César Ritz: A vevőnek mindig igaza van

César Ritz egy kis svájci faluban született 170 évvel ezelőtt, 1850. február 23-án. Ő volt a lgkisebb , 13-ik gyerek a családban.

12 évesen beadták egy jezsuita iskolába, de hamar kiderült, hogy az elméleti tudás nem az ő világa, és két évvel később már a közeli városka egy szállodájában dolgozott. Innen a főnöke állítólag azzal küldte el, hogy az ifjú César semmire sem fogja vinni a szállodaiparban, mert nincs meg benne az a különleges érzék, ami ehhez szükséges lenne.

A fiatalember az 1867-es párizsi világkiállítás körüli pezsgésben remélt új lehetőségeket találni, a francia fővárosban aztán fokozatosan küzdötte fel magát a legelőkelőbb társaságok által látogatott éttermek főpincéri posztjáig. Közben fontos ismeretségeket kötött egyrészt a szállodaiparon belül, másrészt a felső tízezer, valamint a művészvilág krémjének körében is, kapcsolati hálójába pedig az 1873-as bécsi világkiállítás idején több uralkodócsalád tagjai is bekerültek.

A XIX. század utolsó harmada a turizmus igazi megszületésének időszaka volt, az európai társadalmi elit tagjai közül pedig sokan éltek ekkor szállodáról szállodára vándorolva, télen mondjuk a francia Riviérán, nyáron pedig a hűs svájci hegyek között töltve idejüket. Ritz 1873 telén csatlakozott e szezonális életet élőkhöz a nizzai Grand Hotel éttermének menedzsereként, hogy aztán nyáron egy svájci szálloda igazgatójaként dolgozzon.

Itt már megmutatkozott az a találékonysága és elhivatottsága, amit elengedhetetlennek tartott egy elegáns hotel vezetőjeként: amikor egy téli napon elromlott az épületet fűtő kazán, tűzön átmelegített téglákkal és virágcserepekkel oldotta meg a helyiségek fűtését, ráadásul az egészhez olyan körítést rögtönzött, hogy a vendégek nem kényelmetlenségként, hanem izgalmas kalandként élték meg a dolgot.

A fenti eset idején a szálloda vendége volt a luzerni Grand Hotel tulajdonosa is, aki 1878-ban meghívta igazgatónak, közben Monacóban a hasonló nevű szállodában is felajánlották neki a vezetői posztot. Mindkét szálloda hamarosan Európa legjobb hírű intézményei közé került, Ritz ráadásul a bevételeket és a hatékonyságot is növelni tudta az alkalmazottak jobb motivációját biztosító rendszerével.

Ekkor már volt saját étterme és szállodája is, de ahhoz, hogy a saját elképzeléseit egy minden igényt kielégítő luxusszállodában valósíthassa meg, külső befektetőre is szüksége volt, aki Alfred Beit dél-afrikai milliomos személyében érkezett meg. Első saját tervezésű hotelje Rómában nyílt meg, és rögtön átírta mindazt, amit addig a vendégek egy luxusszállodától elvártak. Ez volt például az első hotel, amelyben minden szobához saját fürdőszoba tartozott, de Ritz a berendezést, a grandiózus közösségi tereket is elképesztő gondossággal tervezte meg, ahogy arra is odafigyelt, hogy az étteremben az éppen legdivatosabbnak számító gasztronómiai trendek szerint állítsák össze az étlapot.

A következő években egymás után nyíltak az újabb és újabb Ritzek Európában, hogy csak néhányat említsünk: 1898-ban Párizsban, 1905-ben Londonban, 1906-ban Madridban, mindenhol a lenyűgöző tökéletességgel és luxussal homályosítva el riválisaikat. Ritz sikerének alapja azonban nem a külsőségekben, hanem a hozzáállásban keresendő.

„Soha ne mondj nemet, ha egy vendég kér valamit, még ha az a Hold is. Próbálkozni mindig lehet, és akárhogy is, később még rengeteg időd lesz elmagyarázni, miért kért lehetetlent „

– szól egyik mondása.

De ő volt az is, aki a híres alapelvet először megfogalmazta:

„A vevőnek mindig igaza van!”

Jelentős újítása volt az is, hogy felismerte, vendégei gyakran unatkoznak a nagy jólétben, ezért mindenféle programokat, kirándulásokat, bálokat, piknikeket szervezett nekik. Egyszerre volt képes odaadó, szinte uralkodóknak kijáró tisztelettel hajbókolni vendégei előtt, miközben úgy manipulálta őket, mint a hisztis kisgyerekeket szokás.

Nagyon kényes volt a tisztaságra és a higiéniára, alkalmazottaitól is elvárta, hogy minden apró kis részletre odafigyeljenek, az utolsó kis sarkot is kitakarítsák. Főnöknek jóval nehezebb ember volt, mint vendéglátónak, és a XX. század első éveire, a hatalmas terhelés alatt a helyzet csak rosszabb lett, a tökéletességre való törekvése idővel mániákussá tette.

Végül ő maga sem bírta az általa diktált tempót, és egy idegösszeomlás után 1902-től fokozatosan kivonult a vállalat és a szállodák vezetéséből, 1918-as halála előtt az utolsó tíz évben már el sem hagyta Svájcot. Cége, számos hotelje, és az általa meghonosított új normák azonban túlélték César Ritzet, akit már életében is a szállodások királyaként, a királyok szállodásaként emlegettek.

Forrás: 24.hu, Fotó: Wikipedia