III. Harald norvég király, vagy ahogy a sagákban emlegették, Harald Hardrada (a neve „kemény uralkodót”, illetve „szigorú tanácsot” jelent) igazi viking volt. Életét kora ifjúságától kezdve az állandó harcok és a különböző hadi vállalkozások jellemezték. A sikerek gyakran váltakoztak kudarcokkal, ami azt eredményezte, hogy bejárta az akkor ismert Európa nagy részét. A történészek halálának időpontjával zárják a viking korszakot, mert ő volt az, aki még egyszer utoljára kísérletet Anglia leigázására 1066-ban.
III. Harald norvég király halála Peter Nicolai Arbo „A Stamford Bridge-i csata” című festményén (1870)
Családi perpatvarok
Harald Sigurdsson 1015-ben látta meg a napvilágot. Apja Sigurd, Syr a legerősebb helyi vezetők egyike volt. Anyja, Åsta Gudbrandsdatter először I. Olaf norvég királyhoz (995 – 1000) ment feleségül, ám első férje uralmát a szomszédos svédek és dánok szövetsége megdöntötte, és Olaf elhunyt a svolderi tengeri ütközetben. Amikor hozzáment Sigurdhoz, vitte magával a szintén Olafnak nevezett fiát.
Harald születésének évében Olaf sikeresen megszerezte a norvég koronát, amit nem kis mértékben köszönhetett mostohaapja támogatásának. II. Olaf néven (1015–1028) Norvégia egyik legismertebb királya lett, ám uralkodása, mint annyi más skandináv királyé, nem békésen ért véget: Nagy Knut, Dánia és Anglia királya 1028-ban elüldözte, és Haralddal együtt menekülnie kellett.
Olaf ekkor Kijevbe menekült, amikor azonban 1030-ban visszatért onnan, Harald 600 emberrel csatlakozott hozzá. Ekkor még mindössze 15 éves volt, a mindent eldöntő stiklestadi csatában pedig nem hozott szégyent magára. Ez azonban kevésnek bizonyult az ütközet megnyeréséhez, Olafot megölték, Haraldnak pedig menekülnie kellett.
Kijevtől a Földközi-tengerig
Harald ekkor I. (Bölcs) Jaroszlávhoz, a kijevi Rusz uralkodójához menekült, aki korábban Olafot is befogadta, és akinek a felesége távoli rokona volt Haraldnak. A kijevi fejedelem a serege egyik kapitányává emelte, így számos hadjáratban részt vehetett. Harcolt többek között a lengyelek, a besenyők és a bizánciak ellen is.
Harald keresztelését ábrázoló aranyozott berakás egy XI. századi oltárról vagy ereklyetartóról
Harald azonban 1033 körül Konstantinápolyba távozott. Az egyik fennmaradt, és általa írt szerelmes ének szerint azért, mert Jaroszláv visszautasította, amikor megkérte egyik lánya kezét. Ötszáz emberével együtt csatlakozott a császár varég testőrségéhez. Mindez azonban azt jelentette, hogy a bizánciak hadi vállalkozásaiban is részt vett.
Az első ütközeteit a levantei kereskedőket fosztogató arab kalózok ellen vívta, majd Kis-Ázsia partvidékén igyekezett felszámolni az őket támogató városok ellenállását. Ebben az időben Bizánc átmeneti katonai sikereket ért el az arabokkal folytatott küzdelemben, amelyet jelentős részben a varég testőrségnek is köszönhetett. A sagák szerint Harald eljutott egészen az Eufrátesz folyóig is.
Módszereire rávilágít az egyik epizód, amely szerint egy várost hosszas ostrom ellenére sem sikerült bevennie, ezért összefogdostak olyan madarakat, amelyek a városban fészkeltek, égő ágakat erősítettek a lábaikra, majd szabadon engedték őket. A rémült szárnyasok visszatérőben felgyújtották a várost.
A nyugati front harcosa
A sagák azt is megemlítik, hogy nemcsak az Eufráteszt érte el, hanem az arabok és a bizánciak 1036-os békekötése után elkísérte a keresztény zarándokokat Jeruzsálembe. Ezt követően azonban más területeken kamatoztathatta harci tudását.
A Bizánci Birodalom csaknem egész fennállása során minden oldalról fenyegetve volt, így nemcsak az arabok (és a perzsák) által kelet és dél felől, hanem nyugaton és északon is akadtak ellenfelei.
Bölcs Jaroszláv arcrekonstrukciója Mihail Mihajlovics Geraszimov által, 1938.
1038-ban a bizánciak úgy döntöttek, hogy visszafoglalják Szicília szigetét az azt uraló emírtől. Harald részt vett ezekben a harcokban, immár mint a varég testőrség vezetője. Mellette azonban normann zsoldosok is harcoltak bizánci zsoldban.
Csakhogy a hadjárat 1041-ben véget ért, amikor a normann zsoldosok fellázadtak Dél-Itáliában. Haraldot és az embereit küldték, hogy verje le őket. Eleinte sikereket aratott, de később a túlerő végül felülkerekedett rajta, ezért visszarendelték őt Konstantinápolyba.
Onnan még ugyanabban az évben a bolgár felkelők ellen küldték Haraldot, aki rendkívül hatékonyan lépett fel ellenük, olyannyira, hogy kiérdemelte a Bolgárégető melléknevet. A döntő ütközetben a sagák szerint Harald maga vágta le a bolgár felkelők vezetőjét, igaz, az érdemeit csökkenti az a tény, hogy addigra ellenfelét már megvakították.
Cselszövések és palotaforradalmak
Harald a katonai sikereinek köszönhetően egyre magasabbra emelkedett a bizánci hierarchiában, és előkelőnek számító méltóságokat is elnyert. Emellett pedig tekintélyes vagyonra is szert tett.
Mindez azt eredményezte, hogy fontos hatalmi tényezővé vált Konstantinápolyban, így amikor elődje halála után V. Mikhaél bizánci császár került a trónra, Harald belekeveredett a közte és a társcsászári minőségében szintén uralkodó Zoé császárnő közötti politikai csatározásokba.
A varég testőrséget ábrázoló XI. századi illusztráció Ióannész Szkülitzész krónikájából
Miután Mikhaélt császárrá választották, eltávolíttatta a befolyásos embereket a környezetéből. Harald áldozatul esett ezeknek a tisztogatásoknak, letartóztatták és börtönbe vetették.
A források eltérően magyarázzák a hivatalos indokot, egyes sagák szerint átverte a császári kincstárat és megkérte Zoé császárnő unokahúgának a kezét. Mások szerint viszont megerőszakolt egy nemes nőt, de gyilkosság elkövetése is szerepelt a vádak között.
Amikor azonban Mikhaél Zoé császárnőt is eltávolította a hatalomból, Konstantinápolyban forradalom tört ki, és ennek keretében Harald is kiszabadulhatott. Az egymást gyorsan váltogató császárok egyébként minden egyes trónra lépésük során gazdag ajándékokkal biztosították a fővárosban tartózkodó fegyveresek hűségét.
Harald nemcsak ekkor, hanem az uralomváltások idején is tetemes vagyonra tett szert, amikor a császári palotát rendszeresen kifosztották. Hogy a felhalmozott javait ne érje hasonló balszerencse, Kijevbe menekítette azokat.
Visszaút
Harald az eset után úgy döntött, hogy elhagyná Bizáncot, ám Zoé császárnő megtagadta a kérését. Két hajóval és az embereivel mégis tengerre szállt, ám az egyik hajót a Boszporuszon keresztül kifeszített lánc elpusztította.
A másik hajón azonban Harald egy trükkhöz folyamodott: az embereit a hajója végébe küldte, majd rákormányozta a jármű orrát a láncra. Az embereinek ekkor megparancsolta, hogy siessenek a hajó elejébe, így az lecsúszott a láncról, és szabadon távozhatott a város vizeiről.
Zoé császárnő ábrázolása egy XI. századi mozaikon
Egy saga szerint Harald megszöktette a császárnőnek azt az unokahúgát, akit korábban megkért volna, majd a láncon való áthaladás után kitette a megszeppent hercegnőt a parton, és vele üzente meg Zoénak, hogy még arra is képtelen, hogy egy zsoldoscsapattól megvédje a rokonát. A történet nem tűnik túl valószínűnek, mindenesetre Harald Kijevbe érkezve ismét megkérte Bölcs Jarozsláv lányának, Elisivnek a kezét, és ekkor már nem utasították vissza.
Bizáncban szerzett tapasztalatait hamarosan kamatoztatni is tudta, mivel Jaroszláv 1043-ban megtámadta a birodalmat, igaz, a flottáját a tengeren megsemmisítették. Mivel ekkor Norvégiában és Dániában Jó Magnus király uralkodott, aki Olaf fia volt, Harald úgy döntött, hogy ideje hazatérnie az unokaöccséhez.
Ezt nem békés úton szándékozott megtenni, ezért szövetkezett a svéd királlyal, és nekilátott a dán partok fosztogatásának. Magnus ekkor megegyezett a nagybátyjával, és királlyá emelte maga mellett Norvégiában, cserébe annak fele vagyonáért. A pénzzavarral küzdő uralkodónak a lehető legjobbkor jött Harald vagyona.
Norvégia királya
Egy évvel később, 1047-ben Magnus meghalt, végső rendelkezése szerint pedig Norvégiát Harald, Dániát pedig Sven kapta meg. Utóbbi Magnus vetélytársa volt korábban a dán trónért. Harald azonban nem kívánt belenyugodni a döntésbe, és hosszas háborút indított Sven ellen.
A harc éveken keresztül elhúzódott, de nem területszerző háború volt, hanem portyák sorozata. Harald alighanem szívesen elfoglalta volna Dániát, de az emberei inkább fosztogattak, ennek esett áldozatul az egyik legismertebb viking kereskedelmi központ, Hedeby is. A döntő ütközetre 1062-ben került sor a tengeren. Harald erői győztek, de rettenetes áldozatok árán, így a norvégok és a dánok inkább békét kötöttek.
Tostig Godwinson fogadja York városának megadását a vikingekkel szövetséges haderő előtt
Hiába zajlottak azonban a szakadatlan háborúk, a Norvég Királyság a belső békének köszönhetően fejlődésnek indulhatott. Harald házassággal biztosította az egyik legerősebb klán hűségét, majd a dánokkal vívott háborúk után leverte az északi tartományok lázadását. Emellett értékálló pénzt veretett, és Kijevből, valamint Bizáncból egyházi személyeket hívatott, hogy folytassák a keresztény térítést.
Az utolsó vállalkozás
Harald azért is zárta le a dániai konfliktust, mert igényt formált Anglia trónjára. Angliát ugyanis Magnus is a magáénak tekintette. Amikor Hitvalló Eduárd angol király meghalt, és Harold Godwinson foglalta el a trónt, a norvég király szövetkezett az új uralkodó fivérével, Tostiggal, akitől elvették Northumbriát.
III. Harald (k, kezében bárddal) halálának ábrázolása Matthew Paris XIII. századi, „Hitvalló Eduárd király élete” című krónikájában. A legtöbb egyéb forrás szerint azonban a norvég uralkodóval a nyakába fúródó nyílvessző végzett.
Az invázióhoz magával vitte Elisivet, és a fiát, Olafot is, míg Norvégiát az idősebb fiára, Magnusra hagyta a hadjárat idejére. Szövetségesének megnyerte még a skót király, III. Malcolm támogatását is. Kezdetben sikerek övezték a vállalkozást, mivel Northumbria összegyűjtött erőit Yorktól nem messze legyőzték, és a város is megadta magát. Csakhogy addigra az angolok új királya már a közelben járt, ezért a sereg harmadát a hajóknál hagyva Harald elindult Stamford Bridge-hez, hogy ott csatára kényszerítse ellenfelét.
Az angol had azonban túlerőben volt, ráadásul a támadók a páncélzatuk nagy részét a hajóknál hagyták. Harald ennek ellenére csatát vállalt, ám hosszú küzdelem után végül vereséget szenvedett. A norvégok királya állítólag már a csata elején elesett, amikor nyíllal lőtték át a torkát. Halálával az angliai viking támadások korának is leáldozott.
