Wilson a Verhovinán

Szabó Simon görögkatolikus kanonok, aki jelen írás témájának szempontjából nem mellékesen a Magyarországi Ruszin Néptanács elnöke volt, 1918 novemberében a következőket mondta: „A nép meghallotta Wilson elnök ébresztő szavát s a maga faviskóiban széltében beszél a nemzetek önrendelkezésének jogairól.” Szabó megjegyzése inkább tűnhet a politikai közhangulatnak megfelelő retorikai elemnek, mintsem a ruszin hegyvidék 1918-ra kialakult helyzetét leginkább leíró jellemzésnek. Mindazonáltal 1918-ra a ruszinok körében több, különböző népszerűségnek örvendő politikai irányvonal is megjelent, mely megfogalmazta elképzelését a ruszinok jövőjével, az esetleges önrendelkezés lehetőségével kapcsolatban. Lássuk, mik voltak ezek előfeltételei, s a ruszinok milyen kívánalmakat fogalmaztak meg a Monarchia összeomlásának idején.

Woodrow Wilson amerikai elnök – aki, szögezzük le: jelenlegi ismereteink szerint soha nem járt a Verhovinán – 1918. január 8-án az amerikai kongresszusban, az USA háborús céljairól és békefeltételeiről tartott beszédében fogalmazta meg elhíresült tizennégy pontját. Az USA szövetségesei túlzottan idealistának nevezték a wilsoni elképzeléseket, s bár a párizsi békekonferencia elvi alapjait azok szolgáltatták, a háború utáni Európa valósága nem igazolta az elvek teljesülését. A tizennégy pont közül a tizedik szólt Ausztria–Magyarországról, a következőképp: „Ausztria–Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.” A wilsoni elvet tükrözi IV. Károly 1918. október 16-i manifesztuma, amellyel Ausztriát föderatív állammá kívánta változtatni, és a Károlyi Mihály vezette kormány is igyekezett a magyar integritás megőrzése mellett megtalálni a nemzetiségek önrendelkezése biztosításának lehetőségét. Ezeknek a kísérleteknek az értékelése napjainkig heves vitákat képes szítani, még a szelídebb vérmérsékletű történészek körében is. 1918 őszén szerte a dualista állam területén nemzeti tanácsok jöttek létre, és ebből a ruszin etnikum képviselői sem maradtak ki.

Az 1910-es népszámlálás adatai alapján a Magyar Királyságnak majdnem félmillió rutén anyanyelvű lakosa volt. 1918-ig hivatalosan rutén, a népnyelvben inkább ruszin vagy rusznyák elnevezéssel illetett lakosok Északkelet-Magyarország megyéit lakták nagyobb számban, sanyarú gazdasági körülmények között. A ruszinoknak nem csupán a gazdasági helyzetük volt rossz. Műveltségi viszonyaik tekintetében is elmaradtak a többi magyarországi nemzetiség mögött. Az 1910-es adatok szerint a ruszin népesség körében az írni-olvasni tudók aránya mindössze 22,7% volt. Elitje roppant kisszámú volt, szinte kizárólag a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye papsága képezte. Ezek a kedvezőtlen viszonyok mind hozzájárultak ahhoz, hogy a XIX. században lezajló nemzeti ébredés kevés sikerrel járt a ruszinok körében. A század közepétől megjelenő ruszin mozgalom is inkább tekinthető különböző állampolitikai szándékok eredményének, mintsem alulról jövő politikai kezdeményezésnek. Ily módon a XIX. század második fele az ukrán és az orosz nyelvi irányultság vetélkedése, és a gazdasági elmaradottság felszámolására tett kísérlet jegyében telt a ruszinok körében. A ruszin nemzeti kívánalmakat különböző irányvonalak mentén megfogalmazó nemzeti tanácsok megjelenésére az első világháború végéig, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásáig kellett várni.

A ruszin nemzeti tanácsok létrejöttének sorozata a Szepességben kezdődött, Ólublón. A Neviczky Emilián görögkatolikus pap által vezetett szervezet az épp akkor bontakozó ukrán államiság mellett tett hitet. Szintén ukrán irányultságú tanács jött létre Kőrösmezőn, Szolyván és Huszton. Az egyetlen csehszlovák irányultságú ruszin tanács Sáros megye központjában, Eperjesen szerveződött, a magyar országgyűlés korábbi néppárti képviselőjével, Anton Beszkiddel (Beszkid Antal) az élén.

A ruszinok politikai szervezkedésének megélénkülése nem csupán a Kárpát-medencében volt megfigyelhető. A XIX. század végén és a XX. század elején a jobb életkörülményekre vágyó ruszinok tízezrei hagyták el szülőföldjüket és telepedtek le nagy számban az Egyesült Államokban. Főleg a görögkatolikus egyház szervezésének köszönhetően több társadalmi szervezetük is létrejött az első világháború idejére. A későbbi Kárpátalja sorsának alakulásában a legjelentősebb szerepet ezek közül az Amerikai Ruszinok Néptanácsa játszotta, melynek képviseletében Gregory Zhatkovich, a ruszin származású ügyvéd tárgyalásokat folytatott Tomáš Masarykkal. Mire Északkelet-Magyarországon a ruszin néptanácsok megfogalmazták kívánalmaikat, addig 1918. november 12-én az USA-ban, Scranton városában az amerikai ruszinok már egy népszavazást is tartottak az emigráns közösség körében, melynek többsége a Csehszlovákiához való csatlakozás mellett tette le voksát. A szavazatot leadók 67%-a támogatta a Csehszlovákiához való csatlakozást, 28% az Ukrajnával való egyesülést. A leadott 1102 voks közül pedig mindössze 27 támogatta a teljes függetlenséget, 10 az Oroszországhoz csatolást, és 9 a Magyarországgal való egységet. A párizsi békekonferencián ez a scrantoni döntés volt az egyik névleges alapja a Kárpátaljával kapcsolatos döntéshozatalnak.

A ruszinok körében csupán egyetlen nemzeti tanács, pontosabban néptanács volt, amelyik a Magyarország kötelékében való maradás mellett állt ki. A Magyarországi Rutének Néptanácsának létrejötte egyértelműen a görögkatolikus egyház szervezésének eredménye volt. A őszirózsás forradalom győzelme, és a Károlyi kormányzat ígéretei nyomán, melyekből egyértelművé vált, hogy önrendelkezést kívánnak biztosítani a magyarországi nemzeteknek, Papp Antal görögkatolikus püspök is üdvözölte az új kormányt. 1918. november 5-én a püspök lelkészeinek írt levelében a bekövetkezett politikai változásokat a „szabadság felvirradó hajnalának” nevezte. Az egyházmegye vezetése fontosnak tartotta egy olyan görögkatolikus fennhatóság alatt működő tömörülés létrehozását, mely illeszkedik a Magyarországon létrejövő nemzeti tanácsok sorába, s így valamilyen módon kifejezhetik érdekeiket, ezzel együtt pedig közreműködhet a görögkatolikus klérus azon munkájában, mellyel az egyre erősödő magyar államellenes propagandát kívánták ellensúlyozni. A püspök által életre hívott tanács alakuló ülésére 1918. november 9-én került sor Ungváron. Az ülést Volosin Ágoston görögkatolikus lelkész, az ungvári tanítóképző igazgatója nyitotta meg. Volosin volt az, ki Szabó Simon görögkatolikus kanonokot a tanács elnöki pozíciójára felterjesztette, akit végül meg is választottak. A Magyarországi Rutének Néptanácsának tagsága az alakuló ülésen kijelentette: „A magyarországi ruthén nép ragaszkodik ősi hazájához és annak területi integritásához, egyúttal tiltakozik minden olyan törekvés ellen, mely a magyarországi ruthéneket az ősi magyar hazától elszakítani kívánja, vagy amely a haza állami egységét veszélyezteti.”  A tanács tagságának túlnyomó többsége görögkatolikus pap volt. Mindazonáltal ismeretes, hogy a néptanács tagjai között voltak olyanok, akik a ruszinság számára más utat is el tudtak volna képzelni. Volosin Ágoston emlékirataiból tudjuk, hogy a néptanács létrejöttének kezdetétől a Magyarország kötelékében maradásra csak az egyik, és nem az egyetlen lehetőségként tekintett. 1918 szeptemberében Avgusztin Stefánt az ungvári szeminárium oktatóját Bécsbe küldte, hogy ott a nyugat-ukrán parlamenterekkel tárgyaljon. Mivel onnan konkrét instrukciókat nem kaptak, így a meglévő lehetőségekkel kívántak élni. Volosin erre a következőképp emlékezett: „Mindenesetre biztosítanunk kellett a ruszin nép számára azt, ami az adott körülmények között lehetséges volt.” A néptanács által megfogalmazott ruszin kérések viszont részben találkoztak a magyar kormány szándékaival, és ez lehetőséget adott, hogy megkíséreljék egy ruszin autonóm terület kiépítését Ruszka Krajna néven.

Szakál Imre történész, tanár, tudományos munkatárs
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola

Az írás a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpontja által indított A százéves Kárpátalja című cikksorozat harmadik része.

Forrás: Kárpátalja hetilap