Trianon jegyében fog eltelni a 2020-as esztendő, száz évvel ezelőtt, június negyedikén írták alá másodrendű magyar politikusok a békediktátumot.
Mindezt megelőzte egy tárgyalás január 16-án, amikor minden eldőlt, és amiről az alábbi írás is szól. A szerkesztőség szívesen adna teret olyan írásoknak, amelyekben választ keresünk arra, hogyan jutott a magyarság abba a helyzetbe, hogy még Ausztriát is jutalmazták Magyarország kárára.
2010-ben a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június
negyedikét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a Magyar Országgyűlés.
Erre kilencven évet kellett várni. Most már nem maradt más hátra, mint megérteni
a lényegét.
Nagyon sok mindent elmondtak eddig a békediktátumról, de a
magyarok többsége most sem érti a lényeget – mindig belebonyolódunk az oda
vezető útvesztőkbe, ami nem is csoda, hiszen hosszú volt az út Trianonig. Történészek
– ízlés szerint – előrébb meg hátrább is teszik a folyamat kiindulópontját. Ebben
az írásban nem akarok foglalkozni a Trianonhoz vezető úttal, azzal együtt, hogy
meggyőződésem, a történelemtudomány máig adós az okok feltárásával. A politikai
meggyőződés vagy nézőpont zavaró tényező még a legnagyobbaknál – mint például
Szekfű Gyulánál is – akinek a tudós éleslátását elhomályosította a Habsburg-szimpátia
–, a többiekről nem is beszélve.
Hatalmasságok a Magyar királyság térképe fölött. Az asztalnál ülnek Lloyd George és Apponyi föléjük hajol középen Clemenceau
Visszatérve az aláírást megelőző béketárgyaláshoz, sajnos,
meg kell állapítanunk, hogy a magyar delegáció és annak vezetője, Apponyi
Albert nem fogta fel, hogy miről szól az összejövetel. Január 16-án 3 órakor a 12
tagú magyar küldöttség megjelent a francia külügyminisztériumban, ahol a főtanács
ülésezni szokott. Ott volt mind az öt nagyhatalom képviselője. Apponyi beszédét
franciául kezdte, majd megismételte angolul. A beszéd lényege a Magyar Királyság
– becenevén Nagy-Magyarország – egysége melletti érvek felsorakoztatása. Egy szó
sem hangzott el arról, hogy az ajánlott határok hárommillió magyart szakítanak
el a tömbmagyarságtól. Apponyi kérte ugyan a népszavazást, de nem az etnikai
elv érvényesítésére, hanem olyan területekre is, ahol a magyarság nyilvánvaló kisebbségben
volt.
A magyar küldöttség szereptévesztésben volt: azt hitte, hogy
a Magyar Királyságot képviselni hívták oda, nem fogta fel, hogy ez egy hagyatéki
tárgyalás, ahol döntenek a megszüntetett Osztrák–Magyar Monarchia és benne a
Magyar Királyság ingó és ingatlan vagyonáról, és ahol a felszámoló bizottság
csak egyetlen örököst ismer el a magyar részről, mégpedig a magyar nemzetet.
Lloyd George, az angol kormányfő segíteni próbált, és
feltette a kérdést: „Mennyi magyar kerül a kijelölt határokon túlra?” Ekkor
Apponyi elővett egy etnikai térképet, amelyet Teleki készített, aki tagja volt
a delegációnak, és aki előzőleg berajzolta az általa javasolt nemzetiségi
viszonyokat követő határokat. A főtanács tagjai, akik addig faarccal, érdektelenül
hallgatták Apponyit, a térkép köré álltak és érdeklődéssel tanulmányozták azt,
még Clemenceau is felállt és odament. Az angol kormányfő a továbbiakban is próbálta
etnikai síkra terelni a tárgyalásokat, de Apponyi mindvégig a Kárpát-medence
egységét hangsúlyozta.
Mondanám vagy írnám, hogy a delegáció nem volt felkészülve
egy ilyen csonkításra, de a magyar társadalom sem, Budapest utcáin tömegek üvöltözték
azokban a napokban a „Nem, nem, soha!” jelszót. Nem akarták tudomásul venni,
hogy a döntés már rég megszületett az Osztrák–Magyar Monarchia és benne a
Magyar Királyság megszüntetéséről, és arról is, hogy az utódállamok követeléseinek
nem tesznek eleget, és nem szabdalják szét a tömbmagyarságot, mivel ebben veszélyt
láttak. Ott akkor már csak az volt a kérdés, mennyire faragják körbe a
magyarlakta területeket. A magyaroknak megadják a lehetőséget államot alkotni,
aztán nevezzék el, ahogy akarják, már csak azért is, hogy az utódállamok ne kényelmesedjenek
el az antant iránti hűségben, és kézben legyenek tartva.
Itt most lehetne valamiféle igazságról, méltányosságról,
vagy akár igazságtalanságról beszélni, de fölösleges. A nemzetek fölötti tőke –
leánykori nevén: pénzvilág – belehajszolta a birodalmakat a népek szempontjából
vérlázítóan értelmetlen vérfürdőbe, a mai napig álságosan azt állítva, hogy ez
a nemzetek háborúja volt. (Annak idején a kommunizmus, ma a liberalizmus
jelenleg is a nemzeteket teszi felelőssé a háborúért, ami álságos hazugság.)
De maradva a mi tragédiánknál: kilencven évig elszakadva a
realitásoktól vergődtünk, siránkoztunk a sérelmeinken, mindhiába. A magyar
politikában politikai paradigmaváltásnak kellett történnie ahhoz, hogy mögöttünk
maradjanak Wass Albert szavai: „Adjátok vissza a hegyeimet!”, és belássuk, hogy
Németh Lászlónak volt igaza, mikor azt mondta, Trianon után a nagy gond: nem a
póznák voltak, hanem a magyarok; nem az ország, hanem a nép. Itt kellett volna
még azt mondani: egyről sem mondok le; itt: ide tartoztok továbbra is. Ezek a
mondatok röviddel Trianon után íródtak le, de ki hallgatott akkor az irredenta
hangzavarban Németh Lászlóra?
Eltelt azonban kilencven év. Az Orbán-kormány számba vette a
megdézsmált örökséget, ami még így is hatalmas érték, mert itt van Európa közepén
egy, a nemzetek közössége által elismert állam, aztán 93 ezer négyzetkilométernyi
terület, ami a Nagy-Magyarországhoz viszonyítva kevés ugyan, de ha a világ
egyik gazdasági nagyhatalmának, Dél-Koreának nézem a területét, akkor másképp ítélem.
És itt van a legértékesebb örökség, a magyar kultúra, és benne a megismételhetetlen,
csodálatos igazgyöngy, a magyar nyelv.
Ha ezt a realitást elfogadjuk – mert mit tehetünk? –, és
tudatosul bennünk, hogy itt nincs más örökös, csak a magyar nemzet, akkor ebből
következik, hogy aki a határokon kívül maradt és megőrizte magyarságát, magyar
identitását és nyelvét, az jogos örököse a trianoni hagyatéknak, és a magyar állam
ki is adja a jussát: a magyar állampolgárságot.
Mi, örökösök becsüljük és tiszteljük a Magyar Királyság emlékét,
halálának századik évfordulója után már az sem lesz kegyeletsértés, ha elemezzük
életének utolsó szakaszát, és a halál okainak hosszú sorát. Úgy hallom, az évfordulóra
egy szép, feliratos síremléket is terveznek Budapestre. Megérdemli, hisz ezer évig
szolgálta a magyar nemzetet. A nemzetet, amelyik örököse, tulajdonosa és védője
kell, hogy legyen a hagyatéknak. Mert aki magyarok nélküli Magyarországot
vizionál, az képzelje el Izraelt zsidók nélkül.
