Európa a VIII. és IX. században a tenger felől érkező vikingektől, majd a X. században a keletről betörő magyaroktól rettegett. Hogy kapcsolódott össze a két nép?
A Szent István-kard északi származású, de Svédországban is találtak magyar íjakat a régészek. A National Geographic közleménye szerint a Vikingek: A dicsőségtől a bukásig című, október 2-án induló sorozat a két nép találkozásinak történetét is bemutatja, amelyet Katona Csete, a Debreceni Egyetem Történettudományi Intézetének oktatója foglalt össze.
A viking valójában egy foglalkozás
A nyugat-európai történetírásban megörökített viking szó igazából egy foglalkozásra vonatkozott, „tengeri rablót” jelentett. Keleten a Skandináviából érkező harcosokra és kereskedőkre ruszként, később varégként, azaz „testőrként” hivatkoztak. Meghatározó szerepük volt a Kijevi Rusz megalapításában, is és több szálon is kapcsolódnak a magyar történelemhez.
Egy perzsa történetíró szerint a IX. század közepén az Etelközben tartózkodó őseink portyákkal zaklatták a Kijev körül letelepedő szlávokat és a ruszokat, majd foglyaikat eladták a bizánciaknak. 860-ban a magyarok zavartalanul engedték át a Konstantinápoly megtámadására induló több ezer fős rusz flottát, mely az etelközi szállásterületen keresztülfolyó Dnyeperen haladt dél felé.
A 970-es években egy Bizánc ellen vezetett hadjáratban a magyarok a ruszok szövetségeseiként vettek részt, közös kereskedelmük is prosperált. A Kárpát-medencéből számos olyan, X. századra keltezhető lelet került elő, amik Skandinávia vagy a ruszok területéről terjedtek el, például balta alakú amulettek, kétélű viking kardok.
Különösen híres lelet a Prágában őrzött Szent István-kard, vagy a Duna medréből előkotort hosszú lándzsa, melynek típusa és díszítése a svédországi Gotland szigetéről ismert példányokkal egyezik. A korai magyarságra jellemző íjak és ezek kiegészítői, süvegcsúcsok és veretes tarsolyok előkerültek Ukrajna, Oroszország és Svédország területeiről is. A svéd Mälaren-tó szigetén létesült Birka leletei között dominálnak a magyaros fegyverleletek és katonai felszerelések maradványai.
Géza szőke testőrei
Népszerű elmélet, hogy Gézát skandináv származású testőrök védték. A 980-as években a nomád besenyők komolyan támadták a ruszok dnyeperi vízi útját Konstantinápoly felé, a rusz harcosok ekkor kezdték Magyarországot használni útvonalként Kijev és Konstantinápoly között. Többen közülük elszegődtek a fejedelem mellé testőrnek.
A kijevi és a magyar udvar közötti „testőrcsere” mellett az északi eredetű kísérettagok egy másik hullámához tartozhattak azok a Bizáncban szolgáló varégok, akik István fiának, Imrének a bizánci menyasszonyával érkezhettek magyar földre. Imre herceget a hildesheimi évkönyvek dux Ruizorumnak, azaz a „ruszok vezérének” nevezik, ő lehetett a ruszokból álló királyi testőrség parancsnoka. Ezekkel az elméletekkel párhuzamosan a történészek több magyar helységnevet is kapcsolatba hoznak a rusz és varég népelemekkel.
[type] => post [excerpt] => Európa a VIII. és IX. században a tenger felől érkező vikingektől, majd a X. században a keletről betörő magyaroktól rettegett. Hogy kapcsolódott össze a két nép? [autID] => 12 [date] => Array ( [created] => 1663452420 [modified] => 1663390856 ) [title] => Együtt vonultak hadba Bizánc ellen a magyarok és a vikingek [url] => https://history.karpat.in.ua/?p=3582&lang=hu [status] => publish [translations] => Array ( [hu] => 3582 ) [aut] => totinviktoria [lang] => hu [image_id] => 3583 [image] => Array ( [id] => 3583 [original] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2022/09/vikingek.jpg [original_lng] => 145481 [original_w] => 1108 [original_h] => 623 [sizes] => Array ( [thumbnail] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2022/09/vikingek-150x150.jpg [width] => 150 [height] => 150 ) [medium] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2022/09/vikingek-300x169.jpg [width] => 300 [height] => 169 ) [medium_large] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2022/09/vikingek-768x432.jpg [width] => 768 [height] => 432 ) [large] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2022/09/vikingek-1024x576.jpg [width] => 1024 [height] => 576 ) [1536x1536] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2022/09/vikingek.jpg [width] => 1108 [height] => 623 ) [2048x2048] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2022/09/vikingek.jpg [width] => 1108 [height] => 623 ) [full] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2022/09/vikingek.jpg [width] => 1108 [height] => 623 ) ) ) [video] => [comments_count] => 0 [domain] => Array ( [hid] => history [color] => brown [title] => Історія ) [_edit_lock] => 1663380057:12 [_thumbnail_id] => 3583 [_edit_last] => 12 [views_count] => 2820 [labels] => Array ( ) [categories] => Array ( [0] => 41 [1] => 11 [2] => 39 ) [categories_name] => Array ( [0] => Cikkek [1] => Kiemelt téma [2] => Világ ) [tags] => Array ( [0] => 1045 [1] => 29978 [2] => 11893 [3] => 13190 ) [tags_name] => Array ( [0] => Bizánc [1] => harcok [2] => magyarok [3] => vikingek ) ) [1] => Array ( [id] => 3357 [content] =>
A honfoglaló magyarság és annak keleti elődei is rendkívül kevert csoportot alkottak – tudjuk meg a legújabb izgalmas kutatásokból, melynek szerzőivel a Mandiner készített interjút.
Az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetében végzett magyar őstörténeti vonatkozású kutatások legújabb eredményei jelentek meg az Oxford University Press Human Molecular Genetics című tudományos folyóiratában, az eredményeket pedig újabb mérföldkőnek értékeli a szakma.
A korai magyarok népességtörténetével foglalkozó projekt magyar–orosz–ukrán tudományos együttműködés keretein belül valósult meg, összesen 18 intézet és egyetem régész, antropológus és genetikus munkatársai vettek benne részt. A mérföldkőről Szeifert Bea genetikust, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézet tudományos munkatársát, és Türk Attila régészt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Őstörténeti és Honfoglalás Kori Régészeti Tanszékének vezetőjét kérdeztük.
***
A Magyarságkutató Intézet nemrég komoly eredményekről számolt be a szkíták, hunok, avarok és honfoglalók genetikai átfedéseiről, ahol, ha jól tudom, archaikus mintákat is összevetettek modern mintasorokkal. Önök ezzel a megközelítéssel szemben archaikus mintákat archaikus mintákkal mértek össze. Mi a különbség a kettő között? Mindkettőnek van létjogosultsága?
Szeifert Bea: Az archeogenetikában igyekszünk minden fellelhető, releváns genetikai adatot felhasználni, származzon az ma élő vagy hajdanán élt emberektől, csoportoktól. Mindkettőnek van értelme, de a kérdésfeltevés és a kapott válaszok értelmezése során nem szabad szem elől tévesztenünk az adatsorunk sajátosságait.
Archaikus korú mintákat kizárólag modernekkel összehasonlítani, különösen ebből következtetéseket levonni problémás, hiszen a vizsgálni kívánt, mondjuk például egy 1500 éve élt csoport és a mai emberek közötti jelentős időbeli különbség miatt a kapott eredmények torzíthatnak a valóságon. Adott példában a két csoport közötti 1500 év történéseit is figyelembe kell venni. Szem előtt kell azt is tartanunk az értékeléskor, hogy a biológiai ős és a történeti ős nem azonos fogalmak.
Akárcsak mi, a Magyarságkutató Intézet munkatársai is használtak elemzéseikben archaikus korú mintákat, csupán egyes csoportok modellezésénél nem vontak be ilyeneket.
Hogyan és mennyire sikerült „megfogni” Julianus barát „keleti” magyarjait? Mi bizonyítja a létüket?
Szeifert Bea: A Kárpát-medencei régészeti leletanyaggal rendkívüli hasonlóságot mutató temetők mellett sikerült emberi csontmintákat gyűjtenünk olyan lelőhelyekről, melyeket a történeti, régészeti adatok alapján feltételezhetően a Julianus barát által megtalált népesség használhatott (csijaliki régészeti kultúra). Utóbbira vizsgálati alapot a tatárföldi és baskíriai régészek, tehát a helyi szakemberek feltételezése szolgáltatott, akik már az 1980-as években felvetették ezen temetők fontosságát a magyarság szempontjából.
A csijaliki műveltég lelőhelyeiről az ott végbement középkori iszlamizáció eredményeként szegényes mellékletű sírok kerülnek elő, melyek alapján régészetileg nem lehet eldönteni, kik is használhatták ezeket a temetőket. Reménykedtünk, hogy az archeogenetika segít erre választ kapni. A tárgyi leletek és korábbi vizsgálati eredményeink alapján a magyarokhoz egyértelműen köthető temetők (Bolsije Tyigani, Ujelgi) illetve a csijaliki kultúra temetőinek népességét genetikai módszerekkel elemezve olyan egyértelmű anyai ágú szoros kapcsolatokat találtunk, mely megerősítette azt a teóriát, hogy ezek a temetők legalább részben a keleten maradt magyarok nyughelyei.
Bolsije Tyigani temető lakosságának némely tagjának és a csijaliki kultúra egyes képviselőinek anyai vonalai teljesen megegyeznek, ez egy szoros, egyenes ági kapcsolatot jelölhet. Ilyen jellegű hasonlóságokat a Kárpát-medencében eltemetett honfoglalókkal összevetve is kimutattunk. Az archeogenetikai eredmények alapján az elválás ideje is becsülhető.
Az Orosz–Magyar Uráli Régészeti Expedíciók (2013–2019) nyomán több mint 40 év szünet után indultak újra a magyar őstörténeti terepi kutatások Kelet-Európában
A vizsgált temetők. A korai magyarok migrációjának feltételezett útvonala (nyilak) és a hozzájuk köthető régiók (nagybetűvel szedve)
Bizonyítást nyert ezen kutatás alapján, hogy a régészeti kultúrák nem csupán mesterséges fogalmak, hanem egykori rokonok hagyatékai? Elmondhatjuk, hogy a régészeti kultúrák összevetése egymással már nem hagyható figyelmen kívül a többi őstörténeti tudományág, például a történeti kutatások esetében sem?
Szeifert Bea: Igen, azt hiszem elmondhatjuk ezeket. Az egymástól földrajzilag távolabb lévő, de azonos kultúrába sorolt temetők népessége között számos genetikai kapcsolatot mutattunk ki a vizsgált régióban. Példa erre az Urál hegység két oldalán elhelyezkedő, általunk korábban vizsgált Ujelgi és a most elemzett Karanajevo lelőhely. Mindkettőt a késő kusnarenkovói kultúrába sorolták a régész szakértők, korban is megegyeznek, a Kr. u. IX-XI. században temetkeztek ide. Rendkívül sok és szoros genetikai kapcsolat van a két temető népessége között mind anyai, mind apai ágakon.
Annyira jelentős ez a hasonlóság, hogy az elemzésekben egy csoportként kezelhetőek.
Valószínűleg a két temetőt használó népesség korábban együtt élt, egy forrásuk volt, de valamilyen okból a csoport egy része az Urál nyugati oldalára költözött át.
A régészeti kultúrákat biológiai rokonságban álló csoportok alkották?
Szeifert Bea: A rövid válaszom a fenti kérdésre: az általunk vizsgált régészeti kultúrák esetében legalább részben igen, de igazából ez egy nagyon összetett kérdés. A legtöbb esetben ma még nincs lehetőség teljes temetőket és teljes kultúrákat vizsgálni. Ennek több oka is van: nem tárják fel a régészek a teljes temetőt, nem minden sírból kerül elő vizsgálható maradvány, az előkerült csontmaradványok jó része nem alkalmas a genetikai vizsgálatokra. És akkor a rendkívül költséges archeogenetikai vizsgálatok anyagi feltételeiről még nem is beszéltünk.
Tehát legtöbb esetben egy temetőből csak néhány olyan maradvány kerül a laborba, amelyekből használható adatot lehet nyerni. Ha egyazon kultúra különböző temetőit vizsgáljuk, hatványozottan beleütközünk ezekbe a problémákba. Több hiányos adatsort próbálunk összevetni egymással szigorúan meghatározott szempontok alapján.
Egy temetőn belül gyakoribb, hogy rokonokat találunk, de ahogy az előző válaszban bemutatott példa mutatja, ha szerencsénk van, akkor adott kultúra más-más temetői, sőt, ahogy vizsgálatainkból is kiderült még különböző, de időben egymást követő kultúrák egymástól földrajzilag nagyon távol eső temetői között is kimutathatóak a valaha volt rokonság nyomai.
Szeifert Bea
A novinki régészeti horizont (Kazár Kaganátus) jellemző leletei a vizsgált silovkai (Ru) kurgántemetőből a szamarai Volga-könyökben
A nyelvrokonságunk eredetének vannak biológiai maradványai is? Mond erről valamit a tanulmány?
Szeifert Bea: Nem volt célunk a nyelvrokonság biológiai szempontú elemzése. Vizsgálataink során ugyan mi is találtunk olyan anyai és apai vonalakat a Volga-Urál régió temetőiben, melyek az uráli nyelvcsalád, illetve a későbbi, szűkebb ugor nyelvi egységet alkotó nyelveket beszélők képviselőiben gyakrabban fordulnak elő, ugyanakkor az általunk vizsgált egyének ezen vonalai szoros kapcsolatot mutattak az uráli nyelvet beszélő mai hantik, mansik és magyarok mellett a szintén a Volga-Urál térségben élő, török nyelvet beszélő mai tatárokkal és baskírokkal is. Ez az eredmény azt mutatja, hogy a Volga-Urál térség genetikai összetétele nagy hatással volt a magyarokra és azok elődeire, amit a történeti és nyelvészeti adatok szintén alátámasztanak.
Török Tibor nemrég azt nyilatkozta a Mandinernek: „Az Árpáddal érkező honfoglaló magyarok egy jelentős része valóban a nyelvészek által rekonstruált protougor közösség leszármazottja volt.” Ezt önök is meg tudják erősíteni?
Türk Attila: Török Tiborék nemrégiben megjelent angol nyelvű tudományos dolgozata – az általuk közölt több, mint 200 teljes genomi adat révén – komoly előrelépés a korai magyar történelem kutatásában, adatsoruk a jövőben támpontként használható.
Mi egyelőre nem mentünk a Kr. u. IV-V. századnál korábbi időszakra, csak addig, amíg a régészek a honfoglalás kori hagyaték keleti gyökereit tekintve a legtávolabbra tudnak nyúlni. Tehát nem azért vizsgáltuk a nyugat-szibériai, tyumenyi kollégák által biztosított archaikus mintasort (Kr. u. IV–XVI. század) az obi ugor népek kialakulására vonatkozóan, mert a magyar nyelvet az ugor nyelvi egységből származtatják a nyelvészek.
Számunkra az ok az volt, hogy a magyar nyelv kiválását követően (Kr. e. XII–V. század) ezek a csoportok még sokáig (kb. Kr. u. VIII. század) egymással szomszédos területen éltek, amelynek régészeti lenyomatai is vannak. Itt
a legfontosabb azonban azt észrevenni, hogy két eltérő laborban is hasonló eredmények születtek!
Talán így érthető az a nemzetközi szakmai körökben is elfogadott vélekedés, mely szerint, ha létezik komoly perspektívával rendelkező etnogeneziskutatás, akkor a magyar egészen biztosan az elsők között van e téren, mivel a különböző laborok és tudományágak eredményei meglepő összhangot mutatnak.
Meg tudják erősíteni a honfoglaló magyarok Magyarságkutató Intézet által kimutatott belső-ázsiai kapcsolatait? Milyen formában lehet ezeket a kapcsolatokat történetileg értelmezni?
Szeifert Bea: Az eddig ismert honfoglalás kori adatok és az általunk vizsgált, Volga-Uráli csoportok alapján mindenképpen kijelenthető, hogy a honfoglaló magyarság (és annak keleti elődei is) rendkívül kevert csoport volt. A honfoglalókban korábban leírt „keleti elemek”, azaz a Kárpát-medence területétől keletebbről származtatható genetikai komponensek nagy részét mi a Volga-Uráli régészeti csoportokban is azonosítottuk. Feltételezhetően ezen a régión keresztül, közvetve kerültek a Kárpát-medencébe a magyarok elődeinek vándorlása során, még akkor is, ha valamikor időben messzebbre nézve még ennél is keletebbről, akár egészen Kelet-Ázsiából származtak.
Minél távolabbi ősöket szeretnénk azonosítani, annál nehezebb a dolgunk, hiszen a sztyepp régió – ami az éghajlati változások miatt különböző korokban más és más régiókra terjedt ki, ráadásul altípusai is ismertek (füves, erdős, félsivatagos stb.), melyek között hatalmas életföldrajzi eltérések voltak – egy genetikai olvasztótégely is volt. Az egyes népcsoportok és katonai alapon szerveződött csoportok egyaránt vándoroltak, mely során keveredtek is egymással. A lehető legközelebb úgy juthatunk a valósághoz, ha lépésről-lépésre időben egyre távolabb haladva próbáljuk meg azonosítani a keveredési eseményeket. Szerencsére ma már egyre több adat áll rendelkezésre, melyek újabb és újabb szempontok szerinti analízisével szépen lassan összeállhat ez a kirakós játék.
Az egyik vizsgált temető jellegzetes leletei
A busztanajevói (kusnarenkovói kultúra) temető egyik kurgánsírja az Urál nyugati oldalán
Hogy néz ki a kutatások jövője? Mi a helyzet Etelközzel és az egykori szomszédokkal?
Türk Attila: Folyamatos a mintagyűjtés és feldolgozás. Igyekszünk a Volga-Urál régió és a Kárpát-medence közötti térséget is feldolgozni. Ennek fontos eleme az egykori Etelköz temetőinek vizsgálata, melyek 2007 után egyre nagyobb számban kerültek elő és 2011 óta önálló régészeti lelethorizontként tartja számon a nemzetközi régészeti kutatás (szubbotci típusú lelőhelyek). Az ukrán és a moldáv kollégák segítségével máig már százas nagyságrendben gyűjtöttünk csontmintákat.
A korai magyar történelem szerencsére nem pusztán magyar belügy, hanem egy nemzetközileg is fontos tudományos kérdés, mely több ország történetét is érinti. A jövőben már nem pusztán a magyar jellegű leletanyagot tartalmazó keleti temetőket fogjuk vizsgálni, kíváncsiak vagyunk egykori szomszédaikra: besenyőkre, szlávokra, alánokra és kazárokra is.
Rendkívül érdekes kérdés, hogy genetikai szempontból milyen kapcsolatban voltak, vagy nem voltak a magyarok a közvetlen szomszédaikkal. A szlávok tekintetében például egy ukrán–magyar együttműködés keretében jelentős archaikus mintasorunk van abból az időszakból, amikor a sztyepp északi peremén élő szláv nyelvű népekhez kötött régészeti kultúrákban a halotthamvasztást felváltotta a korhasztásos rítus a Kr. u. X-XI. században, vagyis genetikailag is vizsgálható a hagyatékuk. Mindezen vizsgálatokat a lehető legmélyebb analízissel, a teljes genetikai információ elemzésével fogjuk megvalósítani.
A kicsit távolabbi jövőben az emberi genetikán túl stabil izotópos vizsgálatokat is tervezünk, melyek a migrációról, étkezési szokásokról adnak újabb információkat, de terveink között szerepel a jellemző betegségek, sőt a honfoglalók lovainak archaeogenetikai vizsgálatai is. Szeretnénk az „őstörténeti kirakós játék” minél több elemét a helyére tenni.
Sokkal pontosabban körvonalazhatjuk azt a területet, amelyet a mai magyarok ősei közvetlenül a Kárpát-medencei betelepülésük előtt elfoglaltak – mondja Vitalij Szinyika. A moldáv régész szerint a térség régészetében lezajlott forradalmi változások újraalkothatják a magyarság Fekete-tenger melletti tartózkodásának képét, közvetlenül a honfoglalás előtt.
Vitalij Sztyepánovics Szinyika (1980) régész, a történelemtudomány kandidátusa, a T. G. Sevcsenkóról nevezett Dnyeszter menti Állami Egyetem Régészeti Laboratóriumának (Tiraszpol) vezetője.
– Úgy tudom, ön eredetileg szkíta kurgánokat ásott ki, eközben bukkant rá a magyarok etelközi elődeire. Hogyan történt mindez?
– A Fekete-tenger északnyugati előterében több tízezer temetkezési halmot – kurgánt – ismerünk, melyek építéséből és használatából az elmúlt hatezer évben itt élő szinte valamennyi nép kivette a részét. A sztyepp kurgánjai nem pusztán temetkezőhelyként, hanem földrajzi tereptárgyként is szolgáltak. Az általunk vizsgált sírhalmok többsége különböző korokból származó temetkezéseket és rituális tárgyakat tartalmaz. És valóban, a régióban sok magyar jellegű leletanyagot eredményező 9. századi lelőhely is előkerült a bronzkori halmokban, vagy azok közvetlen közelében, illetve néhány szkíta kurgántemetkezésben is.
Minden, általunk felfedezett régészeti leletet elemzünk és tudományos publikáció formájában közzé tesszük a szakma számára. Szerencsére elmondhatom, hogy különböző korszakok tapasztalt kutatói dolgoznak nálunk. Amikor az őskori kurgánok tanulmányozása során több, a halomsírok feltöltésébe beásott magyar jellegű temetkezésekre bukkantunk, felmerült annak szüksége is, hogy az összes hasonló leletegyüttes teljes adatbázisát felülvizsgáljuk, kibővítsük. Kiderült, hogy az elmúlt évtizedekben jó néhány magyar vonatkozású temetkezést találtak már, csak tévesen határozták meg és értelmezték azokat. Az elmúlt 10-15 évben azonban nagyon sok új lelet látott napvilágot ebben a témakörben és a tudományos érdeklődés jelentősen felélénkült, köszönhetően a magyar kutatási kezdeményezéseknek is. Így ma már sokkal biztosabban tudjuk felismerni és azonosítani az etelközi magyarsághoz köthető tárgyi emlékeket.
– Kutatásaival megtízszerezte a Dnyeszter vidéki, és az Al-Duna moldáv oldalán található magyar lelőhelyek számát. Milyen új tudományos eredmények követték a leletek robbanásszerű növekedését?
– A legfontosabb, hogy tényszerűen kimondhatjuk: eltűnt a „fehér folt” a magyarok elődeinek kelet-európai tartózkodását megjelenítő régészeti térképen. Sokkal pontosabban körvonalazhatjuk azt a területet, amelyet a mai magyarok ősei közvetlenül a Kárpát-medencei betelepülésük előtt elfoglaltak. Különös jelentőséggel bír az is, hogy a Fekete-tenger menti sztyeppen itt sikerült elkülöníteni először olyan szerény mellékletű korai magyar temetkezések is nagy számban, amelyekben a közrendű lakosság, a köznép is képviselteti magát, nem csak a gazdag mellékletű elit!
Ezek a radiokarbon és archeogenetikai vizsgálatokkal is megerősített magyar jellegű temetkezések kivételesen részletes, mély betekintést nyújtanak a régió kora középkori társadalmi képébe. Aki az utóbbi években figyelemmel követte a moldovai kora középkori régészeti szakirodalmat, ahol a vonatkozó cikkek többsége a nemzetközileg is rangos, a magyarországi régészeti kiadványokat is megelőző Q1 besorolású Stratum című folyóiratban jelentek meg, pontos képet kaphatott minderről.
– A legfrissebb eredmények szerint hol lehetett Etelköz?
– A legújabb kutatások arra mutattak rá, hogy a tágabb értelemben vett Etelköz a Prut és a Dnyeper folyó között helyezkedett el, a füves és erdős sztyepp övezetében. Ne felejtsük el azonban, hogy nomád társadalommal van dolgunk: szálláshelyük idővel megváltozhatott, például a kazárok és a besenyők nyomására nyugat felé tolódhatott el.
Magyar jellegű sírból származó fülbevaló (Szlobodzeja)
A magyar jellegű lelőhelyek (Szubbotci régészeti horizont) elterjedése a Fekete-tenger északi előterében (Etelköz, térkép)
– Mikor távoztunk? Az összes magyar elment „hont foglalni”, vagy egy részük Etelközben maradt?
– A magyarok többsége a 9. század utolsó évtizedében hagyta el ezt a területet, amit régészeti adatok és írott források is alátámasztanak. A leletek alapján a magyarok egy része azonban maradt Etelközben, fokozatosan asszimilálódva az itt feltűnő török nyelvű nomád törzsek közé. Moldáv régészek mutattak rá először arra is, hogy a X. század derekáig a magyar politikai érdekszféra keleten a Dnyeszter folyóig megmaradt, helyi szláv szövetségben.
– Mit lehet tudni az etelközi mindennapokról, társadalomról?
– Ebben az időszakban az eurázsiai sztyepp tipikus nomád társadalmáról beszélhetünk. Az egyes nemzetségek és családok nyáron rendszeresen északra, a vízben gazdagabb erdős sztyeppre, télen pedig délre, a tengerhez közelebb költöztek szállásterületükön lovaikkal, tehén- és juhállományukkal. Törzsi és törzsszövetségi szinten pedig közös ünnepeken gyűltek össze évente többször, magasabb szinten, hogy megszervezzék az ellenség elleni közös védekezést, vagy a közös portyákat.
– Milyen volt a viszonyunk a szomszédokkal? Mit tudunk az etelközi magyarság etnikumáról?
Az anyagi kultúra egyaránt tükrözi a kapcsolatokat a szomszédos népekkel és országokkal, úgy mint az I. Bolgár Cárság, a Rusz, Kazár Kaganátus, török nyelvű nomád népek, alánok, illetve a korai középkor nagy civilizációs központjaival, a Keletrómai Birodalommal, az Arab Kalifátussal és a perzsiai területekkel. A kapcsolattartás az adott helyzettől függően békés (kereskedelem, követségi kapcsolatok) és katonai (rajtaütések, adóbeszedés, ellenséges támadások visszaverése) is lehetett. A temetkezési szokások konzervatívizmusa, illetve a viseleti elemek és a fegyverek összességéből ítélve elmondhatjuk, hogy az etelközi magyarság általánosságban véve megőrizte a Volga-Dél-Urál vidékéről hozott anyagi és szellemi műveltségét, némi újabb nomád török elemekkel keveredve, kiegészülve.
Vitalij Sztyepánovics Szinyika
Magyar jellegű sír feltárása (2021)
– 2019-től három éves kutatási szerződés keretében dolgoznak tovább a moldovai és a magyar szakemberek a terepen és a múzeumok mélyén egyaránt. Milyen eredményeket vár a közös munkától? Melyek a fő célok? Mik a remények?
– A munka fő célja az, hogy újraalkossuk a Fekete-tenger északi előterében, közvetlenül a honfoglalás előtt élt magyarok történeti-régészeti képét. Ennek a kutatásnak keretében nem csupán új feltárásokat végzünk, hanem minden, korábbról felgyülemlett olyan adat alapos elemzését is, amelyek lehetővé teszik a régebben fel nem ismert magyar jellegű lelőhelyek azonosítását.
Különösen ígéretesnek tűnnek a természettudományos elemzések, úgy mint a radiokarbon kormeghatározás, antropológia, archeogenetika, archeozoológia, és így tovább. Az új módszerek segítenek a leletek keltezésének tisztázásában, a magyar jellegű leleteket tartalmazó sírokban feltárt csontvázak biológiai eredetének és családi kötelékeinek azonosításában, ezen konkrét személyek egykori fizikai külsejének rekonstruálásában, továbbá az akkori várható élettartam, betegségek és sérülések megállapításában, a háziállataik fajtájának és megjelenésének kiderítésében és ezer más dologban. Reméljük, hogy sikerül még további új magyar leletegyütteseket, lelőhelyeket feltárni, közöttük telepeket és olyan nagy sírszámú temetőket mint a Slobodzeya.
Magyar jellegű övkészlet részlete Szlobodzeja lelőhely egy sírjából
Harci kés egy magyar jellegű sírból Glinoje lelőhelyről
