1943. január 12-én megindult a Vörös Hadsereg gőzhengere és elsöpörte a magyar királyi 2. honvéd hadsereg addigra már legyengült csapattesteit a Don partján. A magyar katonák hősiessége sem tudta megállítani az ellent. 79 évvel ezelőtt a fagyos hómezőkön gyilkos csata dúlt.
Magyarország 1941 nyarára, amikor is Németország megindította a Szovjetunió elleni offenzíváját, még nem készült fel egy komolyabb háborúra. A hadjárathoz azonban a németek oldalán rögvest csatlakoztak a románok és a szlovákok, akik abban reménykedtek, hogy a Wehrmacht gyors győzelme után majd visszavehetnek valamit abból, amit az első és második bécsi döntés Magyarországnak juttatott. Ez pedig Magyarországot is lépéskényszerbe hozta.
Ráadásul négy nappal a Barbarossa hadművelet nyitánya, vagyis 1941. június 22-e után felségjelzés nélküli repülőgépek bombázták Kassa városát, a Kárpátokban lévő Kőrösmezőről Budapestre tartó gyorsvonatot pedig Rahó közelében géppuskatűz alá vettek szovjet felségjelű repülők.
Bárdossy László miniszterelnök június 27-én bejelentette: a hazánkat szovjet részről ért, ki nem provokált támadás következtében a magyar királyi kormány megállapítja, hogy a két ország között beállott a hadiállapot. Néhány nappal később már ki is indult a frontra a Kárpát-csoportnak elnevezett seregtest, amelynek része volt az észak-erdélyi bevonulásban is és a délvidéki hadmozdulatokban is jeleskedő gyorshadtest.
A csapatszállító járművek és fogatok között két tiszti személygépkocsi halad az orosz sztyeppén (Fotó: Nemzeti Fotótár)
A honvédség gépesített alakulatait magába foglaló hadtest négy hónap alatt mélyen benyomult ugyan a Szovjetunió területére, hadi technikáját azonban szinte teljesen elveszítette. Novembertől ezért már csak megszálló erővel, öt dandárral vett részt a Magyar Királyság a Szovjetunió elleni háborúban.
Csakhogy a nyáron még gőzvonati sebességgel robogó német offenzíva az év végére Moszkva alatt elakadt. A hatalmas anyagi és véráldozatot követelő Barbarossa-terv nem érte el a kívánt célját, Adolf Hitler pedig a német veszteségeket látván úgy döntött, hogy a háború további szakaszában fokozottan igénybe veszi fegyvertársai erejét. Az év utolsó napjaiban levelet írt Mussolininek, Antonescunak és Horthynak, mely kapcsán Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke kifejtette:
„…az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak”.
A magyar 2. hadsereg gyalogos alakulata a Don-kanyarnál (Fotó: Nemzeti Fotótár)
Wilhelm Keitel tábornagy 1942. január végén Bukarestben meg is állapodott Antonescuval, hogy a románok mégtöbb katonát küldenek a frontra. A trianoni diktátummal gúzsba kötött magyar haderő felfegyverzését csak a közvetlenül a háború előtt, 1938-ban megkötött bledi egyezmény tette lehetővé. Az akkor kidolgozott Huba-hadrend három hadsereg felállítását irányozta elő. Jelentős fegyverbeszerzések és licence-vásárlások történtek, olasz és svéd forrásból. A honvédség ereje mindezek ellenére sem közelítette meg a Vörös Hadsereg szintjét.
Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter és Keitel tábornagy Budapesten is tárgyalt. A teljes magyar haderő bevetését kérték. Bárdossy hosszas unszolásra megígérte: Magyarország hajlandó lehetőségeinek legszélső határáig elmenni. Másnap Horthy levélben biztosította Hitlert, hogy a magyar hadsereg részt vesz a tavaszi hadműveletekben.
A frontra induló magyar 2. hadsereget 9 könnyűhadosztály, egy rögtönzött tábori páncéloshadosztály és egy repülőcsoport 207 ezer katonája, valamint munkaszolgálatosa alkotta. A honvédség teljes fegyverállományának közel felét magukkal vitték.
Az első szállítmány 1942. április 11-én indult. A csapatok többségét Kurszk körzetében rakodták ki s rögvest be is kapcsolódtak a német támadó hadműveletekbe. Kemény harcok és jelentős veszteségek árán elfoglalták Tyim városát, majd július 6-án elérték a Don partját.
Az elavult tüzérség és megfelelő páncéloserők hiányában minden ellenállási gócot gyalogsági rohammal vettek be, ami már az oda út során is jelentős veszteséget okozott.
A Don partján a Vörös Hadsereg néhány hídfőt meg tudott tartani. Hiába is támadták időnként még német segítséggel is, a hídfők a téli offenzíváig a szovjetek kezén maradtak. Ez azért lényeges, mert innen indult ki az ellentámadás.
Addigra azonban már a magyar 2. hadsereg felszerelése meglehetősen elhasználódott. Ráadásul az erejénél és lehetőségénél jóval hosszabb, mintegy kétszáz kilométeres arcvonalat kellett tartania. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a Don partján voltak olyan szakaszok, ahol csak folyammegfigyelésre tellett. Több lépcsőben tagolt, megfelelő tartalékokkal ellátott, mélységben is kiépített védelmi rendszert pedig sehol sem tudtak létrehozni. A magyar honvédek abban reménykedtek, hogy a szovjet minden erejét a sztálingrádi csatára fordítja, máshol már nem lesz képes támadni. Nem így történt.
A -30 fokos hidegben erős harckocsifedezet mellett megindult az urivi hídfőből a támadás. Az itt védekező 4. gyalogezred hősiesen harcolt, az első támadást még vissza is verte, de nem bírta feltartóztatni az ellent. A résen betörők hátba támadták a III. hadtestet. 14-én a másik hídfőből, a scsucsjeiből is megindult a támadás. A magyarok déli szomszédját, az olasz 8. hadsereget szintén szétzúzták a vörös pörölycsapások. Az ottani áttörés után a támadók Észak felé is fordultak és a magyarok háta mögé kerültek. 15-ére minden eldőlt: a magyar arcvonal több darabra szakadt, 17-ére pedig a hadsereg felbomlott. Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál.
A csapatszállító járművek és fogatok között két tiszti személygépkocsi halad az orosz sztyeppén (Fotó: Nemzeti Fotótár)
A magyar 2. hadsereg gyalogos alakulata a Don-kanyarnál (Fotó: Nemzeti Fotótár)
