótestben kétezer színarany pénzérmét és nagy mennyiségű réztömböt fedeztek fel, szinte teljes épségben. A feltételezések szerint a Bom Jesus akkor süllyedhetett el, amikor egy erős viharban túl közel sodródott a parthoz és egy víz alatti sziklának ütközött.
Az ütközés erejétől a hajótest – amit elárasztott a betörő víz –, először megdőlt, majd felborult. Délnyugat-Afrika atlanti partvidéke, különösen Namíbia és a Jóreménység-fokának térségében már régóta hírhedt a tengerészek között a hirtelen lecsapó erős viharairól. Az antarktiszi eredetű Benguela-áramlat hideg vize lehűti a partvidéket.
Namíbia sivatagos partjainál pedig a hideg és páradús tengeri levegő összekeveredik a forró és száraz sivatagi légtömegekkel, ami miatt nagyon gyakran üli meg sűrű köd a Csontváz-partnak nevezett térséget. A sivatag ráadásul folyamatosan terjeszkedik a tenger rovására, így az a partvonal, ami több száz éve még víz alatt állt, ma már a sivatag része. Ez a magyarázat arra, hogy mit keres a Bom Jesus roncsa a sivatagi homokdűnék között.
Kincsesládát, fegyvereket és használati tárgyakat is találtak
A roncs állapota azt bizonyítja, hogy a hajótörést okozó vihar különösen heves lehetett, bár az emberi maradványok hiánya (néhány szétszórt csonttöredéken kívül) arra utal, hogy a fedélzeten tartózkodó legénység nagy része túlélhette a katasztrófát, és talán kijutott a közeli partra.
Dr. Noli, a Dél-afrikai Tengerészeti Régészeti Kutatóintézet vezető archeológusa ehhez kapcsolódva azt nyilatkozta, hogy ez a partszakasz mind a távoli, mind pedig a közeli múltban a viharairól volt hírhedt, így a hajóroncs megtalálása önmagában nem érte nagy meglepetésként.
A feltárás során találtak azonban egy aranypénzekkel megrakott kincsesládát, és az ebben fellelt érmék alapján sikerült megállapítani, hogy azok egy 1533-ban elsüllyedt portugál hajóról származnak.
Mindez új megvilágításba helyezte a kincses hajó eredetének kérdését – nyilatkozta dr. Noli az ausztrál News com. hírportálnak. Az alapos feltárás során azonban nemcsak aranyat, hanem más értékes korabeli használati tárgyakat, így többek között míves bronztálakat, valamint kardokat, régi navigációs eszközöket, továbbá bronzágyúkat is találtak a roncs maradványai között. Dr. Noli csapata felfedezett egy muskétát is, amelynek legalább 500 évesre becsülik a korát.
Noha magáról a Bom Jesus történetéről csak keveset tudunk, a roncs alapján a szakértők azt feltételezik, hogy vitorlás a portugál királyi haditengerészet kötelékébe tartozott, amelynek nagyobbak, hatékonyabbak és tartósabbak voltak a vitorlásai, mint a korabeli portugál és spanyol kereskedelmi hajók. A portugálok jellemzően ezeket az erősebb és jobban felszerelt hajóegységeket használták a hosszú távú utakra. A hajóroncs rakománya alapján dr. Noli és más tudósok is úgy vélik, hogy a Bom Jesus Lisszabonból Afrika déli csücskének megkerülésével Nyugat-Indiába tartott.
Kezdeményezik, hogy nyilvánítsák szabadtéri múzeummá a különleges roncsot
Ma a Bom Jesus a legrégebbi ismert és legértékesebb hajóroncs, amelyet valaha is felfedeztek a szubszaharai Afrika nyugati partjainál. Azt a vidéket, ahol a hajót megtalálták, Sperrgebietnek, vagyis „tiltott területnek” hívják azután a több száz német telepes után, akik a századforduló idején gyémánt után kutattak ebben a régióban.
A CNN információi szerint a DeBeers gyémántcég és a namíbiai kormány közös gyémántkutatási műveleteket folytat a térségben, ezért a terület továbbra sem látogatható.
A hajóroncsot azonban védetté nyilvánították, és a bányavállalat – bizonyos korlátok között – hajlandó lehetővé tenni a megtekintését a nagyközönség számára. Az is felvetődött, hogy a Bom Jesus roncsát nyilvánítsák szabadtéri múzeummá, de arra még várni kell, hogy ez meg is valósuljon.
