Egy kárpátaljai ásatáson felfedezett ősi kőeszközök lehetnek a legkorábbi bizonyítékai az ember megjelenésének Európában.
A kutatás szerint Kárpátalján található Királyháza (Korolevo) régészeti lelőhelyen feltárt kőeszközök az azokat körülvevő üledékes kőzetrétegek kormeghatározása alapján mintegy 1,4 millió évesek.
A tudósok korábban a spanyolországi Atapuercát tartották a legkorábbi lakott helynek Európa térségében. De a legújabb tanulmány fényében Atapuercában Királyházához képest 200–300 ezer évvel később éltek emberek.
A nemzetközi kutatócsoport a kozmikus sugárzáson alapuló kormeghatározási módszerrel elemezte a Királyházán az 1970-es években feltárt ősi kőeszközök körüli üledékrétegeket.
Roman Garba, a Cseh Tudományos Akadémia (CAS) Nukleáris Fizikai Intézetének tudósa, a tanulmány vezető szerzője elmondta: a Homo erectus volt az első hominida, aki mintegy kétmillió éve Afrikából Közel-Kelet, Kelet-Ázsia és Európa felé vándorolt.
Garba hozzátette: Királyházán csak kőeszközök kerültek elő, csontmaradványokat nem találtak. A lelőhely kora alapján azonban a Homo erectus készíthette a kőeszközöket, mert az volt az egyetlen lehetséges emberi faj abban a korszakban. A tudós szerint az egykori emberek a ragadozók által elejtett és hátrahagyott húst ehették, és valószínűleg tüzet is tudtak gyújtani.
A Nature folyóiratban nemrég közölt tanulmányból kiderül, hogy a pattintott kőeszközeik, amelyek az úgynevezett oldovai kultúrára jellemzőek, vulkanikus kőzetből készült, nagyon egyszerű szerszámok az emberi technológia hajnalából.
A kutatás jelentőségével kapcsolatban Garba elmondta, hogy a királyházai régészeti helyszín kormeghatározásával egyfelől a grúziai dmanisi és a spanyol atapuercai lelőhelyek közötti térbeli és időbeli szakadékot sikerült áthidalni, másfelől azt a hipotézist is meg tudták erősíteni, hogy az első hominidák kelet vagy délkelet felől érkeztek a térségbe.
A kutatás arra utal, hogy a korai hominidák a felmelegedési periódusokban már jóval a középső pleisztocén földtörténeti korszak előtt magasabb szélességi körök felé vándoroltak.
Királyháza a legészakibb előőrse lehet a vélhetően a Homo erectushoz tartozó embernek – fűzi hozzá John Jansen, a Cseh Tudományos Akadémia geotudósa, a tanulmány társszerzője.
Tizenegy évvel ezelőtt avatták fel a Feszty-panoráma emlékművet a Munkács melletti kendereskei dombtetőn. Kevesen tudják, de 1892-ben itt készítette Feszty Árpád a ma Ópusztaszeren látható Honfoglalás című festmény vázlatait. Mivel az alkotás témája a magyarok bejövetele, ezért sokáig azt gondolták, hogy a háttér Verecke vidékét ábrázolja. Ám a festő teljes egészében a kárpátaljai Munkács környékét vitte vászonra.
A legtöbb turista és az utazás kedvelői számára Kárpátalja számos jellegzetességgel bír: a Kárpátok hegyei, zöldturizmus, a rendkívüli tájszólás, amit mellesleg néha csak a helyiek értenek meg, finom autentikus ételek, kárpátaljai borok, pálinkák, és persze a középkori várak, amelyek már régóta turista-csalogatóvá váltak.
Valószínűleg az egyik leghíresebb közülük az ungvári járási Ókemence falu közelében található nevickei vár. Egyébként Kárpátalja egyik legrégebbi építménye, és nemzetközi jelentőséggel bír. Ami magát az épületet illeti, meg kell jegyezni, hogy elliptikus alaprajzánál fogva egyedülálló Ukrajnában, és sok tekintetben a távoli Írország kastélyaira emlékeztet.
A várat környező természet szépsége pedig tovább még inkább fokozza az erőd komor hatását. Annak ellenére, hogy az épület nagy része több mint négy évszázaddal ezelőtt elpusztult, évente turisták ezrei érkeznek Ukrajnából és számos európai országból.
Mint ismeretes, a múlt év tavaszán a nevickei vár börtön-tornyának romos állapotban lévő tetőszerkezetét egy viharos szél ledöntötte. 2020 augusztusában megkezdődött a börtön-torony restaurálása és állagmegóvása az állami költségvetésből Európai Uniótól kapott támogatási forrásoknak köszönhetően.
De a munkálatok megkezdése, a projektnek megfelelően, régészeti kutatásokat végeztek Volodimir Mojzsesz történész, az Ungvári Nemzeti Egyetem docense, Ukrajna Nemzeti Tudományos Akadémiája Régészeti Intézete „Ukrajna Védelmi Régészeti Szolgálata” kutatóközpontjának tudományos munkatársa vezetésével. Olekszandr Dzembasz, szakértő és tudós, a nevickei vár egyik legjobb ismerője is csatlakozott az ásatásokhoz, hiszen évtizedek óta tanulmányozza az egyedülálló emlékművet. Az Ungvári Nemzeti Egyetemről többen is csatlakoztak a kutatásokhoz, köztük Ihor Prohnenko régész, docens valamint a Kárpátaljai Turisztikai Központ régészeti körének hallgatói ugyanazon Olekszandr Dzembasz vezetésével – akik az Ungvári Nemzeti Egyetem karainak hallgatói.
Volodimir Mojzsesz elmondta: „A nevickei várban a felújítási és restaurálási munkálatok már az utolsó szakaszba értek. A munkálatok Az infrastruktúra fejlesztése a turizmus és rekreáció ágazatában Kárpátalján a nemzeti jelentőségű építészeti műemlék, a nevickei vár restaurálása révén (a sürgősségi munkálatok első szakasza)” projekt keretében valósultak meg.
A projekt fő célja – Kárpátalja turisztikai ágazatában rejlő lehetőségek kiaknázása, vásárok és fesztiválok szervezése, a zöld turizmust, a helyi kézműves, mezőgazdasági és erdészeti termékeket népszerűsítő tevékenységek újjáélesztése.
A kezdeményezés részeként tervezték a déli torony helyreállítását, bizonyos belső munkálatokat a várfalak megerősítésének szükségessége miatt, valamint a központi börtön-torony helyreállítását. A területet korábban parkosították, az emlékmű területén szemétládákat és padokat helyeztek el, világítást szereltek fel. Legutóbb helyreállítási munkálatokat 1968–1970-ben hajtottak végre a nevickei várban.
A szakértők arról is beszámoltak, hogy az épület 1644-es rombolása után azt nem építették újjá, nem alakították át, így a nevickei vár, a XV–XVII. századbeli építészeti együttes szinte eredeti formájában maradt ránk. Ez a tény és a gazdag régészeti anyagok megléte idővel nemcsak a belső terek újjáépítésében nyújtanak segítséget, hanem a középkori várban zajló élet rekonstrukciójában is, ami egyedivé és egyedülállóvá teszi az objektumot.
Volodimir Mojzsesz azt is elmondta, hogy a munkálatok során egy ismeretlen, csaknem 4 méter mély, 13 négyzetméteres alapterületű alagsort fedeztek fel. Véleménye szerint egykor raktárként használták. „Feltűnő volt, hogy fából készült szerkezetek – polcok és lépcsők – voltak elraktározva. Az ételeket is általában ilyen helyiségekben tárolták. Fegyvereket nem tartottak itt, mivel a páratartalom komolyan károsíthatta azokat. Végül is van még egy helyiségünk, amely működőképes lehet. A jövőben valószínűleg megnyitják az érdeklődők előtt” – mondta a kutató.
Olekszandr Dzembasz a sajtónak adott interjújában annak a feltételezésének adott hangot, hogy idővel ezt az alagsort nemcsak raktárként, hanem börtönként is használhatták, mivel a középkori Európában akkoriban létezett ez a gyakorlat.
A régészeti feltárások vezetője elmondta, két számszeríj nyílvéget találtak, és több száz kerámiatöredéket gyűjtöttek össze. „Ezek a XIV. – a XVII. század első felében használt edények maradványai. De legtöbbet törött cserépdarabokból találtunk.”
Ezek a cserépdarabok díszítés nélküliek, agyagból, több-kevesebb homok hozzáadásával készültek, jól kiégetve, okker-sárgától a világos vagy sötétbarna színig. Háromféle formájúra oszthatóak: hosszúkás, tál- és hagyma alakúra. A korábbi kutatások leletei alapján a XVI. század végére – a XVII. század első felére datálhatóak.
Valószínűleg mind ugyanabból a kemencéből származnak, lehetséges, hogy a vár központi tornyában lévőből. Helyreállításuk jelenleg folyamatban van. Egyébként ilyen nagy mennyiségű kerámiatöredék lehetővé teszi kemence szerkezetének a rekonstrukcióját, megállapítani, milyen is lehetett.
Az ásatások során megállapították, hogy a helyiségek földdel illetve építési törmelékkel való feltöltését a XX. században is elvégezték. Érdekesség, hogy nincsenek arra utaló dokumentumok, hogy a nevickei várban ilyenfajta munkálatokat végeztek volna. Ugyanezen adatok szerint azt látjuk, hogy később is dolgoztak ott. A „fekete régészek” által, kb. a 2000-es években végzett, egyenlőtlen feltárási nyomokat rögzítettek. Az összes feltárt lelet állandó megőrzésre a Kárpátaljai Helytörténeti Múzeumba kerül, ez lehetővé teszi az újkor kiállítási gyűjteményének kiegészítését” – mondta Volodimir Valerijovics.
Egyébként a régészeti kutatásoknak köszönhetően, amelyek az 1990-es évek elején kezdődtek Olekszandr Dzembasz vezetésével és csaknem 20 évig tartottak, sikerült meghatározni az emlékmű időrendi és építési horizontját. Különösen hatékonyabbak voltak a központi várudvarban végzett ásatások, amelyek alapján megállapítást nyert, hogy a nevickei vár mai formáját, kinézetét a XV–XVI. század fordulóján kapta.
„Abban az időben építették hozzá a kővárfalat. A XV. század közepén a külső árok mögött palánkot emeltek, ahol gazdasági tevékenységet folytattak. Határait ma is jól követhetőek a terepen. A feltárások során kiderült, hogy a palánkot körülvevő tengely gerincén fa és agyag keverékéből emeltek falat. Nyilvánvaló, hogy egy műemlék nemcsak maguk a falak, hanem az őt körülvevő terület hozzá tartozik, amelyet meg kell őrizni és kutatni kell” – foglalta össze Volodimir Mojzsesz.
A kárpátaljai Aknaszlatina Ukrajna határain túl is ismert. Nagyon sokáig óriási szerepet játszott vidékünk történetében. Először is nagy só tartalékai miatt, amely egykor az arany értékével vetekedett, és ami „kemény valutának” számított a középkori Európában.
A település régi neve – Szlatina román nyelvről fordítva nagyon „sós vizet” jelent. A sóbányászat ezen a területen (a jövőben a római Dacia tartomány – szerző) a római birodalom általi meghódításakor kezdődött a II. században, ezt az akkori korból talált római érmék is megerősítik. Egyébként a mai Aknaszlatina helyén egykor két település volt: Ankaszlatina és Faluszlatina. Később a két név egybe olvadt.
Aknaszlatina első hivatalos írásos említése 1360-ból származik, Nagy Lajos magyar király okiratában található. Ez a dokumentum kimondja, hogy a bedőházi Dragosz vajda a Máramarossziget számos községét, köztük Zlatinát, birtokába vette.
Később a település különböző feudális uraké lett, de a sókitermelés mindig is a királyi udvar képviselőinek kezében volt. Végül is a sóbányákat ennek a földnek a legértékesebb kincsének tartották, és hatalmas hasznot hoztak a magyar államnak. A ХV. században német szászokat hívtak meg a só kitermelésére, megőrzésére és védelmére. Rajtuk és a helyieken kívül a szomszédos falvak elítéltjei és jobbágyai is itt dolgoztak.
1498-ban, az elviselhetetlen munkakörülmények miatt következett be ezen a vidéken a sóbányászok első sztrájkja. Valószínűleg az aknaszlatinai munkások voltak az elsők az európai történelem során, akik először álltak ki jogaik mellett. Tiltakozásul egyszerűen abbahagyták a munkát és elhagyták Aknaszlatinát. A bányák befagytak, és ez hatalmas veszteségeket okozott volna az államkasszának.
Técsőn hosszas tárgyalások után a Máramarosi királyi főispán megígérte, hogy nem bünteti a bányászokat a sztrájk és a munkavégzés beszüntetése miatt, és a továbbiakban tiszteletben tartja jogaikat. II. Ulászló király állandó fizetést és az elhunyt sóbányászok özvegyei számára nyugdíjat határozott meg. Így minden 5 darab kibányászott kősóért a bányászok 5 dinárt, a ruhavásárlásra pedig évi 100 darab kősót kaptak. Ezen kívül számos királyi adó alól mentesültek. A sóbányászoknak joguk volt megválasztani elöljárójukat és tanácsadóját, ebben a jogban egyenértékűek voltak a polgárokkal. Emellett a nagy vallási ünnepeken bérkiegészítést is kaptak. Az 1703-1711 közötti szabadságharcban II. Rákoczi Ferenc seregében sok szlatinai lakos volt.
Az ipari mennyiségű sókitermelés csak a XVIII. század második felében kezdődött el csaknem tíz aknában, később azonban csak három működött. Az első földalatti típusú bányát „Krisztina” névvel 1778-ban nyitották meg, 1781-ben – az „Albert” bányát, 1804-ben – a „József”, 1809-ben – a „Teréz” nevezetűt. A XIX. üzembe helyezték a „Mihály”, „Gábor”, „Ferenc” és „Lajos” aknákat. 1870-ben 440 ember dolgozott a Szlatinai állami bányában.
A sóbányászat 1860-ban már 160 ezer mázsát tett ki, 1900-ban pedig elérte a 484 ezer mázsát. A só szállítására az európai országokba egy különleges, úgynevezett „Só-út” alakult ki a Tiszán, amely Nagybocskóról indult. Itt készítették a hordókat a termék vízi szállításához. 1720-ban a jobb partot folyami kikötővé alakították, ahol nagy só-raktárok működtek. A szlatinai sót idevontatták, a kikötőben bárkákra, tutajokra rakták át, és katonai védelem kíséretében tutajjal szállították a Tiszán. Az út Técsőn haladt át.
A só-út következő pontja a Nagyszőlősi Újlak volt. Itt 1417-ben egy nagy raktár épült a só tárolására, amelyet a Tiszán úsztattak. Vidékünkön az utolsó pont a Beregszászi járási Badalló volt. Magyarországon ilyen pontok voltak Tárkány, Tokaj és Szolnik város (ma Szolnok), amely a só értékesítésének központjává vált. Ott a sót átrakodták és tovább szállították.
Egyébként a „Millennium” tiszteletére – honfoglalás – tiszteletére a Kunigunda bányában 1896-ban egy sóból készült obeliszket állítottak fel.
Az első világháború alatt Aknaszlatinán a só-kitermelés jelentősen csökkent. Munkaerőhiány volt, mivel sok férfit mozgósítottak a hadseregbe. A nők és a gyermekek munkája kevésbé volt eredményes. A dokumentumok szerint 1914-ben a 600 dolgozóból 225 gyermek volt. Az Első világháború végén a falu járóbeteg-szakrendelővel, két általános iskolával, a románok számára görög katolikus, a magyarok és szlovákok számára pedig római katolikus templommal rendelkezett.
1919 júniusától 1920 júniusáig Aknaszlatina Romániához tartozott, és a Saint-Germain-i békeszerződés után 1938 végéig Csehszlovákia része volt. A csehszlovákok iskolát, kórházat, lakónegyedet építettek, központi vízrendszert vezettek be. 1939-ben Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz.
1944. október 18-án a 4. Ukrán Front csapatai beléptek Aknaszlatinára. A háború után államosításra és kollektivizálásra került sor, de sok szlatinai lakos nem tudta elviselni vagyonának elvesztését, ezért szovjet táborokba került.
1968. október 21-én az Aknaszlatinai Városi Kórház bázisán megnyílt az allergológiai osztály. 206 m mélyen, egyedülállóként a Szovjetunióban, az első földalatti allergológiai komplexum működött 320 kórházi ággyal.
A Szlatinai-tavak a bányászat során fellépő kőzetsüllyedés során keletkeztek. A tavak közül az első és a legnagyobb, a Kunigunda 1902-ben keletkezett, 20 m-es nyitott „Kunigunda” sóakna süllyedése következtében, innen ered a tó neve. A Kunigunda a Holt-tenger helyi analógja. Ez a karszt-tó gyógyvízzel van tele. A tó partját és alját fekete iszapréteg borítja. Az év folyamán a víz hőmérséklete nem csökken 17°C alá. A sók koncentrációja eléri a 146-150%-ot, magas a bróm-ion koncentrációja, a tó vize gyógyhatású sóoldatot és szulfidiszapot tartalmaz. Ezért a Szlatinai-tavak a mozgásszervi rendszer, a végtag – törések, a derékfájás, a pikkelysömör és más betegségek kezelésére szolgáló üdülőhely. A szovjet időben az itt kitermelt sót a Szovjetunió 50 városába, valamint Magyarországba és Csehszlovákiába szállították.
Ukrajna függetlenségének kikiáltása után a sót Oroszországba, a Balti-országokba, Moldovába, Szlovákiába és Magyarországra exportálták. Sajnos, 1995-1996-ban és 2001-ben, a súlyos áradások után, a 8-as és a 9-es bányákat elárasztotta a víz, épp ott, ahol az egészségügyi intézmények voltak.
2005-ben a földcsuszamlások és a karszt beomlások fokozódtak Aknaszlatinán, ami a lakóépületek, az utak és az infrastruktúra károsodásához, a 8-as és 9-es aknákat elárasztotta a víz, 2008 végén a földalatti allergológiai kórházakat bezárták. Csak a szárazföldi működött – az Aknaszlatinai Megyei Allergológiai Kórház 80 ággyal, az országos – 280 ággyal. 2007-ben teljesen leállt a kősó kitermelése Aknaszlatinán. Napjainkban Aknaszlatina és sós tavai továbbra is népszerű üdülőhely az ukránok és a külföldi turisták körében. Csak reménykedni lehet, hogy ez mindig így lesz.
A második világháború idején épített Árpád-vonal központi bunkere 80 kilométerre található Ungvártól, Felsőgerebenben. A bunkert a Magyar Királyi Honvédség építette a szovjet csapatok bevonulásának megfékezése céljából.
A földalatti alagútrendszer 30-50 méter mélyen fekszik a föld alatt. A katonák itt töltötték mindennapjaikat, ezért alvóhelyek, raktárak és tüzérségi állások és kórház is volt itt.
https://youtu.be/gCQtqoMvNUQ
Erről az egyedi katonai létesítményről nagyon kevés feljegyzés, irat és terv maradt fenn. A néhai titkos bunker, ma a Volóci járás egyik legizgalmasabb turisztikai látványossága. A helyiek szerint, az erődítmény modern kori története még csak most kezdődik.
Szabó Simon görögkatolikus kanonok, aki jelen írás témájának szempontjából nem mellékesen a Magyarországi Ruszin Néptanács elnöke volt, 1918 novemberében a következőket mondta: „A nép meghallotta Wilson elnök ébresztő szavát s a maga faviskóiban széltében beszél a nemzetek önrendelkezésének jogairól.” Szabó megjegyzése inkább tűnhet a politikai közhangulatnak megfelelő retorikai elemnek, mintsem a ruszin hegyvidék 1918-ra kialakult helyzetét leginkább leíró jellemzésnek. Mindazonáltal 1918-ra a ruszinok körében több, különböző népszerűségnek örvendő politikai irányvonal is megjelent, mely megfogalmazta elképzelését a ruszinok jövőjével, az esetleges önrendelkezés lehetőségével kapcsolatban. Lássuk, mik voltak ezek előfeltételei, s a ruszinok milyen kívánalmakat fogalmaztak meg a Monarchia összeomlásának idején.
Woodrow Wilson amerikai elnök – aki, szögezzük le: jelenlegi ismereteink szerint soha nem járt a Verhovinán – 1918. január 8-án az amerikai kongresszusban, az USA háborús céljairól és békefeltételeiről tartott beszédében fogalmazta meg elhíresült tizennégy pontját. Az USA szövetségesei túlzottan idealistának nevezték a wilsoni elképzeléseket, s bár a párizsi békekonferencia elvi alapjait azok szolgáltatták, a háború utáni Európa valósága nem igazolta az elvek teljesülését. A tizennégy pont közül a tizedik szólt Ausztria–Magyarországról, a következőképp: „Ausztria–Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.” A wilsoni elvet tükrözi IV. Károly 1918. október 16-i manifesztuma, amellyel Ausztriát föderatív állammá kívánta változtatni, és a Károlyi Mihály vezette kormány is igyekezett a magyar integritás megőrzése mellett megtalálni a nemzetiségek önrendelkezése biztosításának lehetőségét. Ezeknek a kísérleteknek az értékelése napjainkig heves vitákat képes szítani, még a szelídebb vérmérsékletű történészek körében is. 1918 őszén szerte a dualista állam területén nemzeti tanácsok jöttek létre, és ebből a ruszin etnikum képviselői sem maradtak ki.
Az 1910-es népszámlálás adatai alapján a Magyar Királyságnak majdnem félmillió rutén anyanyelvű lakosa volt. 1918-ig hivatalosan rutén, a népnyelvben inkább ruszin vagy rusznyák elnevezéssel illetett lakosok Északkelet-Magyarország megyéit lakták nagyobb számban, sanyarú gazdasági körülmények között. A ruszinoknak nem csupán a gazdasági helyzetük volt rossz. Műveltségi viszonyaik tekintetében is elmaradtak a többi magyarországi nemzetiség mögött. Az 1910-es adatok szerint a ruszin népesség körében az írni-olvasni tudók aránya mindössze 22,7% volt. Elitje roppant kisszámú volt, szinte kizárólag a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye papsága képezte. Ezek a kedvezőtlen viszonyok mind hozzájárultak ahhoz, hogy a XIX. században lezajló nemzeti ébredés kevés sikerrel járt a ruszinok körében. A század közepétől megjelenő ruszin mozgalom is inkább tekinthető különböző állampolitikai szándékok eredményének, mintsem alulról jövő politikai kezdeményezésnek. Ily módon a XIX. század második fele az ukrán és az orosz nyelvi irányultság vetélkedése, és a gazdasági elmaradottság felszámolására tett kísérlet jegyében telt a ruszinok körében. A ruszin nemzeti kívánalmakat különböző irányvonalak mentén megfogalmazó nemzeti tanácsok megjelenésére az első világháború végéig, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásáig kellett várni.
A ruszin nemzeti tanácsok létrejöttének sorozata a Szepességben kezdődött, Ólublón. A Neviczky Emilián görögkatolikus pap által vezetett szervezet az épp akkor bontakozó ukrán államiság mellett tett hitet. Szintén ukrán irányultságú tanács jött létre Kőrösmezőn, Szolyván és Huszton. Az egyetlen csehszlovák irányultságú ruszin tanács Sáros megye központjában, Eperjesen szerveződött, a magyar országgyűlés korábbi néppárti képviselőjével, Anton Beszkiddel (Beszkid Antal) az élén.
A ruszinok politikai szervezkedésének megélénkülése nem csupán a Kárpát-medencében volt megfigyelhető. A XIX. század végén és a XX. század elején a jobb életkörülményekre vágyó ruszinok tízezrei hagyták el szülőföldjüket és telepedtek le nagy számban az Egyesült Államokban. Főleg a görögkatolikus egyház szervezésének köszönhetően több társadalmi szervezetük is létrejött az első világháború idejére. A későbbi Kárpátalja sorsának alakulásában a legjelentősebb szerepet ezek közül az Amerikai Ruszinok Néptanácsa játszotta, melynek képviseletében Gregory Zhatkovich, a ruszin származású ügyvéd tárgyalásokat folytatott Tomáš Masarykkal. Mire Északkelet-Magyarországon a ruszin néptanácsok megfogalmazták kívánalmaikat, addig 1918. november 12-én az USA-ban, Scranton városában az amerikai ruszinok már egy népszavazást is tartottak az emigráns közösség körében, melynek többsége a Csehszlovákiához való csatlakozás mellett tette le voksát. A szavazatot leadók 67%-a támogatta a Csehszlovákiához való csatlakozást, 28% az Ukrajnával való egyesülést. A leadott 1102 voks közül pedig mindössze 27 támogatta a teljes függetlenséget, 10 az Oroszországhoz csatolást, és 9 a Magyarországgal való egységet. A párizsi békekonferencián ez a scrantoni döntés volt az egyik névleges alapja a Kárpátaljával kapcsolatos döntéshozatalnak.
A ruszinok körében csupán egyetlen nemzeti tanács, pontosabban néptanács volt, amelyik a Magyarország kötelékében való maradás mellett állt ki. A Magyarországi Rutének Néptanácsának létrejötte egyértelműen a görögkatolikus egyház szervezésének eredménye volt. A őszirózsás forradalom győzelme, és a Károlyi kormányzat ígéretei nyomán, melyekből egyértelművé vált, hogy önrendelkezést kívánnak biztosítani a magyarországi nemzeteknek, Papp Antal görögkatolikus püspök is üdvözölte az új kormányt. 1918. november 5-én a püspök lelkészeinek írt levelében a bekövetkezett politikai változásokat a „szabadság felvirradó hajnalának” nevezte. Az egyházmegye vezetése fontosnak tartotta egy olyan görögkatolikus fennhatóság alatt működő tömörülés létrehozását, mely illeszkedik a Magyarországon létrejövő nemzeti tanácsok sorába, s így valamilyen módon kifejezhetik érdekeiket, ezzel együtt pedig közreműködhet a görögkatolikus klérus azon munkájában, mellyel az egyre erősödő magyar államellenes propagandát kívánták ellensúlyozni. A püspök által életre hívott tanács alakuló ülésére 1918. november 9-én került sor Ungváron. Az ülést Volosin Ágoston görögkatolikus lelkész, az ungvári tanítóképző igazgatója nyitotta meg. Volosin volt az, ki Szabó Simon görögkatolikus kanonokot a tanács elnöki pozíciójára felterjesztette, akit végül meg is választottak. A Magyarországi Rutének Néptanácsának tagsága az alakuló ülésen kijelentette: „A magyarországi ruthén nép ragaszkodik ősi hazájához és annak területi integritásához, egyúttal tiltakozik minden olyan törekvés ellen, mely a magyarországi ruthéneket az ősi magyar hazától elszakítani kívánja, vagy amely a haza állami egységét veszélyezteti.” A tanács tagságának túlnyomó többsége görögkatolikus pap volt. Mindazonáltal ismeretes, hogy a néptanács tagjai között voltak olyanok, akik a ruszinság számára más utat is el tudtak volna képzelni. Volosin Ágoston emlékirataiból tudjuk, hogy a néptanács létrejöttének kezdetétől a Magyarország kötelékében maradásra csak az egyik, és nem az egyetlen lehetőségként tekintett. 1918 szeptemberében Avgusztin Stefánt az ungvári szeminárium oktatóját Bécsbe küldte, hogy ott a nyugat-ukrán parlamenterekkel tárgyaljon. Mivel onnan konkrét instrukciókat nem kaptak, így a meglévő lehetőségekkel kívántak élni. Volosin erre a következőképp emlékezett: „Mindenesetre biztosítanunk kellett a ruszin nép számára azt, ami az adott körülmények között lehetséges volt.” A néptanács által megfogalmazott ruszin kérések viszont részben találkoztak a magyar kormány szándékaival, és ez lehetőséget adott, hogy megkíséreljék egy ruszin autonóm terület kiépítését Ruszka Krajna néven.
Szakál Imre történész, tanár, tudományos munkatárs II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola
Az írás a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpontja által indított A százéves Kárpátalja című cikksorozat harmadik része.
Különösen érdekes eseménysora a történelemnek egy-egy régió létrejöttének folyamata. Kárpátalja létrejöttét rögzítő első dokumentum a saint-germain-en-laye-i békeszerződés volt.
Ebből kiderül, hogy a Csehszlovákián belül létrehozandó autonóm terület a volt északkelet-magyarországi ruszin lakosok területén alapul. A békeszerződésben még csak el sem nevezték az új közigazgatási egységet, nemes egyszerűséggel „a Kárpátoktól délre élő rutének” területeként utalnak rá. A területet egyébként 1919-ben – a különféle hivatalos dokumentumokban – teljes költői összevisszaságban nevezték ilyen-olyan neveken. Míg ruszinul és csehül előbb Карпатська Русь, Karpatska Rus, majd Подкарпатська Русь és Podkarpatska Rus formákat használták az iratokban, addig magyar nyelvű dokumentumokban az olvasó találkozhatott a Karpatorussia, Karpato-Russia, Kárpáto Russia, Podkarpato-Russia és a Podkarpatszka Rusz, sőt még a Ruszka Krajna változatokkal is. A Kárpátok gerince, a Tisza folyása és a vasút határolta tér megtelt emberek életét befolyásoló történésekkel, rengeteg legendával, és az ott élők részéről valamiféle kötődés is kialakult a terület irányába, s identitásuk részévé vált. Nem véletlen, hogy több kutatás is igazolta már, hogy a kárpátaljai magyar közösség lokális, kárpátaljai identitása erőteljesebb, mint az országhoz kötődő identitás. Ezen csodálkozni nem igazán lehet, lévén az elmúlt száz évben az volt a tendencia, hogy az országok vagy így vagy úgy, de elmúltak, Kárpátalja csekély módosulásokkal, de maradt. Voltak-e előképei a százéves Kárpátaljának? Miért pont olyan határok között jött létre, amilyenek között létrejött? Milyen alternatívák jöttek szóba a békekonferencián az első világháború után a régió sorsát illetően?
Bár a ruszinok a Magyar Királyság különböző vármegyéiben éltek, lakóterületük a Keleti-Kárpátok vidékén kompakt volt, így nem véletlen, hogy a ruszinok térségének „tömbösítése” már a Habsburg Birodalomban is felmerült. 1849–1850 fordulóján Adolf Dobránszky, az Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyéket tömörítő Ungvári Polgári Kerület referenseként tervezte egy ruszin autonómia létrehozását, sőt, a ruszinok lakta területek Galíciához való csatolását is kérte. Ezek a tervek végül nem nyerték el Bécs támogatását, a polgári kerületet is felszámolták. A Magyar Királyság ruszinok lakta területe iránt a Kárpátoktól keletre is élénken érdeklődtek a XIX. század folyamán mind a Habsurg-fennhatóság alatt lévő Galíciában, mind pedig az Orosz Birodalomban. Mihail Drahomanov és Ivan Franko is írt róluk, Volodimir Vernadszkij, az 1918-ban létrejött Ukrán Tudományos Akadémia első elnöke pedig több munkát is szentelt a ruszinok „Угорська русь” (Uhorszka Rusz, Magyar Rusz) névvel illetett lakóterületének a XIX. század végén. Ezek főként tudományos, esetleg társadalmi-politikai tartalmú fejtegetések voltak. Az Orosz Birodalomban az oroszul „Угорськая Русь”-nak (Ugorszkaja Rusz) nevezett terület iránt nem csupán tudományos, de stratégiai jellegű érdeklődés is mutatkozott. Az első világháború kezdeti orosz hadi sikerei közepette 1915 januárjában az egyik cári diplomata feljegyzésében arról írt, hogy az új orosz–osztrák–magyar határnak úgy kell majd húzódnia, hogy Galícia és Bukovina mellett „Угорськая Русь” (Ugorszkaja Rusz) is az Orosz Birodalom fennhatósága alá kerüljön. Azt is hozzátette, hogy ezzel az „orosz nép utolsó része is felszabadulna az idegen iga alól.” Az idézett külügyi főtitkártól azt is megtudjuk, mit ért pontosan „Угорськая Русь” (Ugorszkaja Rusz) kifejezésen, ugyanis írásában felsorolta Abaúj, Sáros, Gömör, Szepes, Zemplén, Ung, Ugocsa, Bereg, Máramaros, sőt Szatmár és Szabolcs vármegyéket is, melyek területét teljesen vagy részben szívesen látta volna birodalmában.
A galíciai ukrán politikum – az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásával megjelenő államalkotó törekvései során – szintén megfogalmazta igényét a Kárpátok déli lejtőin élő ruszinok területére. Az 1918. november 13-án kiadott, a Nyugat-Ukrán Népköztársaság függetlenségét kihirdető ideiglenes alaptörvény leírta az államalakulat kívánt határait, és ebben megnevezték a következő, ahogyan fogalmaztak, „volt” magyar vármegyéket: Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Ugocsa, Bereg, Máramaros.
Magyarország 1918 végén, a háborús összeomlás kellős közepén kísérelte meg egy közigazgatási egységbe szervezni ruszinjait a Ruszka Krajna nevű autonóm terület felállításával. Ez Ung, Ugocsa, Bereg és Máramaros megyék ruszin etnikumú területeit fogta volna egybe, déli határa nagyjából az Ungvár–Munkács–Nagyszőlős–Máramarossziget vonalon húzódott volna. A gömöri, sárosi, zempléni, abaúji ruszinokra a ruszin autonómiakísérlet nem vonatkozott, lévén ezekben a vármegyékben jelentős volt a szlovák lakosság létszáma is, akikre vonatkozóan egyéb tervekkel rendelkezett a Népköztársaság kormánya.
A háborús összeomlás során a ruszinok között megjelentek olyan személyek, akik a területükre vonatkozó különböző elképzelések valamelyikét igyekeztek helyi szinten népszerűsíteni és sikerre vinni, sőt, a hegyvidék hovatartozása ügyében az amerikai ruszinok is élénk tevékenységet fejtettek ki. A térség jövője azonban, mint ismert, Párizsban dőlt el, s ott rajzolták meg először azokat a határokat, melyek között a Kárpátoktól délre élő ruszinok nagyobb részének huzamosabb ideig egységes régiója jött létre.
A párizsi békekonferenicán a csehszlovák békedelegáció vezetője, Edvard Beneš 1919. február első napjaiban tárta a csehszlovák követeléseket a konferencia Legfelsőbb Tanácsa elé. Ekkorra Csehszlovákia leendő területeinek jelentős részét már fennhatósága alá vonta a csehszlovák hadsereg. Februárban kezdett el foglalkozni a békekonferencia cseh–szlovák ügyek bizottsága a ruszinok lakta hegyvidék kérdésével. A bizottság igazán színes összetételű volt. Tagjai között volt kalandos életű olasz márki, amerikai történész, angol főúr, a világháborúban edzett francia tábornok vagy éppen egy volt ausztrál miniszterelnök. A bizottság jegyzőkönyvei arról árulkodnak, hogy a ruszinok területének jövőjével kapcsolatosan több elképzelés is felmerült. Az első az volt, hogy az akkor épp az egyik oldalról a szovjetek, a másik oldalról a lengyelek által szorongatott, bontakozó ukrán államhoz csatolják a ruszinokat. A második felvetés az volt, hogy maradhassanak Magyarország kötelékében. A harmadik a Csehszlovákián belüli ruszin autonómia terve volt. A negyedik szerint a terület egy részét Csehszlovákiához, Máramaros vármegyét pedig Romániához csatolták volna. Felmerült továbbá az is, hogy a Kárpátok déli lejtőin élőket Lengyelország gondjaira bízzák. Az első kettőt a bizottság hamar elvetette. Az ukrán állam létrehozásának kérdése nehéz ügy volt, hisz a függetlenségüket kívánó ukránok olyan területeket igényeltek, melyeket az újonnan létrejövő Lengyelország is követelt, így Párizsban egyáltalán a galíciai ukrán fennhatóság támogatása is erősen kérdéses volt. Azt, hogy Magyarországnál hagyják a ruszinok területét, az olasz küldöttön kívül mindenki elvetette, mégpedig azzal az indokkal, hogy ilyen esetben nem jöhetett volna létre a Csehszlovákia és Románia közötti vasúti összeköttetés, mely a bizottság döntéshozatalának egyik nagyon fontos szempontja volt. A Csehszlovákiával való egyesülést az amerikai delegátusok javasolták elsőként. Amerikai javaslat volt az is, hogy Csehszlovákiát kötelezzék a ruszin autonómia biztosítására, illetve javasolták, hogy győződjenek meg arról, a ruszinok is szívesen fogadják-e ezt a forgatókönyvet. A brit küldött üdvözölte a javaslatot azzal az indoklással, hogy ezzel megakadályozhatják, hogy Magyarország Románia és Csehszlovákia közé ékelődjék. A francia küldött pedig biztosította kollégáit, hogy a „ruszin lakosság bizonyos felvilágosult elemei is kijelentették, hogy szívesen egyesülnének a csehszlovákokkal”. Erről a megoldásról még megjegyezte: „Ez nem tökéletes, de ez a legcélszerűbb.” A ruszin területek akár egy kis részének is Romániához való csatolását az amerikai, a brit és a francia küldöttek is ellenezték, még akkor is, ha ezzel nemcsak a csehszlovák–román, de a román–lengyel összeköttetés is létrejöhetett volna a Kárpátok hágóin keresztül. Legtöbbet hangoztatott ellenérvük az volt, hogy nem lenne szerencsés a görögkatolikus ruszinok és a görögkeleti románok egy államban való egyesítése. A Lengyelországgal való egyesülés csupán említésszerűen merült fel, s gyakorlatilag vita tárgyát sem képezte. Az elvi döntés a ruszinok sorsáról így már februárban megszületett a békekonferencián. A cseh–szlovák ügyek bizottságában csak az olasz küldött fejezte ki elégedetlenségét a tervvel kapcsolatban, mindazonáltal megjegyezte: „Ez a megoldás rossz megoldás; ám – mindent összevéve – egy ellenséges állam [értsd: Magyarország] számára kedvezőtlen”.
Az olvasó figyelmét nyilván nem kerüli el, hogy mind ezidáig a ruszinok területéről volt szó, míg tény, hogy az első Csehszlovák Köztársaság kötelékében létrehozott Podkarpatszka Rusz alföldi részén többségében magyarok éltek. 1919 márciusától 1919 júniusáig döntés született a véglegesnek szánt csehszlovák–magyar határról, amit persze majd a határmegállapító bizottságok hosszas helyszíni munkája követett. Párizsban viszont eldőltek a legfontosabb elvek. A fentebb leírtakból is világos, hogy Kárpátalja déli határának kialakításában a legfontosabb tényező a magyar etnikai területen húzódó vasút volt, mely a Csehszlovákia és Románia közötti kapcsolatot biztosíthatta. Ennek megfelelően döntöttek városok, falvak, közösségek hovatartozásáról. Az amerikai fél hangoztatta kétségeit azzal kapcsolatban, hogy jelentős számú, tömbben élő magyar kisebbség kerüljön csehszlovák fennhatóság alá, megjegyezve, hogy ez a későbbiekben az irredentizmus veszélyét jelentheti. A bizottság azonban, az etnikai elv figyelembevételével szemben, a már ismertetett gazdasági és stratégiai érvek mellett egy másikat is megnevezett: az ellenség gyengítésének szükségességét. A következmények ismertek.
Dr. Szakál Imre,történész, tanár, tudományos munkatárs II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Az írás a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpontja által indított „A százéves Kárpátalja” című cikksorozat első része.
A Rákóczi nemzetség képviselői széles látókörű, nagy műveltségű emberek voltak évszázadokon keresztül. Vallásos életük során nemcsak támogatták a tudományokat, a művészeteket, az irodalmat, de gyakorolták a hadművészetet is. A Rákócziak első jeles alakja az „öreg” Rákóczi Zsigmond (1544–1608) volt, akiről mint a dinasztia alapítójáról emlékezhetünk. Tehetségének és gazdasági ügyekben való jártasságának köszönhetően a „birtokszerző” jelzőt is megkapta, ennek ellenére viszonylag kevés szó esik róla szakirodalmunkban. A politikai érzékkel megáldott Zsigmond naggyá tette a Rákóczi famíliát, ő emelte ki a vidéki középnemesség sorából a főnemesek közé a család tagjait, neki köszönhetően válhattak nagybirtokosokká és európai szintű politikusokká a Rákóczi család általunk jól ismert szereplői pl. I. és II. Rákóczi György, továbbá I. és II. Rákóczi Ferenc. A birtokszerző Rákóczi vagyonát leginkább a lengyelországi borkereskedésből és a katonák zsoldjának meghitelezéséből szerezte, aminek fejében a bécsi udvartól zálogbirtokokat kapott. Ugyanakkor, nem utolsó sorban segítették vagyonosodását jó házasságkötései.
Rákóczi Zsigmond fiatalon Perényi Péter mellett katonáskodott Sárospatakon, de később Szendrő és Eger várának kapitányaként tűnt fel az országos történelemben. 1588 őszén szembeszállt a Szikszót körülvevő több ezres török katonasággal Kara Ali béggel az élen. Mozgósította az egri, kassai, tokaji, ónodi és szendrői végvárak katonaságát. Az összegyűlt katonáival hősies ellenállást tanúsítva és megtévesztő cselt bevetve megfutamította a török csapatot, foglyokat és lövegeket zsákmányolt. A sikeres hadjárat révén bárói címet kapott. Részt vett a tizenöt éves háborúban, ahol ismét kitüntetést szerzett, nevéhez fűződik a romhányi győzelem (1593), a füleki vár visszavétele, a Hatvan melletti ütközet (1594). I. Rudolf császár 1597-ben díszes oklevélben új elemekkel bővítette Rákóczi címerét, melybe így került bele a hármas szikla és az addigi holló helyébe a görbe kardot markoló, jobbra néző stilizált koronás sas. Folyamatosan gyarapítva Sáros megyei vagyonát, 1601-ben megvette a makoviczai uradalmat.
Katonai pályafutása mellett érdeklődött a tudományok iránt is, ő volt a vizsolyi Biblia kiadásának legfőbb támogatója, ének- és zsoltárszerzőként is számon tartották, valamint egy verses eposz főhősét tisztelhetjük benne. Károlyi Gáspár biblianyomtató terve Rákóczi Zsigmond nélkül nem sikerülhetett volna. Az új vallást Báthori István országbíró, a homonnai Drugethek, Mágócsi Gáspár és más hegyaljai főurak is támogatták. Ők hozatták az új betűformákat és a nyomtatáshoz szükséges papírt Németalföldről. Vizsolyban Rákóczi Zsigmondhoz kerültek a nyomdagépek és más felszerelések. Ő fogadta fel a nyomtatómestert, Mantskovits Bálintot, akit megvéd a császár ellene irányuló büntetésétől, pártfogásába véve a magyar biblianyomtatást. Rákóczi rendszeres bibliaolvasó volt, ötezer bibliai idézetről megtudta állapítani, hogy az melyik könyv hányadik részében és versében van megírva. Megemlítendő még, hogy egy korabeli verses eposz főhőseként is szerepel. Szikszói győzelmét a török felett Tardi György foglalta versbe Szikszói győzedelem című históriás énekében. Rákóczi Zsigmondot költőként is tisztelhetjük, bár irodalmi műve csupán egy maradt fenn, amit Munkácson írt 1587-ben. Az alábbiakban részletet idézünk belőle:
„Urunknak Mennyben menésének utána, Ezerötszásznyolcvanhétbenfordula Áldozó csütörtökön az Munkácsban írám, Áldott légy Isten, az mennyországban.”
Az éneket Munkács várában áldozócsütörtökön, azaz május 25-én jegyezte le, amit többször is kiadtak. Feleségül vette Alaghy Bekény Juditot, Mágochy András nagybirtokos özvegyét, ő lett gyermekei gyámja. Evvel a házassággal jutott Munkács a Rákóczi család birtokába . A Mágochy-birtokhoz Munkácson kívül még Torna uradalma is hozzátartozott, így Bereg és Torna megye legnagyobb birtokosa lett.
Az éneket Munkács várában áldozócsütörtökön, azaz május 25-én jegyezte le, amit többször is kiadtak. Feleségül vette Alaghy Bekény Juditot, Mágochy András nagybirtokos özvegyét, ő lett gyermekei gyámja. Evvel a házassággal jutott Munkács a Rákóczi család birtokába . A Mágochy-birtokhoz Munkácson kívül még Torna uradalma is hozzátartozott, így Bereg és Torna megye legnagyobb birtokosa lett.
Ekkor a munkácsi váruradalom kb. 300 ezer holdas területet jelentett, amelynek jövedelmét közel 98 ezer forintra becsülték. A birtokot túlnyomó részt erdőség borította, de haszonnal művelték annak síkvidéki részét. Az itt működő 260 adózó porta bőséges jövedelemhez jutatta az „öreg” Rákóczit. Számos munkaerőt telepített a gazdátlan területekre. 1592-ben megkezdi Cristoforo Stella egri építész tervei alapján a szerzett zálogjövedelemből Munkács várának átépítését és megerősítését. Terveit Rudolf császár is támogatja zálogemelés alapján 5 ezer tallérral. A hatalmas uradalom zálogösszegét négy év alatt kétszeresére növelték. Harminckét falut építtetett itt, de amikor lejárt gyámsági ideje, kénytelen volt átadni a birtokot Mágochy Ferencnek.
A Bocskai-szabadságharc előtt felségárulással vádolták meg, hogy hatalmas birtokait megszerezzék más magyar földbirtokosokhoz hasonlóan. Ekkor értelemszerűen Bocskai István szabadságharcához csatlakozott, akinek halála után 1607. február 8-án Erdély fejedelmévé választották. Báthori Gábor fejedelemséget követelő főúr ellen nem lépett fel, mindenáron el akarta kerülni a belső testvérháborút, inkább lemondott a fejedelemségről. Tettét e képen magyarázta: „…mert nem akartam keresztény vér kiontásával magamnak nagyobb uraságot keresni.” Politikai helyzete úgy Bécsben, mint a portánál ingatag volt. Egyéves fejedelemsége építő politikájáról és szervezőkészségéről tett tanúbizonyságot. Példás rendben tartotta a fejedelemséget és fegyelemre fogta a katonaságot, ami abban az időben igencsak fontosnak bizonyult. Lemondása után 1608 márciusában elhagyta Erdélyt, ezután visszavonult a politikától. Az 1608. évi országgyűlésen már nem tudott részt venni, egyre jobban gyötörte betegsége, a köszvény. Vagyonát fiaira végrendelkezte. Idejét leginkább Szerencsen töltötte, de szülőfalujában, Felsővadászon hunyt el 1608. december 5-én. Síremlékét fiai vörös és fekete márványból készíttették . Ő az egyetlen erdélyi fejedelem, akinek sírja Felsővadászon, (ma Borsod-Abaúj-Zemplém megye) a mai Magyarország területén található.
Dr. Csatáry György, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, a Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpont vezetője
Népünk történetének kezdete homályba vész. Egyes kutatók szerint az Urál hegység lábánál vagy annál is keletebbre letelepedett finnugor népek kötelékéből váltunk ki. Más tudósok úgy vélik, hogy az eurázsiai sztyeppeken élő török népekből kovácsolódtunk össze, s a hunokkal való rokonságunk sem kizárt. Az ellentmondások abból adódnak, hogy nyelvünk a hivatalos nyelvtudomány szerint finnugor eredetű, génállományunk és antropológiai jegyeink alapján viszont a török népekhez állunk közelebb. Két eredetmondánk közül a turulmonda a török származást, a csodaszarvasmonda pedig a finnugor eredetet húzza alá. A magyarság kultúrája tehát többgyökerű.
Kr. e. 500 és Kr. u. 550 között őseink átköltöztek a mai Baskíriába, az egykori Magna Hungáriába, a VIII. század közepén tovább vándoroltak Levédiába, majd a IX. században Etelközbe. (Újabban egyes kutatók megkérdőjelezik, hogy a magyar törzsek évszázadokig vándoroltak volna a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppén, szerintük a Baskíriától a Kárpát-medencéig tartó utat légvonalban, Kijev érintésével, mindössze egy-két emberöltő alatt tették meg.) A 890-es években a magyarok vezetői már tudatosan készültek a Kárpát-medence elfoglalására. A magyarság keletről, az Urál vidékről induló, több mint 3000 km-es vándorútjának végére érkezett, amikor a 890-es évek közepétől, a Keleti-Kárpátok hágóin át benyomulva elfoglalta a Kárpát-medencét. A minden bizonnyal jól átgondolt, előkészített, Árpád nagyfejedelem és vezéreinek nevéhez fűződő, és vidékünket közvetlenül érintő akció az évszázad végére befejeződött, a magyar nép végleg letelepedett.
1. ábra: Árpád fejedelem
Őstörténetünk titkai
A történettudomány igazolta a magyar köztudatban évszázadok óta élő nézetet, miszerint Árpád honfoglaló népének jelentős része 895-896-ban a Vereckei-hágón keresztül lépett a Kárpát-medence területére és vonult tovább az Alföld felé. Magáról a honfoglalás időszakáról viszonylag keveset tudunk. A Képes Krónika adatai szerint a honfoglaló magyar seregek huzamosabb ideig tartózkodtak vidékünkön. A korai források, elsősorban Anonymus (a Névtelenként ismert P. mester valószínűleg III. Béla király Péter nevű jegyzője volt) Gesta Hungarorum c. krónikája Ungvár és Munkács mellett a borsovai földvárat említik meglévő erődítményekként ezen a tájon, melyen már a IX-X. században megtelepedtek honszerző őseink. A magyarok cselekedetei legendákkal és mondákkal átszőtt alkotás, amely a saját korának (XII-XIII. század fordulója) viszonyait vetíti vissza három évszázaddal korábbra.
Anonymus a mű 12. fejezetében ezt írja: „…Akkor a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondanak, és az a két kun vezér, kinek a nevét fentebb soroltuk el, rokonságukkal meg férfi- és nőcselédeikkel egyetemben az oroszok tanácsára és segítségével útra keltek Pannónia földjére. S így a Havaserdőn áthaladva, a hungi részekre szálltak. Midőn pedig oda megérkeztek, azt a helyet, amelyet először foglaltak el, Munkácsnak nevezték el azért, mivel igen nagy munkával, fáradsággal jutottak el arra a földre, amelyet annyira áhítottak.” A szerző szerint a vidéken élő szlovének (szlávok), akik Salanus (Zalán) itteni bolgár vezér idetelepített alattvalói voltak, önként behódoltak Álmosnak. A negyvennapos pihenő után tovább haladó magyarok hamarosan bevették Hung várát, megölve Laborcot, a helyi vezért, Salanus vazallusát. Álmos itt átadta a hatalmat fiának, Árpádnak, aki hamarosan elfoglalt minden földet a Bodrogtól Ugocsáig, beleértve Salanus székhelyét, Borsova várát is.
Bár a honfoglalás tényét és a magyar csapatoknak a Gesta Hungarorum által leírt útvonalát (Vereckei-hágó, Latorca völgye, stb.) a régészeti leletek igazolták, Anonymus krónikája hemzseg a kitalált személyektől (Salanus, Laborc stb.) és mesés elemektől. Ez lehetővé tette a későbbi történészek számára, hogy kedvük szerint manipulálhassanak a történelmi forrásokkal. Egyes szláv történészek például fehér horvátokat telepítettek vidékünkre, mások a Kijevi Ruszhoz csatolták e területet „Ruszka Krajna”, „Ruszka Marka” vagy „Marchia Ruthenorum” nevű autonóm tartományként. A honfoglaló magyarokról pedig csak úgy beszéltek, mint valami nyári záporként tovavonuló népről, akik csak a XII–XIII. században terjesztették ki hatalmukat a jelenlegi Kárpátalja területére.
A régészeti leletek viszont egyértelműen azt bizonyítják, hogy a honfoglaló magyarok már a IX. század végétől tartósan megtelepedtek e vidéken. A túlnyomórészt temetkezésekből előkerült magyar leletek némelyike a Kárpát-medencében talált magyar vonatkozású tárgyi emlékek legrégebbikének tekinthető. Mára már nemcsak egyedi sírhelyeket tártak fel Kárpátalján, de egész temetőket (Beregszász – Kishegy, Tiszacsoma – Szipahát), többségüket a IX. század végére és a X. század első felére datálhatjuk. Kárpátalja ősmagyar régészeti emlékei, jellegüket tekintve egységes egészet képeznek a felső-tiszai analóg leletcsoporttal. A Felső-Tisza-vidékén, így nálunk is több előkelő temetkezésre bukkantak a régészek, amiből arra következtethetünk, hogy a magyarok politikai központja a X. század közepéig a Kárpát-medence keleti részében volt, nem pedig a Dunántúlon, mint azt korábban gondolták.
A népvándorlás korát lezáró magyar honfoglaláskor elszórtan bolgár és ún. pannon-szláv néptöredékek éltek ezen a rendkívül gyéren lakott vidéken, mely tulajdonképpen az első magyar területnek tekinthető a Kárpát-medencében. A szakemberek szerint e gyér népesség oka az volt, hogy a Vereckei-hágó volt az a természetföldrajzi kapu, amelyen keresztül a népvándorlás korában az egymást követő népek a Kárpát-medencébe érkeztek, gyakran elsodorva az állandó településeket és azok lakóit. A magyarok azonban a maguk javára fordították a gyéren lakottságot, a Kárpátok áthatolhatatlan ősrengetegeit és az alföldi sáv mocsárvilágát – a területből határvédelmi övezetet, ún. gyepűt alakítottak ki. A hágókon és a szorosokban ún. bevágásokat készítettek, torlaszokat emeltek, az alföldi részen pedig mesterségesen is igyekeztek fenntartani az Ecsedi- láppal vetekedő Szernye-mocsár vízi világát (erre utal Gát település neve).
A honfoglaló magyarok kezdetben, már a IX. század végén, a stratégiailag fontos pontokat szállták meg, főként a hágókhoz vezető utakon: a mai Tiszacsoma, Beregszász, Munkács, Szolyva, Alsóverecke stb. A mocsaras, erdős sík vidéket csak később vették birtokba. A honfoglaló magyar törzsek nagy része nem sokáig maradt a Felső-Tisza vidékén, hanem tovább vonult a Duna-Tisza közébe. Mindegyik törzsnek saját szállásterülete, legelői voltak. Ezek határait gyepűk jelölték, akárcsak az országhatárokat. Vidékünk az ország területének törzsek közötti felosztásában nem vett részt, mivel a gyepűvonalon fekvő terület volt. Idővel a fejedelmi központ is áthelyeződött a Felső-Tisza vidékéről a Dunához.
A kérdéssel foglalkozó Kobály József kárpátaljai régész felhívja a figyelmet a honfoglaló magyarság etnikai, nyelvi problémáira. Egyes kutatók már régebben is azt feltételezték, hogy egyes, a vidékünkön is feltárt régészeti leletelemek (részleges lovas temetkezés, a huszti dirhemek stb.) nem a nyelvészek által finnugornak tartott magyarokhoz köthetőek, hanem az őket kísérő, türk nyelvű kabarokhoz. Újabban viszont terjedőben van Makkay János elmélete, miszerint a magyarság más, türk népek (hunok, avarok, onogurok) kíséretében, 395-től kezdődően több hullámban telepedett meg a Kárpát-medencében (lásd még László Gyula elméletét a kettős honfoglalásról). Végül Árpád és a 895-ben a Kárpát-medencébe „hazatérő” türk nyelvű népe uralma alá hajtotta és politikailag megszervezte ezt a már korábban betelepedett magyar lakosságot. Tehát Árpád és a vezéri, előkelő réteg keleti jellegű, türk nyelvű volt, amely pár évszázad alatt beolvadt a többségi, finnugor nyelvű magyarságba, hasonlóan a Balkán-félszigeten elszlávosodott bolgárokhoz. Ha ezt a nézetet nem is fogadja el mindenki, és a feltevést a hivatalos történettudomány sem osztja, azt viszont igen, hogy a honfoglaló magyarok vegyes etnikumú és nyelvű törzseivel együtt türk segédnépek is betelepedhettek (pl. kabarok), akik a vidéken határvédő feladatokat láttak el.
Bár a magyarság megtelepedése még nemzetségi rendben történt, a törzsi keretek hamarosan bomlani kezdtek. A hatalmat a régi törzsi előkelők tartották a kezükben, de népükhöz új nemzetségek csatlakoztak, fegyveres kíséretüket pedig különböző törzsekből (ruszok, besenyők, kabarok stb.) toborozták. Megerősített földváraikból alakultak ki később az ispáni várközpontok, a nemzetségi szállásterületekből pedig a majdani ispánságok és vármegyék. A termelői munka térnyerésével, a vagyoni és társadalmi egyenlőtlenség fokozódásával a magyarság eljutott arra a szintre, hogy a törzsi nomádállam (vagy inkább államok) helyét nyugati típusú, hűbéri állam vegye át. Az évezred végéhez közeledve, Géza fejedelem felismerte, hogy kalandozó népének – ha meg akar maradni, – el kell fogadnia a nyugati keresztény értékrendet, ezért határozott kézzel ebbe az irányba kezdte vezetni a magyarságot. Mindenekelőtt megkeresztelkedett, s Vajk fia a keresztségben István nevet kapott. Az új vallás ezzel kiirthatatlan gyökeret vert a magyarság körében.
2. ábra: A beregszászi süvegcsúcs
A honfoglaló magyarok régészeti emlékei Kárpátalján
A honfoglaló magyarok első kutatója vidékünkön a kárpátaljai régészet úttörője, a helyi múzeumügy egyik megalapítója, Lehoczky Tivadar volt, aki 1870-ben Szolyva mellett egy előkelő harcos sírjára bukkant. A lónak csak a fejét, végtagjainak csontjait és bőrét helyezték a sírba a lószerszámokkal, fegyverekkel (nyílhegyek) és dísztárgyakkal (gyönyörű palmettás tarsolylemez) együtt.
3 ábra: A szolyvai tarsolylemez
1890-ben Lehoczkyék a beregszászi Kis-hegyen bukkantak gazdag temetőre, melynek vezéri sírjából szablya, 7 nyílhegy, egy pár ezüstözött kengyel, egy gyönyörű aranyozott, levéldíszes ezüst süvegcsúcs és más tárgyak kerültek elő. A beregszászi süvegcsúcs unikálisnak számított, míg 2017-ben Jászberényben hasonlóra nem bukkantak. Az előbbi a szolyvai tarsolylemezzel együtt a Nemzeti Múzeumban tekinthető meg, az utóbbi a Jász Múzeumba került.
1891-ben Orosziban, 1896-ban Illényben került elő ősmagyar sírhant, de honfoglalás kori leleteket találtak vidékünk más pontjain is: Alsóverecke – egyedi lelet (ezüst lap); Vezérszállás – temetkezés; Munkács, Kishegy – egyedi lelet (kard); Huszt környéke – pénzérmegyűjtemény (a 400, részben hamisított arab ezüstdirhem fontos szerepet játszott a kor kereskedelmében); Tiszasalamon – temető stb.
4-5. ábra: Magyar harcos sírja
A honfoglalással kapcsolatos kutatások hosszabb szünet után az 1980-as években folytatódtak, amikor is egy Bobkov Viktor nevű kemerovói régész a Tiszacsoma melletti Szipahát dűlőben egy X-XI. századi magyar temetőre bukkant. Az általa feltárt 26 sírban közrendű harcosok és családtagjaik nyugodtak (gyermeksírok valószínűleg azért nem maradtak fenn, mert a sekélyebb hantokat a későbbi földmunkák megsemmisítették).
1993-ban a helyi önkormányzat elkezdte a kutatott terület kiparcellázását, amit még időben sikerült leállítani. Így a következő évben, immár az ungvári egyetem régészei, Balahuri Eduárd és Vjacseszláv Kotihorosko vezetésével, folytathatták a mintegy másfél hektárnyi területet elfoglaló temető feltárását. Közben 1996-ban emlékparkot avattak fel Tiszacsomán, ahol a kárpátaljai magyarság minden évben megemlékezik történelmének egyik legfontosabb eseményéről, a honfoglalásról. 1994 és 1999 között az ungvári archeológusoknak Fodor István professzor szakmai segítségével a Szipa-patak bal partján mintegy 78 sírt sikerült feltárniuk, de a becslések szerint a temetőben még legalább 100-150 sírnak kell lennie.
6. ábra: Ékszerek Bobkov Viktor 1986. évi tiszacsomai ásatásából
A tiszacsomai temetőben eltemetett férfiak és nők sírjai külön sorokba rendezve, mintegy 0,6-1,2 m mélyen, nyugat-keleti tájolással helyezkednek el. Vagyis a sorok északról délre húzódnak, a sírok pedig nyugat-keleti irányúak: a halott feje nyugatra, lábai pedig keletre helyezkednek el. A harcosok lovas sírjait a dombhát közepén találjuk, míg a köznépet, szolgákat a domb peremén temették el. Sajnos a savas talaj miatt a csontok rendkívül rossz állapotban maradtak fenn. A sírmellékletek azonban sok mindent elárulnak a szakemberek számára.
7. ábra: Bronz karperecek és agyagkorsók
A harcosok sírjaiból felszínre kerültek a velük együtt eltemetett hátaslovuk feje és lábszárcsontjai (nem a teljes ló eltemetéséről, hanem ún. részleges lovastemetkezésről van szó; a ló lenyúzott bőre nem maradt fenn), a lószerszám fennmaradt fém részei (ívelt talpú kengyelek, csuklós zablák, a nyereg és a kantár veretei és csatjai), fegyverek (levél alakú nyílhegyek, fokosok, kardok), valamint övcsatok és veretek. Figyelemre méltó, hogy a jellegzetes keleti típusú szablyák mellett előkerült két szablya-kard (a szablya és az egyenes európai lovagi kard ötvözetéről van szó; néha előfordult, hogy az egyenes, kétélű nyugati kardpengét ívelt szablyamarkolattal látták el) és egy normann stílusú pallos (valószínűleg zsákmányolt fegyver) is. Bár a szolyvaihoz hasonló díszes tarsolylemez itt nem került elő, a veretes övön függő bőrtarsolyok bronz veretei és csatjai méltó analógiái a magyarországi leleteknek (például az Újfehértó-Micskepusztán talált veretes tarsolynak). A tarsolyban tűzszerszámokat és más értékes tárgyakat tartottak, az öv veretei pedig a viselője rangját is jelezték.
8. ábra: Nyílhegyek és késpenge
A női sírok mellékleteit a bronz és ezüst fülbevalók (ezek között akadnak díszes, szőlőfürt alakú ékszerek is), gyűrűk, bronz karperecek (az előkelőbb lemezes karperec helyett inkább csak olcsóbb huzalos és fonott karkötők), üveg- és cserépgyöngyök, a ruházatot díszítő füles gombok és veretek, valamint a kézi korongon formált, hullámkötegekkel és vízszintes vonalakkal díszített, sötétbarna és sötétszürke színű cserépkorsók képezik.
9. ábra: Kengyelvas és zabla
A temetőtől mintegy 2 km-rel távolabb, Mezőgecse irányában bukkantak rá 2003-ban budapesti és ungvári régészek egy korabeli település nyomaira is (négyszögletes, mintegy fél méter mély veremház, kőből kirakott tűzhelyek, két, állatcsontokkal és cserépdarabokkal teli hombár, cserépedények stb.), ennek feltárása azonban még várat magára.
A IX-XI. századi tiszacsomai leletek egyértelműen bebizonyították, hogy a honfoglaló magyarok nem csupán átvonultak vidékünkön, hanem állandó jelleggel telepedtek meg e földön.
Írás és illusztráció: Dr. Kész Barnabás, történész, néprajzkutató
Dmitro Kuleba európai és euroatlanti integrációért felelős ukrán miniszterelnök-helyettes kijelentette, hogy Kárpátalja rendkívül fontos régiónak számít mind Ukrajna, mind pedig Magyarország számára.
„Kárpátalja mindig is ukrán régió marad, s rendkívül fontos része lesz Ukrajnának, azonban el kell ismernünk, hogy a régió a magyar szívekben is kiemelkedő helyet foglal el, hiszen Magyarország történelme nem létezik Kárpátalja nélkül. Ezért ezen a területen közösen kell munkálkodnunk. A Szijjártó Péterrel tartott sajtótájékoztatón leszögeztem, hogy Kárpátalja Ukrajna és Magyarország közös sikertörténetévé kell váljon. Ha komolyan vesszük az Európai Unióhoz való közeledést, akkor a határ menti régiók területén csakis a szomszédos országokkal való együttműködés által érhetünk el sikertörténeteket” – mondta el Kuleba.
