Száznyolcvan éve, 1846. május 29-én született gróf Apponyi Albert, a dualizmus és a Horthy-korszak jelentős politikusa, aki a trianoni béketárgyalásokon három nyelven elmondott beszédben érvelt – hiába – a békediktátum, Magyarország megcsonkítása ellen.
Udvarhű arisztokrata család sarjaként Bécsben látta meg a napvilágot. A bécsi és a pesti egyetemen tanult jogot, majd két évig Nyugat-Európában utazgatott. Első politikai megbízatását Deák Ferenc mellett töltötte be, akinek egy tanácskozáson olaszul tolmácsolt. 1872-ben a Deák-párt színeiben választották képviselővé Szentendrén, s ettől kezdve 61 éven át volt az Országgyűlés tagja, 1881-től haláláig a jászberényi választókerületet képviselte.
1878-tól az Egyesült Ellenzék (1892-től Nemzeti Párt) meghatározó alakja, majd vezére lett. Az 1880-as évektől – feladva ókonzervatív nézeteit – a kiegyezésben megfogalmazott nemzeti jogokat vette fel programjába. 1892-ben ő indította az állam és egyház elválasztását hozó egyházpolitikai harcokat, de a kötelező polgári házasságkötést már nem fogadta el.
A századfordulón pártjával belépett a Szabadelvű Pártba, 1901-től két évig a képviselőház elnöke volt. 1903-ban újraalapította a Nemzeti Pártot, 1905-ben a Függetlenségi és 48-as Párthoz csatlakozott, és szemben állt az uralkodó által törvénytelenül kinevezett darabontkormánnyal (az 1905–1906-ban működő magyar kormány gúnyneve).
Apponyi 1906-tól négy évig a Wekerle-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt, nevéhez fűződik az ingyenes elemi oktatás bevezetése, és előírta a nemzetiségi gyerekeknek a magyar nyelv elsajátítását (Lex Apponyi).
Az első világháború kitörésekor nemzeti összefogásra szólított fel, de 1916-tól már támadta Tisza István kormányát, 1917–18-ban újra vallási és közoktatási miniszter lett. A háború elvesztése, az összeomlás után visszavonult, a Tanácsköztársaság idején a Pozsonyhoz közeli, a csehszlovákok által megszállt éberhárdi (ma Malinovo, Szlovákia) birtokán élt.
A Huszár-kormány 1919 végén őt nevezte ki a magyar küldöttség vezetőjévé az első világháborút lezáró trianoni béketárgyalásokon. Apponyi 1920. január 16-án három nyelven fejtette ki a magyar álláspontot, hatalmas ívű szónoklatában történeti-jogi, gazdasági, földrajzi, kulturális, nyelvi és etnikai érvekkel, a bolsevizmus elleni harcra hivatkozva próbálta Magyarország integritását megvédeni.
A földrajztudósként is elismert Teleki Pál által készített néprajzi térképet bemutatva demonstrálta az öt főhatalom képviselőinek, hogy a tervezett új határok mentén tömbben élő magyarok igen jelentős számban kerülnének idegen uralom alá. Beszédében előre jelezte a diktátum okozta későbbi bajokat, a győztesek szemére vetette a wilsoni önrendelkezési elv mellőzését. Közölte azt is, hogy érvei elvetése, az új határok fenntartása esetén Magyarország népszavazást kér.
A békeszerződés tervezete, amely Magyarország új határait is rögzítette, azonban már hónapokkal korábban megszületett, és azon jottányit sem változtattak. Egy hónappal később Apponyi vette át a békediktátumot, ami után az egész küldöttség lemondott; a szerződést 1920. június 4-én Benárd Ágost népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ írta alá.
Az 1920-ban összeült Nemzetgyűlésben az igen népszerű Apponyi a pártonkívüli legitimista ellenzék egyik vezetője lett, de gróf Bethlen István kormányfőnek sikerült ügyes taktikázással háttérbe szorítania.
Apponyi 1923-tól Magyarország fődelegátusa volt a Népszövetségben, revíziót és népszavazást követelt a vegyes lakosságú területeken, 1933. február 7-én Genfben halt meg.
1898-tól az MTA tiszteleti tagja, 1890-től a Kisfaludy Társaság tagja, 1920-tól pedig a Szent István Akadémia elnöke volt, 1921-ben az aranygyapjas rend lovagja lett. Kiváló szónokként beszédeit jogi szabatosság, kitűnő formaérzék, magas eszmeiség és fegyelmezett gondolkodás jellemezte, ám a gondolatok tetszetős megfogalmazása olykor politikai következetlenséget eredményezett. Konzervativizmusát Eötvös József-i szabadelvűség színezte, ugyanakkor szólt a felekezeti elfogultság ellen és a lelkiismereti szabadság mellett is. Bár a nemzet jövőjét a dinasztiához ragaszkodva, a Monarchián belül képzelte el, a királyi hatalom ellen a magyar állami jogfolytonosság őreként lépett fel. Emléktábláját a Parlament épületében 2015-ben avatták fel, s azóta nevét viseli az Országház egyik ülésterme.
A trianoni békediktátum századik évfordulóján, 2020 júniusában mutatta be a Duna Televízió az Apponyi 1920. január 16-i, a francia külügyminisztérium földszinti dísztermében elmondott nagyívű beszédét feldolgozó történelmi drámát, A beszéd – Apponyi a magyar ügy védelmében címmel.
[type] => post
[excerpt] => Száznyolcvan éve, 1846. május 29-én született gróf Apponyi Albert, a dualizmus és a Horthy-korszak jelentős politikusa, aki a trianoni béketárgyalásokon három nyelven elmondott beszédben érvelt – hiába – a békediktátum, Magyarország megcsonkítása ...
[autID] => 12
[date] => Array
(
[created] => 1780093440
[modified] => 1780109086
)
[title] => Aki az utolsó utáni pillanatig védte Magyarország becsületét – 180 éve ezen a napon született gróf Apponyi Albert
[url] => https://history.karpat.in.ua/?p=5593&lang=hu
[status] => publish
[translations] => Array
(
[hu] => 5593
)
[aut] => totinviktoria
[lang] => hu
[image_id] => 5594
[image] => Array
(
[id] => 5594
[original] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2026/05/appnyi-albert.png
[original_lng] => 1053405
[original_w] => 1321
[original_h] => 828
[sizes] => Array
(
[thumbnail] => Array
(
[url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2026/05/appnyi-albert-150x150.png
[width] => 150
[height] => 150
)
[medium] => Array
(
[url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2026/05/appnyi-albert-300x188.png
[width] => 300
[height] => 188
)
[medium_large] => Array
(
[url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2026/05/appnyi-albert-768x481.png
[width] => 768
[height] => 481
)
[large] => Array
(
[url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2026/05/appnyi-albert-1024x642.png
[width] => 1024
[height] => 642
)
[1536x1536] => Array
(
[url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2026/05/appnyi-albert.png
[width] => 1321
[height] => 828
)
[2048x2048] => Array
(
[url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2026/05/appnyi-albert.png
[width] => 1321
[height] => 828
)
[full] => Array
(
[url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2026/05/appnyi-albert.png
[width] => 1321
[height] => 828
)
)
)
[video] =>
[comments_count] => 0
[domain] => Array
(
[hid] => history
[color] => brown
[title] => Історія
)
[_edit_lock] => 1780098286:12
[_thumbnail_id] => 5594
[_edit_last] => 12
[views_count] => 244
[_oembed_24ecddf3f0287109b48ec9d17574f870] =>
[_oembed_time_24ecddf3f0287109b48ec9d17574f870] => 1780082645
[_algolia_sync] => 918188549002
[labels] => Array
(
)
[categories] => Array
(
[0] => 281
[1] => 41
[2] => 11
[3] => 39
)
[categories_name] => Array
(
[0] => Aktuális
[1] => Cikkek
[2] => Kiemelt téma
[3] => Világ
)
[tags] => Array
(
[0] => 177041
[1] => 251
[2] => 3617
[3] => 95
)
[tags_name] => Array
(
[0] => Apponyi Albert
[1] => Magyarország
[2] => születésnap
[3] => Trianoni békediktátum
)
)
[1] => Array
(
[id] => 154
[content] =>
Trianon jegyében fog eltelni a 2020-as esztendő, száz évvel ezelőtt, június negyedikén írták alá másodrendű magyar politikusok a békediktátumot.
Mindezt megelőzte egy tárgyalás január 16-án, amikor minden eldőlt, és amiről az alábbi írás is szól. A szerkesztőség szívesen adna teret olyan írásoknak, amelyekben választ keresünk arra, hogyan jutott a magyarság abba a helyzetbe, hogy még Ausztriát is jutalmazták Magyarország kárára.
2010-ben a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június
negyedikét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a Magyar Országgyűlés.
Erre kilencven évet kellett várni. Most már nem maradt más hátra, mint megérteni
a lényegét.
Nagyon sok mindent elmondtak eddig a békediktátumról, de a
magyarok többsége most sem érti a lényeget – mindig belebonyolódunk az oda
vezető útvesztőkbe, ami nem is csoda, hiszen hosszú volt az út Trianonig. Történészek
– ízlés szerint – előrébb meg hátrább is teszik a folyamat kiindulópontját. Ebben
az írásban nem akarok foglalkozni a Trianonhoz vezető úttal, azzal együtt, hogy
meggyőződésem, a történelemtudomány máig adós az okok feltárásával. A politikai
meggyőződés vagy nézőpont zavaró tényező még a legnagyobbaknál – mint például
Szekfű Gyulánál is – akinek a tudós éleslátását elhomályosította a Habsburg-szimpátia
–, a többiekről nem is beszélve.
Hatalmasságok a Magyar királyság térképe fölött. Az asztalnál ülnek Lloyd George és Apponyi föléjük hajol középen Clemenceau
Visszatérve az aláírást megelőző béketárgyaláshoz, sajnos,
meg kell állapítanunk, hogy a magyar delegáció és annak vezetője, Apponyi
Albert nem fogta fel, hogy miről szól az összejövetel. Január 16-án 3 órakor a 12
tagú magyar küldöttség megjelent a francia külügyminisztériumban, ahol a főtanács
ülésezni szokott. Ott volt mind az öt nagyhatalom képviselője. Apponyi beszédét
franciául kezdte, majd megismételte angolul. A beszéd lényege a Magyar Királyság
– becenevén Nagy-Magyarország – egysége melletti érvek felsorakoztatása. Egy szó
sem hangzott el arról, hogy az ajánlott határok hárommillió magyart szakítanak
el a tömbmagyarságtól. Apponyi kérte ugyan a népszavazást, de nem az etnikai
elv érvényesítésére, hanem olyan területekre is, ahol a magyarság nyilvánvaló kisebbségben
volt.
A magyar küldöttség szereptévesztésben volt: azt hitte, hogy
a Magyar Királyságot képviselni hívták oda, nem fogta fel, hogy ez egy hagyatéki
tárgyalás, ahol döntenek a megszüntetett Osztrák–Magyar Monarchia és benne a
Magyar Királyság ingó és ingatlan vagyonáról, és ahol a felszámoló bizottság
csak egyetlen örököst ismer el a magyar részről, mégpedig a magyar nemzetet.
Lloyd George, az angol kormányfő segíteni próbált, és
feltette a kérdést: „Mennyi magyar kerül a kijelölt határokon túlra?” Ekkor
Apponyi elővett egy etnikai térképet, amelyet Teleki készített, aki tagja volt
a delegációnak, és aki előzőleg berajzolta az általa javasolt nemzetiségi
viszonyokat követő határokat. A főtanács tagjai, akik addig faarccal, érdektelenül
hallgatták Apponyit, a térkép köré álltak és érdeklődéssel tanulmányozták azt,
még Clemenceau is felállt és odament. Az angol kormányfő a továbbiakban is próbálta
etnikai síkra terelni a tárgyalásokat, de Apponyi mindvégig a Kárpát-medence
egységét hangsúlyozta.
Mondanám vagy írnám, hogy a delegáció nem volt felkészülve
egy ilyen csonkításra, de a magyar társadalom sem, Budapest utcáin tömegek üvöltözték
azokban a napokban a „Nem, nem, soha!” jelszót. Nem akarták tudomásul venni,
hogy a döntés már rég megszületett az Osztrák–Magyar Monarchia és benne a
Magyar Királyság megszüntetéséről, és arról is, hogy az utódállamok követeléseinek
nem tesznek eleget, és nem szabdalják szét a tömbmagyarságot, mivel ebben veszélyt
láttak. Ott akkor már csak az volt a kérdés, mennyire faragják körbe a
magyarlakta területeket. A magyaroknak megadják a lehetőséget államot alkotni,
aztán nevezzék el, ahogy akarják, már csak azért is, hogy az utódállamok ne kényelmesedjenek
el az antant iránti hűségben, és kézben legyenek tartva.
Itt most lehetne valamiféle igazságról, méltányosságról,
vagy akár igazságtalanságról beszélni, de fölösleges. A nemzetek fölötti tőke –
leánykori nevén: pénzvilág – belehajszolta a birodalmakat a népek szempontjából
vérlázítóan értelmetlen vérfürdőbe, a mai napig álságosan azt állítva, hogy ez
a nemzetek háborúja volt. (Annak idején a kommunizmus, ma a liberalizmus
jelenleg is a nemzeteket teszi felelőssé a háborúért, ami álságos hazugság.)
De maradva a mi tragédiánknál: kilencven évig elszakadva a
realitásoktól vergődtünk, siránkoztunk a sérelmeinken, mindhiába. A magyar
politikában politikai paradigmaváltásnak kellett történnie ahhoz, hogy mögöttünk
maradjanak Wass Albert szavai: „Adjátok vissza a hegyeimet!”, és belássuk, hogy
Németh Lászlónak volt igaza, mikor azt mondta, Trianon után a nagy gond: nem a
póznák voltak, hanem a magyarok; nem az ország, hanem a nép. Itt kellett volna
még azt mondani: egyről sem mondok le; itt: ide tartoztok továbbra is. Ezek a
mondatok röviddel Trianon után íródtak le, de ki hallgatott akkor az irredenta
hangzavarban Németh Lászlóra?
Eltelt azonban kilencven év. Az Orbán-kormány számba vette a
megdézsmált örökséget, ami még így is hatalmas érték, mert itt van Európa közepén
egy, a nemzetek közössége által elismert állam, aztán 93 ezer négyzetkilométernyi
terület, ami a Nagy-Magyarországhoz viszonyítva kevés ugyan, de ha a világ
egyik gazdasági nagyhatalmának, Dél-Koreának nézem a területét, akkor másképp ítélem.
És itt van a legértékesebb örökség, a magyar kultúra, és benne a megismételhetetlen,
csodálatos igazgyöngy, a magyar nyelv.
Ha ezt a realitást elfogadjuk – mert mit tehetünk? –, és
tudatosul bennünk, hogy itt nincs más örökös, csak a magyar nemzet, akkor ebből
következik, hogy aki a határokon kívül maradt és megőrizte magyarságát, magyar
identitását és nyelvét, az jogos örököse a trianoni hagyatéknak, és a magyar állam
ki is adja a jussát: a magyar állampolgárságot.
Mi, örökösök becsüljük és tiszteljük a Magyar Királyság emlékét,
halálának századik évfordulója után már az sem lesz kegyeletsértés, ha elemezzük
életének utolsó szakaszát, és a halál okainak hosszú sorát. Úgy hallom, az évfordulóra
egy szép, feliratos síremléket is terveznek Budapestre. Megérdemli, hisz ezer évig
szolgálta a magyar nemzetet. A nemzetet, amelyik örököse, tulajdonosa és védője
kell, hogy legyen a hagyatéknak. Mert aki magyarok nélküli Magyarországot
vizionál, az képzelje el Izraelt zsidók nélkül.
