Krasznaja Moszkva

Valaha volt gyermekkoromban ilyenkor már mindannyian a locsolkodásra készültünk. Ezért igyekeztünk beszerezni valami pacsulit, amivel ürügyet szolgáltattunk a háziaknak, hogy vendégül lássanak bennünket. Mivel mindez a korai szocialista korban játszódott, ez nem is volt olyan egyszerű. 

Két megoldás kínálkozott. Az első és egyszerűbb az volt, hogy a locsolkodó anyjának pipereszerei közül szerezte be az anyagot és azt egy csinos üvegbe töltötte, utána – a megfelelő, gazdaságos mennyiség elérése érdekében – vízzel hígította. Ez persze nem volt veszélytelen módszer, mert lebukás esetén azonnali retorziót vont maga után, egy olyan korban, mikor még a gyerek pofozása nem számított emberiség elleni bűnnek. Sőt.

Akik pedig nagy erkölcsi tartással és zsebpénzzel rendelkeztek, vagy csak féltek az anyai pofonoktól, azok megpróbálhatták más úton beszerezni a muníciót. Ne feledjük az emberarcú szocializmus korát éltük, ahol a fő cél az ügyes, találékony, mozgékony és strapabíró szocialista ember kinevelése volt a cél. Ezért aztán alig lehetett valamit kapni, de szinte mindent meg lehetett szerezni.

A bemegyek a boltba, megveszem, kifizetem, hazaviszem – nos, ez a primitív eljárás kapitalista csökevénynek számított. Mindenhez, ami csak kicsit is kívánatosabb volt mint a lódenkabát vagy a svájcisapka, protekció, összeköttetés kellett. Ezért a drogériában, a fejlett áruellátás jegyében, néha 2-3-féle kölni között is válogathattunk. Ezek közül a sztár, a címben emlegetett Krasznaja Moszkva volt, melyet a baráti Szovjetunió biztosított a magyar proletariátus és vele szövetséges parasztság számára. 

A Krasznaja Moszkvát, meggyőződésem szerint, valamely szovjet vegyifegyver gyárban állították elő a legmérgezőbb anyagok gyártásának melléktermékeként. Ha nyílt területen kinyitottad az üveget, az ég madarai nagy magasságból is magatehetetlenül hullottak alá, mikor elrepültek felette. Na, ebből öntöttünk jókora adagokat – nehogy fukarnak nézzenek – szerencsétlen nőnemű embertársaink fejére. Ezek a jókora adagok voltak a kölni vásárlásának indokai is, mert nagy kiszerelésben és viszonylag olcsón árulták, mi pedig sok-sok helyre akartunk eljutni. 

A locsolkodásnak ez a kölnis válfaja lehet, úri, városi huncutságnak tűnt, hiszen a tanyavilágban még mindig a meglehetősen rusztikus vödrös módszer volt uralkodó. Én azonban sohasem voltam híve ennek. Méghozzá azért, mert elképzeltem, hogy engem öntenek nyakon egy vödör hideg vízzel, és – lehet, hibás általánosítással – úgy képzeltem, hogy a lányoknak is ugyanolyan élmény lehet. Persze, gondolom, a sokféle pacsuli sem lehetett valami felemelő élmény, de szokás az szokás.

Miután megvolt a felkészülés, indulhatott az akció. Először is el kellett jutni a városba, mert ott sokkal nagyobb sűrűségben voltak izgalmas nőnemű iskolatársak. Ezt én biciklivel abszolváltam, mivel vagy hat kilométerre laktam a tanyán. A barátomnál gyülekeztünk, négyen-öten, és onnan indultunk portyázni. Minden jól ment, mindenütt úgy tettek, mintha örülnének nekünk és vendégül láttak bennünket. Kaptunk tojást, néhol pénzt is és megkínáltak bennünket – hamvas ifjúságunkra tekintettel – mindenféle édes italokkal, mert valamiért meg voltak győződve róla, hogy az kevésbé árt a fiatal szervezetnek. 

Ezeket azidőtájt maguk a háziasszonyok készítették, túlnyomórészt bizonyára cukorból és a szegedi „jugó-piacon” beszerezhető tiszta szeszből. Gyakorlatilag bármiből lehetett ilyet készíteni. Akik kínáltak, nem vették figyelembe ama biokémiai tényt, hogy az alkohol, bármivel körítik is, hibátlanul, megbízhatóan teszi a dolgát a szervezetben. 

Így aztán úgy dél körül, mikor megérdemelt pihenőt tartottunk, már fogékonyak voltunk az extravagáns megoldásokra. Kiderült ugyanis, hogy a bőkezű öntözések hatására, mindenkinek fogytán van a muníciója. Ekkor az a megoldás született, hogy a maradékokat összeöntjük egy mutatós, imperialista üvegbe és egyenként megyünk locsolni, stafétaként átadva egymásnak a segédanyagot. A gondolatot tett követte.

Azt senkinek sem kívánom, hogy átélje azt a szagot, ami így kialakult. Olyan büdös lett, hogy arra nincsenek szavak. Ez azonban az adott helyzetben egyáltalán nem zavart bennünket, sőt a nők iránti elemi empátiát is nélkülöztük már. Az ezután következő események megmutatták a nők másik alaptulajdonságát, a képmutatásra való hajlamot. Tömegével tettek ugyanis úgy, mintha mi sem történt volna, mikor leöntöttük őket a pokoli eleggyel. 

Forrás: pestisracok.hu