A világirodalom egyik legkedveltebb regényének, a több mint 250 nyelvre lefordított A kis hercegnek a szerzője kalandos életet élt, bejárta, berepülte szinte az egész világot, majd rejtélyes körülmények közt tűnt el repülőgépével a második világháborúban. Ma 125 éve született Antoine de Saint-Exupéry francia pilóta és író.
Antoine de Saint-Exupéry 1900. június 29-én született Lyonban régi arisztokrata családban. Már gyermekkorában a repülés szerelmese volt: szárnyakat szerelt a biciklijére, és elhatározta, hogy pilóta lesz. Huszonkét évesen szerezte meg a pilótaengedélyt, majd áthelyeztette magát a légierőhöz. Az írói ambíciókat tápláló férfiú eljegyezte Louise Lévêque de Vilmorint, aki szintén irodalmi babérokra tört. A szerelem elhomályosította Antoine repülési szenvedélyét is, hiszen menyasszonya tiltakozására kilépett a hadseregből, és Párizsban irodai munkát vállalt. Még az ügynökösködéssel is megpróbálkozott, de másfél év alatt csupán egy teherautót tudott eladni. Belátta, a hivatalnokság nem az ő világa.
Nem rettent meg semmitől
Miután Vilmorin kisasszonnyal is zátonyra futott a kapcsolata, ismét repülni kezdett. Ezúttal már nem a légierő kötelékében, hanem nemzetközi postajáratokon. Kezdetben Toulouse és Dakar között repült. A fiatal pilóta nyitva tartotta a szemét, hiszen első meséjét A pilóta (L’Aviateu) címmel, első könyvét a Postajárat délről (Courrier Sud) címmel jelentette meg.
Nyughatatlan természete Dél-Amerikába vitte, ahol az Aeroposta Argentina légitársaságot vezette. Az 1931-ben napvilágot látott Éjszakai repülés (Vol de Nuit) című művéért elnyerte a Femina díjat. Ekkor kötötte össze az életét az egyszer elvált, egyszer megözvegyült salvadori írónővel, Consuelo Suncín Sandoval Zeceñával. A két érzékeny embert nagyon erős kötelék fűzte össze.
Saint-Exupéry bejárta az egész világot.
Kezdetleges felszereltségű gépein gyakran hagyatkozott ösztöneire: rádió nélkül repült többek között a Szaharában és az Andokban. Nem rettent meg semmitől, holott többször súlyos balesetet szenvedett. 1935-ben megkísérelte megdönteni a Párizs–Saigon légi út rekordját, de a Líbiai-sivatag fölött lezuhant a társával. Napokig bolyongtak étlen-szomjan, és már hallucinációk gyötörték őket, amikor egy beduin rájuk talált. 1938-ban Guatemala fölött hibásodott meg a gépe, de csodával határos módon ismét megmenekült.
Találkozás a kis herceggel
A második világháború kitörése után felderítő pilóta lett a francia légierőnél. Az összeomlás után New Yorkban, majd egy darabig a kanadai Québecben élt. Ebben az időszakban két írása jelent meg: a Levél egy túszhoz (Letter to a Hostage) ahhoz a negyvenmillió honfitársához szólt, akik a megszállás idején Franciaországban maradtak; valamint A kis herceg (Le Petit Prince) című regénye, amely írója szerint egy gyermekről szóló mese felnőtteknek. A cselekmény szerint, amely ezer szállal kapcsolódik a szerző életéhez, a pilóta repülőgép-balesetet szenved, és lázálmot lát. Vagy mégsem? Mindenesetre találkozik a kis herceggel a sivatagban, egy apró, szőke hajú, érdeklődő kisfiúval, aki addig kérdez, amíg nem kap választ.
Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását…
Az utolsó bevetés
1944 nyarán szinte könyörögnie kellett, hogy kora és betegségei ellenére hadd indulhasson bevetésre a németek ellen a francia ellenállás kötelékében. Összesen nyolc felszállást engedélyeztek neki. Utolsó bevetése előtti este egy tengerparti étterembe ment szórakozni a barátaival, ahol a beszámolók szerint vidám hangulatban mutatott be különféle kártyatrükköket, és vicces történeteket mesélt. A szobájába éjjel fél kettőkor tért vissza. Néhány órával később szállt fel Lockheed P–38-as gépével Korzikáról, hogy felderítse a Rhone völgyében állomásozó német csapatok helyzetét. Soha nem tért vissza.
Haláláról négy főbb verzió keletkezett:
a szívbeteg pilóta rosszul lett;
meghibásodott a gépe;
öngyilkos lett;
a németek lelőtték a gépét.
Évtizedekig nem bukkantak a repülőgép roncsára. Több mint fél évszázaddal az eltűnése után, 1998-ban egy halász Marseille partjainál talált egy ezüst karkötőt, amire Saint-Exupéry nevét vésték. Ezen a nyomon elindulva két évvel később Luc Vanrell búvár rábukkant a gép roncsaira a tenger mélyén. Vanrell meg volt győződve arról, hogy az író repülőjét a németek lőtték le. Két német háborús veterán – Robert Heichele és Horst Rippert – is azt vallotta, hogy ő lőtte le Saint-Exupéry gépét, csakhogy a Luftwaffe feljegyzései nem igazolták a katonák beszámolóit.
Mindenesetre egy nappal a halála előtt ezt írta egy ismerősének: „Azt se bánnám, ha lelőnék a repülőgépemet. […] Irtózom a jövő hangyabolyától. Ha jól meggondolom, tulajdonképpen kertésznek születtem…” Persze az is lehet, és legyen ez az ötödik verzió, hogy a kis herceghez hasonlóan csak visszatért bolygójára:
„Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberek szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (…) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne.”
Kétszázhuszonöt éve, 1799. április 21-én született Táncsics Mihály író, publicista, politikus, az 1848. március 15-i forradalmi események szimbolikus alakja, akit a lelkes tömeg aznap szabadított ki a börtönből.
Veszedelmes felforgatónak tartották, akit bírói ítélet nélkül csuktak börtönbe
Szegény horvát-szlovák jobbágycsaládba született Stancsics Mihály néven, a tizenhárom gyermekből csak hét érte meg a felnőttkort. Élete első két évtizedét szülőfaluja, Ácsteszér egyik vályogfalú házában élte zsellérként és uradalmi cselédként robotolva. A személyesen is megtapasztalt jogtalanságok késztették arra, hogy élete végéig a jogegyenlőségért harcoljon. Tizenkilenc évesen takácsinasnak állt, ám hamarosan visszatért Ácsteszérre és a falusi tanító segédje lett. Autodidakta módon képezte magát, a budai tanítóképző elvégzése után, 24 évesen kezdte meg gimnáziumi tanulmányait, emellett nevelőként dolgozott, 1836-ban Külső-Józsefvárosban telepedett le. Eleinte – Horvát István hatására – nyelvészeti kérdések foglalkoztatták, francia–magyar nyelvkönyvet írt, amivel magára vonta a cenzorok figyelmét, példamondatai ugyanis a fennálló rendet kérdőjelezték meg.
Nézetei még a reformkori értelmiség számára is túl radikálisak voltak: kárpótlás nélküli jobbágyfelszabadítást sürgetett, írásait csak külföldön tudta kiadatni.
A konzervatív magyar főnemesi körök egy része a bécsi udvar megbízásából tevékenykedő felforgatónak vélte, ennek ellenére több arisztokrata család is alkalmazta nevelőként, házitanítóként, de rövidesen mindenhonnan elbocsátották. Táncsics 1841-től Kossuth Lajos Pesti Hírlapjánál dolgozott. 1843-ban Németországban adta ki és onnan csempészte haza a Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című röpiratát, 1846-ban megjelent Józan ész című írásában már az osztály nélküli utópisztikus társadalom létrehozásának lehetőségéről értekezett.
Bár kritizálta a magántulajdont, a későbbi marxistákkal ellentétben nem hitt az erőszakos hatalomátvételben, úgy vélte, csak szerves fejlődés útján, külső erők hatása nélkül érhető el egy igazságos társadalmi berendezkedés. Ez azonban már sok volt a cenzúrának; le akarták tartóztatni, ám Táncsicsnak sikerült horvát területekre menekülnie, itt írta meg a Nép szava Isten szava című röpiratát. A hatóságok 1847-ben akadtak nyomára, és sajtóvétség miatt Budán bírói ítélet nélkül bebörtönözték.
Azzal viccelődtek, hogy ismét börtönbe kellene zárni
A magát demokrata republikánusként meghatározó közírót a börtönből a pesti nép szabadította ki 1848. március 15-én. A tizenkét pont egyike a politikai foglyok szabadon bocsátásának követelése volt, Pest-Budán pedig egyedül Táncsics raboskodott nem köztörvényes elítéltként. Miután kiderült, milyen szegényes körülmények között él Pesten, a forradalmi ifjúság gyűjtést szervezett számára – Táncsics emlékiratai szerint maga Petőfi Sándor is nyolcvan forinttal sietett segítségére. Kiszabadítása után nem sokkal megindította a radikális hangvételű Munkások Újságját, amelyben minden kiváltság eltörlését – „mindnyájunknak egyenlő polgárokká kell válnunk” – és általános választójogot követelt.
A lapot az „alkotmányos kerékvágást” szem előtt tartó forradalmi vezetés 1849 elején betiltotta.
Az állandóan darócruhában járó, mindenkit kendnek szólító és minden kompromisszumra képtelen Táncsics túlságosan nyílt volt, körömszakadtáig kiállt az általa igaznak tartott eszmék: a társadalmi igazságosság, a szabadság mellett. A siklósi kerület képviselőjeként tagja volt az első népképviseleti országgyűlésnek, de felszólalásai rendre közderültségbe fulladtak, a forradalom első évfordulóján egyes képviselők azzal viccelődtek, ismét börtönbe kéne zárni. Az alsó néprétegek körében viszont óriási népszerűségnek örvendett, az ő kitartó munkája révén törölték el a szőlő és a bor dézsmáját.
Halálra ítélték, jelképesen kivégezték, majd ismét börtönbe csukták
A szabadságharc bukása után halálra ítélték és jelképesen kivégezték. Felesége a régi pesti háza alatt kialakított rejtekhelyen bújtatta, itt írta a Mi a szocializmus és mi a kommunizmus?, valamint a Mik a vörös republikánusok, és mit akarnak? című röpiratait. Csak az 1857-es általános amnesztia után jött elő, ekkor rendőri felügyelet alá került, a fővárost is csak engedéllyel hagyhatta el. 1860-ban tüntetés szervezése, felkelésre való lázítás miatt tizenöt évi börtönre ítélték.
A rabságból az 1867-es kiegyezéskor majdnem teljesen vakon szabadult, de látása egy kockázatos műtét után javult. Magánéletében sem kímélte a sors: öt gyermekét veszítette el. 1869 és 1872 között az orosházi választókerület képviselője volt, a virilizmus (a vagyonosok számára a képviselőtestületekben előjogokat biztosító rendszer) eltörléséért, a választójog kiszélesítéséért és a legszegényebbek földhöz juttatásáért küzdött. A néha az Andorlaki Máté írói álnevet használó Táncsics Arany Trombita címmel lapot indított, bekapcsolódott a munkásság szerveződésébe, 1869 júliusában megválasztották az Általános Munkásegylet elnökének.
Az egylet vezetőivel 1870-ben szakított, képviselői mandátumának lejárta után teljesen visszavonult a közélettől.
Utolsó éveit nélkülözések között élte le, házát elárverezték, a neki járó csekély segélyt könyveinek árusításából próbálta kiegészíteni.
A dualista rendszert következetesen elvetette, a parasztság helyett egyre inkább a munkásosztályban látta azt az erőt, amely létrehozhat egy igazságosabb társadalmat. Táncsics Mihály 85 éves korában, 1884. június 28-án halt meg Budapesten. A dualizmus korszakában a Függetlenségi Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt sokat merített eszméiből, Móra Ferenc és Ady Endre is tisztelettel emlékezett meg róla. Számos utca, intézmény őrzi nevét, szülőháza ma múzeum. 1990 óta osztják ki az újságírói tevékenységet elismerő Táncsics Mihály-díjat.
“Informed that a Pole, a man with firsthand experience of communism, had just been chosen to lead the world’s oldest and largest Christian church, Solzhenitsyn said: ‘It’s a miracle! It’s the first positive event since World War I and it’s going to change the face of the world.’” pic.twitter.com/5B9v57ffsW
“Informed that a Pole, a man with firsthand experience of communism, had just been chosen to lead the world’s oldest and largest Christian church, Solzhenitsyn said: ‘It’s a miracle! It’s the first positive event since World War I and it’s going to change the face of the world.’” pic.twitter.com/5B9v57ffsW
Pontosan ötven évvel ezelőtt, ezen a napon jelent meg először Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag-szigetcsoport című könyve. A történelmi jelentőségű mű lerántotta a leplet a Szovjetunió kommunista lágerrendszeréről, végképp szétzúzva a nyugati, baloldali értelmiség hazug önáltatását. A Nobel-díjas orosz írót 1974-ben száműzték hazájából.
„Kb. 1940-ben barátaimmal figyelemreméltó hírre bukkantunk a Tudományos Akadémia Természet c. folyóiratában. Az állt ott apró betűkkel, hogy a Kolima folyó melletti ásatások során valahogy felszínre került egy földalatti jéglencse, egy megfagyott ősvilági folyó – és abba belefagyva egy ásatag (több tízezer éves) faunába tartozó néhány állatpéldány. Ezek a halak vagy tritónok, a képzett tudósító tanúsága szerint, olyan frissen s épségben őrződtek meg, hogy a jelenlévők, a jeget meglékelve ott helyben elfogyasztották őket, mégpedig a legnagyobb készséggel. A folyóiratnak bizonyára sikerült csodálatba ejtenie kisszámú olvasótáborát, hogy a halak húsa oly sokáig frissen megőrződik a jégben, de kevesen lehettek az olyanok, akik előtt megvilágosodott ennek a meggondolatlan hírecskének valóban kolosszális tartalma. Mi azonnal megértettük. Világosan, apró részleteiben magunk előtt láttuk az egész jelenetet, mily lázas sietséggel lyuggatták a jeget a jelenlévők, s lábbal tiporva az ichthyológia magasabb érdekeit, könyökükkel egymást taszigálva, hogyan szaggatták ki az ezeréves húsdarabokat, cipelték a tűzhöz, olvasztották meg s laktak jól belőlük. Megértettük, mert mi magunk is ama jelenlévők közül valók voltunk, a raboknak abból a hatalmas, a világon semmihez sem hasonlítható néptörzséből, mely egyedül képes készségesen tritónt enni. Kolima pedig a legnagyobb és leghírhedtebb sziget volt, a kegyetlenség sarkvidéke abban a különös Gulag-országban, mely földrajzilag szétszórt ugyan, mint egy szigetcsoport, eszmeileg azonban kontinenssé forrt össze. Ebben a szinte soha nem látott, fel nem fedezett országban lakik a rabok népe.”
E szavakkal kezdődik Alexandr Szolzsenyicin (1918. december 11.–2008. augusztus 3.) varázslatos stílusban megírt könyve, A Gulag-szigetcsoport, Szente Imre fordításában. (Szolzsenyicin könyvét azóta az Európa Kiadó is megjelentette, A Gulag szigetvilág címmel; fordító: Soproni András – a szerk.)
https://youtu.be/P4DYysKV-bE
A mű a mai napig kultikusnak számít azok köreiben, akik érett fővel még a „létező szocializmusba” csöppentek bele. Szolzsenyicin könyvének kiadása ugyanis a bolsevik típusú diktatúrák 1989-es összeomlásáig szóba sem kerülhetett sem Magyarországon, sem egyetlen, Moszkva befolyása alatt álló országban.
Az elrabolt katona
Szolzsenyicin sorsa szorosan összekapcsolódik az egyik fő művének számító, a történelemtudományban is fogalomteremtő könyvvel: az író, a Gulag legismertebb foglya maga is közel tíz éven át volt kényszerű „lakója” ennek a földrajzi atlaszokon sehol nem található szigetcsoportnak, ahol mégis több tízmillióan sínylődtek és több millióan haltak meg.
Az éppen katonatisztként szolgálatot teljesítő Szolzsenyicint Kelet-Poroszországból hurcolta el a 1945 februárjában a katonai elhárítás.
Az író ugyanis, aki akkor még matematika–fizika szakot végzett egyetemista volt, több olyan levelet írt egy barátjának, amelyben – a diktátort meg nem nevezve, illetve álneveken körülírva – becsmérelte Sztálint, és fölvetette, hogy más rendszerrel kéne felváltani a szovjetet.
Szolzsenyicint – napokkal a második világháború befejezése előtt – a szovjet büntető törvénykönyv 58. cikkének 10. bekezdése alapján szovjetellenes propagandával, valamint a 11. bekezdés szerint ellenséges szervezet alapításával vádolták meg. (Levelének címzettjét nyolc évre ítélték és szintén lágerbe hurcolták.)
A Habsburgokénál szebb ajándék
A moszkvai Lubjanka börtönben hallgatták ki, innen nézhették rabtársaival a háború végét ünneplő tűzijátékot.
Amellett, hogy mintegy 800 ezer, többnyire az utcákon összefogdosott, illetve úgynevezett „málenkij robot” (kis munka) ígéretével összegyűjtött embert hajtottak a megszállt Magyarországról a szovjet koncentrációs táborokba, ahol 200, egyes források szerint 300 ezren is életüket veszthették, Szolzsenyicin története itt egy másik ponton is találkozik a magyar nemzetével.
Az íróval ugyanis egy cellában raboskodott Esterházy János, aki 1945 májusában a magyarok teljes jogfosztása okán fordult Gustav Husakhoz. A belügyi biztos (később Csehszlovákia első embere) erre letartóztatta és a szovjet megszállók kezére adta a felvidéki magyar politikust.
Megrendítő pillanata volt a gulagok korszakának, amikor a később a táborrendszert a világ tudomására hozó, a sztálini és a brezsnyevi diktatúra által is üldözött Szolzsenyicin a moszkvai Ljubjanka börtönében szárított kenyérbélből készült gombokkal ajándékozta meg rabtársát, gróf Esterházy Jánost, hogy az pótolhassa a letépetteket. Esterházy erre azt mondta, a Habsburgoktól sem kapott szebb ajándékot.
A pokoljárás évei
1945. július 7-én az NKVD Különleges Tanácsa Szolzsenyicint távollétében nyolc év munkatáborra ítélte. Büntetésének első részét több munkatáborban töltötte le; a „középső szakaszt”, ahogy később utalt rá, egy saraskában (kényszermunkatábor keretrében működő, tudományos kutatóintézetben). Majd 1950-ben egy „különleges táborba” küldték, ahol bányászként, kőművesként és öntödei művezetőként dolgozott. Ottléte alatt testéről egy daganatot távolítottak el, ám – hibásan – nem diagnosztizáltak rákos megbetegedést.
Büntetésének lejárta után, 1953 márciusában Szolzsenyicint életfogytiglan tartó, belső száműzetésbe küldték egy dél-kazahsztáni faluba. Nem diagnosztizált rákja tovább terjedt, az év végére a halál közelébe került. 1954-ben egy taskenti kórházban kezelték, ahol daganata visszahúzódott.
A halállal való, újabb megküzdéséről írta később Rákosztály című regényét.
A bebörtönzés, a száműzetés és a daganatos betegség túlélése után Szolzsenyicin az Oroszországban korábban elterjedt ortodox kereszténység szellemében kezdte el szemlélni életét. Megbánta a Vörös Hadsereg kapitányaként elkövetett egyes tetteit, erről A Gulag-szigetcsoport negyedik részében ír. (Korábbi feljegyzésekből is kiderül, hogy megbotránkozott a megszállt területeken a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakon s a lakossággal szembeni kegyetlenkedéseken.)
Újabb „magyar kapcsolat”
Gulag-éveinek utolsó szakaszában, Kazahsztánban, az ekibasztuzi lágerben Szolzsenyicin egy újabb magyar rabtárssal ismerkedett meg: azzal a Rózsás Jánossal, akit a magyar Szolzsenyicinként emlegetünk, s aki később megírta a Gulag-lexikont. A később íróként, történészként ismertté vált Rózsás kilenc éven át, 1944-től 1953-ig raboskodott a Gupvi rabtáboraiban.
A kommunista diktatúra cinizmusára mi sem jellemzőbb, mint hogy a Kádár-rezsimben Rózsással egyfajta ellen-Gulagot akart íratni a Kossuth Kiadó.
A lélek és a szögesdrót
Ennek a résznek a címe, A lélek és a szögesdrót szinte pontosan megegyezik Domonkos László nemrég megjelent Szolzsenyicin-kötetének címével (Lélek és szögesdrót. Szolzsenyicin, magyar ecsettel). A mű közelebb hozza és számos, a hazai olvasó számára ismeretlen részletekkel gazdagítja az író életrajzát.
Hruscsov 1956-os titkos beszéde után Szolzsenyicin visszatérhetett a száműzetésből és felmentették további büntetései alól. Napközben egy középiskolában tanított, az éjszakákat viszont ettől kezdve titokban írással töltötte. 1960-ban, 42 évesen felkereste Alekszandr Tvardovszkij költőt, a Novij Mir folyóirat főszerkesztőjét az Ivan Gyenyiszovics egy napja című regénye kéziratával. A művet 1962-ben adták ki a sztálinista múlttól szabadulni igyekvő Nyikita Hruscsov jóváhagyásával.
A könyv gyorsan elfogyott, és azonnali siker lett. Csakhogy Hruscsovot 1964-ben eltávolították, s az amúgy is gyenge lábakon álló politikai reformfolyamat megrekedt a Szovjetunióban, ahol a merev és diktatórikus Brezsnyev-korszak vette kezdetét.
A kizárt Nobel-díjas
Szolzsenyicin emiatt sikertelenül próbálkozott az őt támogató Tvardovszkijjal, hogy kiadják következő nagy regényét, a Rákosztályt.
1965-ben a KGB is zaklatni kezdte, lefoglalták kéziratait. Közben titokban és lázasan dolgozott legismertebb írásán, a Gulag-szigetcsoporton.
A művet észtországi barátai otthonában bujkálva szerkesztette nyomdakész kézirattá.
1969-ben kizárták a szovjet írószövetségből – ami még visszásabbá tette azt hogy 1970-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. A díj átvételére nem utazhatott ki Stockholmba, mert attól tartott, utána már nem engedik vissza hazájába.
(A kommunista diktatúrák kiemelkedő alkotói tömegesen és rendszeresen szembesültek azzal, hogy különféle okokból nem vehették át világelsőként nekik járó díjaikat: a Kádár-rezsim például nem csak megakadályozta, hogy az első magyar Oscar-díjas, Rofusz Ferenc átvegye a kis szobrocskát 1981-ben, de helyette egy kommunista apparátcsik ragadta el a díjat a gálán, akitől azt rendőri úton szerezték vissza az esemény szervezői – a szerk.)
Nukleáris regénybomba
Bár A Gulag-szigetcsoport kéziratát sikerült Nyugat-Európába is kijuttatni, az író ragaszkodott ahhoz, hogy a munka Oroszországban jelenjen meg. Csakhogy 1973 szeptemberében a KGB lefoglalta a mű egyik kéziratát. Ezt megelőzően, azért, hogy kiszedjék belőle, hol a kézirat, öt napon át kihallgatták az író asszisztensét, Elizaveta Voronyanszkaját, akire ezt követően felakasztva találtak rá – máig nem tisztázott, hogy az asszony öngyilkos lett vagy meggyilkolták.
Szolzsenyicin ekkor kapcsolatain keresztül jelezte, hogy engedélyezi műve megjelentetését.
A Gulag-szigetcsoport először a párizsi Éditions du Seuil hozta forgalomba, orosz nyelven. A megjelenést követően a mű nukleáris bombaként robbant a nyugat-európai köztudatban: a Szovjetunióval tömegesen szimpatizáló baloldalai értelmiség és az egész világ közvéleménye rádöbbent, milyen állapotok jellemzik a kommunizmus zászlóshajóját.
Ahogy az író fia, az elismert karmesterként és zenészként New Yorkban élő Ignat Szolzsenyicin fogalmazott, a könyv bombaként robbant, lerombolva minden megmaradt érvet az 1917-es oroszországi bolsevik forradalmat követően sok millió ember életét elpusztító marxizmus mellett. A Gulag-szigetvilág a könyv kiadásának ötvenedik évfordulója alkalmával nyilatkozó Ignat szerint azóta is teljességgel releváns a gonosz, valamint a marxizmus és a kommunizmus valódi természetéről folytatott elmélkedés okán.
Az író 1974 januárjában egy szamizdatban (földalatti, illegális lap – a szerk.) közzétette „egy honfitárs kéretlen, nem szolgálati úton előterjesztett javaslatait a nemzeti katasztrófa elkerülésére”.
A Szovjetunió vezéreihez címzett manifesztum többpártrendszert, valódi választásokat, pluralizmust követelt.
A fennmaradt dokumentumok alapján arra következtetetünk, hogy a moszkvai párvezetés ezután azonnali cselekvésre szánta el magát; az úgynevezett Szolzsenyicin-kérdés tétje már csak az volt, hogy a megzabolázhatatlan írót börtönbe vessék, száműzzék, kiutasítsák vagy „véletlen baleset” áldozata legyen. Az utóbbi verzió egy friss Nobel-díjas esetében kellemetlen helyzetet jelentett volna Brezsnyevéknek.
Mivel Willy Brandt nyugatnémet kancellár egy olyan nyilatkozatot tett közzé, hogy Szolzsenyicin szabadon élhet és dolgozhat Nyugat-Németországban, ez kapóra jött a hatalomnak: 1974. február 12-én letartóztatták, másnap pedig a Szovjetunióból a nyugat-németországi Frankfurtba deportálták, és megfosztották szovjet állampolgárságától.
Leninék kezdték
Az író számára így közel húszesztendős száműzetést jelentő Gulag-szigetcsoportot több kritikusa Dante Poklához hasonlítja: többek között beszámol olyan büntető táborokról is, ahol a mocsaras vidéken térdig az iszapba süllyedve dolgoznak az elítéltek, akiknek legyek lepik el az arcát; kitér a gyermekek és a nők számára létrehozott lágerekre is.
A Gulag-szigetcsoport hatalmas erénye, hogy – bár ez az üzenete azóta sem vált kellőképpen ismertté, s a törvénytelenségeket, tehát a totális diktatúrát és a népirtásokat, a több százezres tömeggyilkosságokat hibásan csak Sztálin nevéhez kötik – Szolzsenyicin egyértelműen leírja: az ártatlan emberek tömeges letartóztatása, kivégzése vagy rabtáborokba hurcolása már Leninék fegyveres puccsát követően, 1917-ben megkezdődött a Szovjetunióban.
Bár Szolzsenyicin ellen – szintén máig tisztázatlan körülmények között – már 1971-ben merényletet kísért meg a KGB, A Gulag-szigetcsoport terjedését, eszmei győzelmét nem tudták megakadályozni: a könyv napjainkig harmincöt nyelven és eddig több mint harmincmillió példányban kelt el.
A rossz ellenzéki
Az 1974-es évben az író végre kézhez kaphatta Nobel-díját.
Ekkor sem feledkezett meg az egykori rabtársakról: a díj átvételekor mondott beszédében megemlítette Rózsás Jánost is.
Szolzsenyicinből sikerei ellenére sem vált a többnyire balliberális nyugati értelmiség által dédelgetett „jó ellenzéki”: számos beszédében figyelmeztetett a Nyugat erkölcsi meggyengülésére. E meglátásait csak az amerikai konzervatív körök fogadták rokonszenvvel.
Számtalan előadásából, nyilatkozatából, írásából mindezt itt most csak néhány sorral tudjuk dokumentálni, Domonkos László fent idézett könyve alapján.
“Informed that a Pole, a man with firsthand experience of communism, had just been chosen to lead the world’s oldest and largest Christian church, Solzhenitsyn said: ‘It’s a miracle! It’s the first positive event since World War I and it’s going to change the face of the world.’” pic.twitter.com/5B9v57ffsW
„A legveszélyesebb hogy a Nyugat elvesztette veszélyérzetét, még azt sem veszi észre, honnan érkezik viharsebesen a fenyegetés, a bolygó más felére képzelik, és arra felé szegezik csenevész tegezük nyilait” – jelezte előre már 1976 februárjában, a BBC-nek adott nyilatkozatában, mintegy váteszi képességekkel.
Nem foglalkozva a kereszténységtől már akkor látványosan elforduló Nyugat divatos főáramaival, egy (Angliában tartott előadásait összegző) 1983-as írásában hangsúlyozta: „Ha az egész XX. század fő vonását kellene tömören megneveznem, arra sem találnék pontosabb és tartalmasabb kifejezést, mint hogy ’az emberek elfeledték Istent” (kiemelések D.L. könyvéből – a szerk.)
A száműzött író állampolgárságát 1990-ben, a Szovjetunió bukásával állították vissza; Szolzsenyicin 1994-ben tért haza Oroszországba feleségével.
Látnoki képességei több nyilatkozatában megmutatkoztak: arra szólította fel Oroszországot, hogy mondjon le minden őrült külföldi hódítási fantáziáról.
“Informed that a Pole, a man with firsthand experience of communism, had just been chosen to lead the world’s oldest and largest Christian church, Solzhenitsyn said: ‘It’s a miracle! It’s the first positive event since World War I and it’s going to change the face of the world.’” pic.twitter.com/5B9v57ffsW
“Informed that a Pole, a man with firsthand experience of communism, had just been chosen to lead the world’s oldest and largest Christian church, Solzhenitsyn said: ‘It’s a miracle! It’s the first positive event since World War I and it’s going to change the face of the world.’” pic.twitter.com/5B9v57ffsW
1900. január 25-én született Fekete István író a Somogy vármegyei Göllén, Fekete Árpád tanító, iskolamester és Sipos Anna első gyermekeként. Egyik őse a nagy francia forradalom menekültje, dédnagybátyja pedig Damjanich János 1848-as honvédtábornok, aradi vértanú volt. A család 1909-ben Kaposvárra költözött, és István az ottani gimnázium tanulója lett.
Mivel félévkor és év végén is megbukott, a szigorú édesapa átíratta a polgári fiúiskolába, ahol végre önmagára talált a kamaszodó fiú.
1915-ben felsőkereskedelmi iskolába iratkozott, 1917-ben besorozták katonának, és az 1918-as hadiérettségit követően tartalékos tiszti iskolába került.
A katonaruhát csak 1926-ban vethette le végleg. 1923-ban felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára, ám az Alföldön nem érezte jól magát, visszavágyott a Dunántúlra, 1924 januárjától Mosonmagyaróvárott folytatta tanulmányait. Az iskola elvégzése után, 1926-ban Bakócán lett gazdatiszt. Itt szeretett bele a helyi belgyógyász-főorvos leányába, Piller Editbe, akivel 1929-ben házasságot is kötött. Az esküvő után Ajkára költöztek, ahol gazdatiszt lett a holland származású földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokán, 1930-ban lányuk, két évvel később fiuk született. Edit 18 évesen Sacré Coeur-apáca lett, és még abban az évben Ausztriába emigrált, miután itthon feloszlatták a rendet. István fia 1956 végén hagyta el az országot, előbb Kanadában telepedett le, 1963 óta Chicagóban él, írásait folyamatosan közölték a kanadai és az amerikai lapok.
Fekete István tehetsége, szakmai felkészültsége, gyakorlati érzéke és tenni akarása nyomán hamarosan fellendült a birtok: tejüzemet szervezett, búzavetőmagot nemesített, az irányításával tenyésztett merinói kosok számos díjat nyertek. Mindeme tevékenység és a család mellett igazán ekkor jutott ideje az írásra is. Még diákéveiben, mint oly sok kamasz, ő is verselgetett, rövidebb prózával kísérletezett, de kiforrott, egyéni stílusú íróvá ezekben az években érett.
Vadászattal kapcsolatos cikkeit 1933-tól a Kittenberger Kálmán szerkesztette Nimród közölte, 1936-tól pedig az Új időkben jelentek meg novellái.
1937-ben A koppányi aga testamentuma című regényével megnyerte a Gárdonyi Géza Társaság regénypályázatának első díját, majd két évvel később a Zsellérek című regénye aratott sikert az Egyetemi Nyomda pályázatán. 1940-ben a Kisfaludy Társaság tagjai sorába választotta, és ebben az évben jelent meg Hajnalodik című színdarabja, amelyet csaknem százszor játszottak a Magyar Színházban és a Kamaraszínházban, mindannyiszor telt ház előtt. 1940-ben Bánki Viktor filmrendező forgatókönyv készítésére kérte fel, s így született meg a Doktor Kovács István, amely ismét sikert hozott számára.
Az uradalmi munkát ekkor már egyre terhesebbnek, írói munkája akadályozójának érezte. 1941-ben végül elhatározta magát, családjával Pestre költözött, és a Földművelésügyi Minisztérium vadászati előadója lett. Sorra jelentek meg művei, regényei és novelláskötetei, de tanult szakmáját sem hanyagolta el, oktatófilmek forgatókönyveit írta a földművelés, az állattenyésztés, a gazdálkodás témakörében.
A második világháború után állása megmaradt, két könyve is megjelenhetett, de egyes állítások szerint a rettegett államvédelem, az ÁVO megkínozta. Amikor 1949 tavaszán a minisztériumot „megtisztították a reakciós elemektől”, Fekete Istvánt is nyugdíjazták. Ezt követően a nélkülözés évei köszöntöttek a családra: könyveit nem adták ki, állandó foglalkoztatást sehol sem kapott, alkalmi munkákból jutott némi jövedelemhez, volt uszálykísérő, patkányirtó, napszámos.
1951 őszétől oktató volt a kunszentmártoni Halászmesterképző iskolában, majd leszázalékoltatta magát.
1955-ben Bölöni György segítségével térhetett vissza az irodalomba, Halászat című munkáját tankönyvként adták ki, majd előbb a Kele, később a Lutra című regényeket jelentette meg a Magvető Kiadó.
1957-től sorra aratnak sikert máig is népszerű ifjúsági regényei: Bogáncs, Tüskevár, Téli berek, Hu, Vuk, Kittenberger Kálmán élete.
1960-ban a Tüskevárért, amelyből remek tévésorozat is készült, József Attila-díjat kapott. A hatvanas évek közepétől háromkötetesre tervezett önéletírásán dolgozott, melyből 1965-ben megjelent a Csend, s 1970-ben elkészült a Ballagó idő is. Többre már sem ideje, sem ereje nem maradt, ráadásul erős dohányos volt: előbb 1968-ban, majd 1969-ben is szívinfarktust kapott, amelyből még sikerült felépülnie. A harmadik azonban végzetes volt, s 1970. június 23-án Tárogató utcai otthonában örökre lehunyta szemét.
Népszerűsége mindmáig töretlen, ami annak is köszönhető, hogy művei számos feldolgozásban kerültek a közönség elé, elég a Vuk című rajzfilmre vagy A koppányi aga filmváltozatára gondolnunk. A természettel együtt élő és érző, annak titkait jól ismerő ember volt, írásaival új műfajt teremtett, mellyel a civilizáció révén a természettől eltávolodott embert újra természet közeleségébe tudta hozni.
(mandiner.hu)
[type] => post [excerpt] => 1900. január 25-én született Fekete István író a Somogy vármegyei Göllén, Fekete Árpád tanító, iskolamester és Sipos Anna első gyermekeként. Egyik őse a nagy francia forradalom menekültje, dédnagybátyja pedig Damjanich János 1848-as honvédtábornok... [autID] => 12 [date] => Array ( [created] => 1580026020 [modified] => 1579997265 ) [title] => 120 éve született Fekete István [url] => https://history.karpat.in.ua/?p=199&lang=hu [status] => publish [translations] => Array ( [hu] => 199 ) [aut] => totinviktoria [lang] => hu [image_id] => 200 [image] => Array ( [id] => 200 [original] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/01/fekete-istvan.jpg [original_lng] => 123348 [original_w] => 700 [original_h] => 464 [sizes] => Array ( [thumbnail] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/01/fekete-istvan-150x150.jpg [width] => 150 [height] => 150 ) [medium] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/01/fekete-istvan-300x199.jpg [width] => 300 [height] => 199 ) [medium_large] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/01/fekete-istvan.jpg [width] => 700 [height] => 464 ) [large] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/01/fekete-istvan.jpg [width] => 700 [height] => 464 ) [1536x1536] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/01/fekete-istvan.jpg [width] => 700 [height] => 464 ) [2048x2048] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/01/fekete-istvan.jpg [width] => 700 [height] => 464 ) [full] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2020/01/fekete-istvan.jpg [width] => 700 [height] => 464 ) ) ) [video] => [comments_count] => 0 [domain] => Array ( [hid] => history [color] => brown [title] => Історія ) [_edit_lock] => 1579992650:5 [_thumbnail_id] => 200 [_edit_last] => 12 [views_count] => 4960 [_oembed_d71e0311c356433500de763bd8af592c] => [_oembed_time_d71e0311c356433500de763bd8af592c] => 1709820560 [_oembed_58a62c0b5f5779f74f1b61dd5d482735] => [_oembed_time_58a62c0b5f5779f74f1b61dd5d482735] => 1709820560 [_oembed_1e5f3bc87dfbd5665d31d73c60542563] =>
“Informed that a Pole, a man with firsthand experience of communism, had just been chosen to lead the world’s oldest and largest Christian church, Solzhenitsyn said: ‘It’s a miracle! It’s the first positive event since World War I and it’s going to change the face of the world.’” pic.twitter.com/5B9v57ffsW
“Informed that a Pole, a man with firsthand experience of communism, had just been chosen to lead the world’s oldest and largest Christian church, Solzhenitsyn said: ‘It’s a miracle! It’s the first positive event since World War I and it’s going to change the face of the world.’” pic.twitter.com/5B9v57ffsW
