Asztalosinas szakmája is befolyásolta munkásságát – 125 éve hunyt el Munkácsy Mihály

Kuriózumként emelik ki életrajzából, hogy a XIX. századi magyar festészet nemzetközileg is elismert mestere asztalosinasként kezdte. Pedig ezeknek az inaséveknek meghatározó szerepük volt az életművében, hiszen az általa használt barna massza nagyban hasonlított ahhoz az anyaghoz, amelyet a korabeli asztalosok használtak bútorbevonatként. Ahogy egyre sötétebbek lettek ezek a régi bútorok, úgy sötétedtek az ő festményei is. Ma 125 éve, 1900. május 1-jén hunyt el Munkácsy Mihály.

Lieb Mihály 1844. február 20-án született Munkácson. Nevét 24 évvel később változtatta Munkácsyra. Szülei korán elhunytak, így Békéscsabára került anyai nagybátyjához, Reök Istvánhoz, aki egy asztaloshoz adta inasnak. Tizennégy éves korában Aradra ment, ahol koplalás és nyomor között tengődött, ezért visszatért nagybátyjához. Akkor ismerkedett meg Szamossy Elek festőművésszel, akinek tanácsára képezni kezdte magát.

Rembrandt munkái iránt lelkesedett

1866-tól már Münchenben tanult festészetet Wagner Sándor mellett, majd 1868-ban Düsseldorfban is tanult, ahol együtt bérelt lakást és műhelyt Paál László festőművésszel. A nagy festőelődök közül leginkább a holland Rembrandt munkái iránt lelkesedett.

1870-ben Düsseldorfban kiállította Siralomház című festményét, amelyet a párizsi Salon 2000 tallérért megvásárolt. A festményt a francia fővárosban rengetegen látták, és aranyéremmel tüntették ki.

26 éves korára elismert festő lett.

Áttette székhelyét Párizsba, ahol műhelyt nyitott, és 1874-ben házasságot kötött De Marches báró özvegyével, Cécile Papier-val.

1878-ban a párizsi világkiállításon a Milton című festményével szerepelt, amellyel aranyérmet szerzett. 1881-ben született meg a Krisztus Pilátus előtt. 1882-ben nemességet kapott Ferenc Józseftől. 1884-ben befejezte a Golgotát.

Miért sötétednek a festményei?

Munkácsy az 1870-es években dolgozta ki sajátos festéstechnikáját. Akkor született művein, amelyek a magyar realizmus legszebb alkotásai, vastag, barna anyagot alkalmazott.

Ő maga ezt az anyagot bitümnek nevezte, amely egy általa kikísérletezett keverékből állt. Többek között bitument, méhviaszt, propoliszt, lenolajat, vasport, gyantát, gumiarábikumot és még sok minden mást tartalmazott. Ez a massza nagyon hasonlított ahhoz az anyagokhoz, amelyeket a XIX. századi asztalosok használtak bútorbevonatként. A keveréket még asztalosinas korában ismerhette meg. Mindenesetre ezeken a régi bútorokon is olyan sötétedések figyelhetők meg, mint a festményein.

A mester is megélte saját képeinek sötétedését, és ebből tanulva az 1880-as évek elejére lecserélte komplett festészeti alapanyagát.

Végvári Zsófia művészettörténész szerint: „A festmények romlása jelen tudásunk szerint nem állítható meg, mivel bonyolult kémiai és fizikai folyamatok összetett hatása eredményezi a felület besötétedését. Ha csak egy lakkréteg lenne a hibás, azt el lehetne távolítani. Amit biztosan tudunk, a Munkácsy által használt ólomfehér erős szikkatív hatása okán a fehér felületek meg tudták kötni ezt az anyagot; ezek a felületek így nem burjánzanak, hanem csak szürkülnek. Ami szintén biztos, hogy sem a hideg, sem a meleg (előbbinél jelenik meg a szappanosodás, vagyis a szürke máz a kicsapódó pára hatására, utóbbinál olvadással kell számolni) nem tesz jót a festményeknek. Talán az oxigéntől elzárt tárolás lehetne a megoldás a festmények állagromlásának megállítására, de hogy a folyamat mitől lesz megfordítható, egyáltalán megfordítható lehet-e valamikor, az a kutatás jelen állása szerint még megválaszolhatatlan kérdés.”

A Majális festőjét a Tépéscsinálók győzte meg

Lázár Béla művészettörténész, aki a két világháború között az Ernst Múzeum igazgatója volt, visszaemlékezésében elárulta, ha Munkácsy szóba került a Japán kávéház asztalánál, Szinyei Merse Pál csak hallgatott. Egy nap végre beszélni kezdett:

Jól ismertem Munkácsyt, Münchenben 1866–1868-ban gyakran találkoztunk, eljött ő Leibl körébe, de mindenki lesajnálta. Nemcsak azért, mert németül csak gagyogott, s kifejezésein halálra kacagták magukat a fiúk, de sajnálták, hogy nem haladhat. Nem volt meg a kellő alapja, a tudása bizonytalan volt. Egy nap eltűnt közülünk, s mikor újra elénk került, nagyban újságolta, hogy Párizsban járt. Általános volt a vélemény, hogy kár volt az útiköltségért. Mindenki – kivétel nélkül – úgy ítélte meg, hogy nem foghat rajta Párizs. Mert hiszen ami munkát tőle láttunk, mind nagyon gyenge, rajzhibákkal teli volt. Mikor aztán a Siralomházzal nagy sikert aratott és annak reprodukciója szemünk elé került, hogy egy szóval megmondjam, senki se hitte, hogy ő festette. Talán Knaus vagy más festő korrigált belé. A mesterségbeli tudásában nem hittünk…

Amikor 1914 tavaszán megnyitották az Ernst Múzeumban a Munkácsy-kiállítást, amelynek főfalára a Tépéscsinálók került, eljött Szinyei. Megállt a kép előtt, és nézte. Nézte tíz percig, fél óráig, egy óráig. Aztán bement Lázár igazgatói szobájába, leült a karosszékbe, és azt mondta: „Hát kérlek. Meggyőzött Munkácsy.”

Aztán még hozzátette, hát igen, nagy festő volt. „Nem tehetek róla, igazán remek” – ismerte el a Majális alkotója.

Jókai Mór ötlete volt a Honfoglalás

1880-ban, amikor megszületett az új Országház építését elrendelő törvény, senki nem gondolt arra, hogy annak egyik termét Munkácsy Mihály képével kellene díszíteni. Amikor két évvel később közzétették az Országház építésére vonatkozó pályázati hirdetményt, 19 terv érkezett. A pályázat kiírása előtt egy hónappal, a Munkácsy tiszteletére rendezett országgyűlési lakomán vetette fel Jókai Mór, hogy méltó volna a magyar nemzethez, hogyha őseink honalapításának képe az évezredes ünnepély alkalmára Munkácsy ecsetje által megörökíttetnék, amely kép méltán helyet foglalhatna az akkor mindenesetre készen leendő új országház nagytermében.

Noha a szónok szavait a jelen lévő képviselőházi és főrendiházi tagokhoz, illetve a kormány képviselőihez intézte, javaslata nem került be a pályázati felhívásba, sőt évekre feledésbe is merült.

A hivatalos felkérést 1890 novemberében írta alá Tisza Lajos, az Országház Építési Végrehajtó Bizottságának elnöke. A Honfoglalás első nagy méretű változata 1893 tavaszára készült el, és alkotója a megrendelő engedélyével kiállította a Champs-Élysées-n, a régi szalonban. Vélhetően a képpel ő maga sem lehetett elégedett, mert már a kiállítás idején új kompozíció festésébe kezdett. 1894 januárjában állította ki a képet másodszor Párizsban, Georges Petit galériájában. Itt történt az az incidens, hogy borús nap lévén a kép nem kapott elég fényt, ezért Munkácsy betörette a galéria tetőablakait.

A Honfoglalás február 14-én, alkotója néhány nappal később érkezett Budapestre. Mivel az Országház építése késett, a festményt a Nemzeti Múzeum dísztermében, a főrendiház akkori üléstermében függesztették fel. A fogadtatás egyértelműen pozitív volt. Az első nap megnézte Wekerle Sándor miniszterelnök is, Hieronymi Károly belügyminiszter és Lukács Béla kereskedelmi miniszter társaságában.

A képet hivatalosan 1900. október 24-én vették át, majd ideiglenes őrzésre átadták a Nemzeti Múzeumnak, ahol a díszteremben függött 1905-ig. Akkor vitték át a Szépművészeti Múzeumba. És csak 1929-ben, Scitovszky Béla házelnöksége idején helyezték jelenlegi helyére, az elnöki fogadóterem hosszanti falára, amit 1956 óta Munkácsy-teremként emlegetnek. Az alkotás 13,5 méter hosszúságával és 4,5 méter szélességével az Országház legmonumentálisabb olajfestménye.

(index.hu)