67 800 éves barlangrajzokat azonosítottak nemrég az indonéziai Muna szigetén. A leletek bebizonyították: az emberi művészet gyökerei jóval régebbre nyúlnak vissza, mint azt a kutatók eddig feltételezték.
A régészek szerint az indonéziai Muna szigetének mészkőbarlangjaiban talált kéznyomok akár 67 800 évesek is lehetnek. Ha a becslések helytállóak, ezek a motívumok a jelenleg ismert legősibb kéznyomatok.
A Jakarta Post beszámolója szerint Adhi Agus Oktaviana, az indonéz Nemzeti Kutatási és Innovációs Ügynökség (BRIN) régésze 2015 óta kutat hasonló alkotások után Muna térségében. A most datált kéznyomokat egy barlangban találta meg újabb festmények alatt. Ez a tény önmagában is alátámasztja, hogy a helyet évszázadokig használták.
A barnás árnyalatú barlangrajzokat indonéz és ausztrál kutatók elemezték. Megállapításuk szerint az alkotók pigmentet fújtak a barlang falához érintett kezek köré, így hagyva hátra a jellegzetes körvonalakat. A kutatók közleményükben hangsúlyozták: ez a technika rendkívüli tudatosságra és művészi kifinomultságra utal.
Oktaviana szerint kezdetben nehéz volt meggyőzni kutatótársait arról, hogy valóban emberi kezekről van szó. A fordulópontot azok a részletek jelentették, amelyek egyértelműen emberi ujjakat idéztek. Érdekes, hogy több kéznyomnál az ujjvégeket szándékosan hegyesre formálták. Ez a megoldás egyedülálló stílusjegynek számít a térségben.
A tanulmány társszerzője, Adam Brumm, szintén a Griffith Egyetem régésze úgy véli, az alkotók talán nem pusztán kezet akartak ábrázolni. „Mintha szándékosan próbálták volna az emberi kéz képét valami mássá átalakítani – talán állati karmokat idézve” – fogalmazott Brumm. Szerinte a motívumok az ősi közösségek és az állatvilág közötti összetett szimbolikus kapcsolatra utalhatnak.
A kutatók a barlangrajzok korát úgy határozták meg, hogy a kéznyomatok fölötti lerakódásokból öt milliméteres mintákat vettek, majd lézerrel elemezték, hogyan bomlott le az urán az idő múlásával egy stabilabb radioaktív elemhez, a tóriumhoz viszonyítva. Ez a módszerrel viszonylag pontosan meg tudták állapítani, hogy az alkotások legalább 67 800 évesek.
A sebészeti eljárások legkorábbi bizonyítékára bukkanhattak régészek egy elhagyatott indonéziai barlangban, ahol egy 31 ezer éves, amputált lábú csontvázat találtak – derült ki egy új tanulmányból, amely a Nature tudományos lapban jelent meg.
A The Guardian cikke szerint ausztrál és indonéz régészek egy csoportja kőkorszaki művészet nyomai után kutatott 2020-ban a borneói Kelet-Kalimantan tartományban egy mészkőbarlangban, amikor véletlenül egy temetkezési helyet fedeztek fel. Az ott fellelt egyik csontváz vizsgálata során kiderült, hogy az az emberiség történetének legkorábbi amputációs sebészeti beavatkozásának bizonyítéka lehet. Minden korábban feltárt, összetett orvosi beavatkozásokra utaló maradvány több tízezer évvel későbbi időszakból származott.
Tim Maloney, a feltárást vezető kutató úgy fogalmazott: a felfedezés „minden régész álma”.
Elmondta: a paleontológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a bal alsó lábszáron a csontok összeforrtak, ami arra utal, hogy amputálták a láb egy részét több évvel az illető halála előtt. A csonk jellege azt mutatja, hogy azt nem valamiféle baleset vagy állat támadása, hanem sebészeti beavatkozás idézte elő.
A mostani felfedezés előtt az volt a széles körben elfogadott elmélet, hogy nagyjából 10 ezer évvel ezelőtt juthatott el az emberiség odáig, hogy egy amputáció ne a halálos ítélettel legyen egyenlő. Az eddigi feltételezések szerint erre az időszakra – a letelepedett földművelő társadalmak idejére – fejlődhettek ki a végtageltávolítás biztonságos végrehajtásához szükséges sebészeti eljárások.
A sikeres amputáció eddig megismert legrégebbi bizonyítéka egy nagyjából 7 ezer éves csontváz volt, amelynek a bal alkarja hiányzott. Ennek tükrében Maloney szerint az indonéziai lelet most átírja az orvostudomány eddig ismert történetét, hiszen kiderült, hogy az ősemberek olyan komplex sebészeti beavatkozásokra voltak képesek, amelyek után a páciensek felgyógyultak, és még évekig eléltek, akár egy kar vagy egy láb eltávolítása után is. A kőkorszaki sebész feltehetően kiterjedt anatómiai tudással rendelkezett, különös tekintettel az ér- és idegrendszer beható ismeretére, amely szükséges a végzetes vérveszteség és a halálos fertőzések elkerüléséhez. Feltehetően már létezhetett a mai intenzív ellátás valamiféle korai változata és az operáció utáni fertőtlenítése gyakorlata is.
A klímaváltozás hatására a sós víz okozta erózió gyors ütemben pusztítja a világ legrégibb barlangrajzát, mely az indonéziai Szulavézi (Celebesz) szigetén található.
A teriantróp, vagyis állati jellegzetességeket viselő emberi lényeket vadászat közben ábrázoló festményt 2017-ben fedezték fel egy mészkő barlangban, korát nagyjából 44 ezer évben határozták meg a szakértők.
FORRÁS: AFP/ADHI AGUS OKTAVIANA
A tudósok jelenleg versenyt futnak az idővel, hogy megoldást találjanak arra, hogyan óvják meg a pusztulástól ezt a pleisztocén földtörténeti időszakban készült alkotást.
„A hatás nagyon súlyos, el fogja pusztítani a művet” – mondta Basran Burhan, az ausztrál Griffith Egyetem régésze, miután megvizsgálta a Szulavézi szigetén lévő Maros városban található festményt.
Az emelkedő hőmérsékletek és az El Nino jelenség fokozódó súlyossága miatt felgyorsult a só kristályosodása a barlangban, ami hatékonyan „hámlasztja” a festményt – fejtették ki ausztrál és indonéz tudósok a Scientific Reports című tudományos lapban.
A hosszúra nyúló szárazságok heves monszunesőkkel kombinálva különösen kedvező körülményeket teremtettek ahhoz, hogy intenzívebbé váljon ez a kristályosodás – emelték ki a tanulmányban.
„Pereg le a barlang faláról a képet alkotó pigment” – mondta Rustan Labe régész.
A kulturális örökségvédelmi hatóságnál dolgozó Labe elmondta, az archeológusok kis csoportokban fogják megfigyelni a sókristályok és más apró organizmusok növekedését a barlang falán, hogy megállapítsák és kezeljék a problémát.
