Hősök voltak, az életüket adták, Mohácsnál majd’ húszezren. A török hadat mégsem tudták megállítani. Ehhez senkinek sem volt ereje. Ezt ők is tudták, mégis vállalták a harcot, s azzal együtt a halált. Mohács síkjánál a magyar seregből elesett négyezer lovas, tízezer gyalogos, hét püspök, 16 zászlósúr és 12 főúr, a király pedig a Csele-patakba fulladt. Letörött a zászló, és a középkori európai középhatalomként említhető Magyar Királyság hosszú időre elbukott. A csatatér 499 évvel ezelőtt „nemzeti nagylétünk nagy temetője” lett.
A 16. század elejére a világ legerősebb hadseregével és kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkező szuperhatalom fenekedett a vitathatatlan európai középhatalomnak tekinthető Magyar Királyságra. II. Ulászló király tisztában volt azzal, hogy a török feltartóztatására már annyi esély sincs, mint Mátyás idejében volt, ezért békét kért, a Habsburg-házzal pedig előnyös házassági szerződést kötött. Eszerint fia, II. Lajos feleségül vette Máriát, Miksa német-római császár unokáját, a később a császári címet is elnyerő Ferdinánd osztrák főherceg pedig Annát, a magyar király lányát vitte az oltár elé. E kettős házasság, valamint az a tény, hogy a magyar király unokatestvére ült a lengyel trónon, rövid időre kellő tekintélyt adott hazánknak ahhoz, hogy elkerülje a török támadását. Ráadásul a szultán akkortájt leginkább Perzsia és a Földközi-tenger irányába figyelt.
A Mátyás idejében, 1483-ban kötött békét így négy alkalommal is megújították. I. Szulejmán trónra lépésével azonban véget ért ez a békés időszak. Az utókor által a „Hódító” előnévvel felruházott Szulejmán ugyanis szakított apja közel-keleti politikájával és dzsihádot, vagyis a „hitetlenek elleni szent háborút” hirdetve Európára tört. Ráadásul már nem is Budát, hanem egyenesen Bécset, vagyis a császárvárost célozta, amihez meg is volt minden ereje.
II. Lajos – Tiziano Vecellio festménye
Az 1521-ben kiújult török–magyar háborúban elesett Nándorfehérvár, a török pedig sorra elfoglalta a Délvidék stratégiai fontosságú várait. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy 1525-ben I. Ferenc francia király titkos szerződést kötött a szultánnal, amely értelmében egyikük nyugatról, másikuk pedig keletről rontott a Habsburgokra.
Így minden készen állt ahhoz, hogy 1526-ban Szulejmán megindítsa a középkori Magyar Királyságot elveszejtő, végzetes hadjáratát.
Tomori Pál kalocsai érsek, aki magas méltóságából kifolyólag a délvidéki seregek parancsnoka is volt, kiváló kémhálózattal rendelkezett, így már kora tavasszal értesült a szultán szándékairól. A hírt személyesen vitte Visegrádra, a királyi palotában tartózkodó ifjú magyar királynak, II. Lajosnak, aki a nyár végére a középkori Magyar Királyság egyik legnagyobb hadseregét állította össze.
Buda, Hartmann Schedel krónikája szerint
Csakhogy túlságosan is lassan és nyögvenyelősen ment ez a folyamat. A király körbe küldte követeit az európai uralkodói udvarokba, de csak a pápától kapott támogatást. A többi helyen azt válaszolták, hogy majd misét mondatnak és imádkoznak a magyarokért. Mivel az államkincstár meglehetősen szegény volt, s azt még a pápai segély sem tudta feltölteni, a királyi tanács úgy döntött, hogy a zsoldos katonákat a lehető legkésőbbi időpontban fogadja fel.
I. Szulejmán – Tiziano Vecellio festménye, 1530 körül
A tanács helyzetét két dolog nehezítette: a magyar had az elvárhatónál lassabban gyűlt össze, a török pedig a vártnál hamarabb érkezett. A haditanácsban az elmúlt száz év katonai tapasztalata alapján úgy számoltak, hogy a szultán 70 ezres serege Isztambultól a magyar határig naponta 25 kilométert tud megtenni. A meglehetősen jó kémszolgálatnak köszönhetően Budán tudták, hogy a Nagy-Morava folyó menti áradás elmosta az ottani utakat. Ez alapján úgy számoltak, hogy a török szeptember elején érkezik, tehát Lajos király teljes haderejének, beleértve a cseh és horvát hadakat, valamint a felfogadott zsoldos alakulatokat is, akkorra kell egybegyűlni. Az államkassza is ezt diktálta: nem mindegy, hogy hány napig kell egy több tízezres sereget etetni, s a zsoldot fizetni. Ráadásul a pestis is fel-felütötte a fejét.
Okkal esett a választás erre a területre
Szulejmán azonban erőltetett menetet rendelt el, előhadaival pedig úgy veretett hidat a Száván, majd Pétervárad, Újlak és Eszék elfoglalása után a Dráván, hogy a folyami átkelő akkorra készült el, mire a főhad odaért. Ezáltal a vártnál hamarabb érkezett, s ez később csatadöntő tényező lett.
Tomori Pál amúgy a határt védő, mintegy hatezres hadával még csak lassítani sem tudta a szultánt, pedig a déli végeken folyamatosan portyázott, augusztus második felében pedig szétvert egy tízezres török előhadat.
A Tolnán gyülekező királyi had augusztus 24-én érkezett Mohácsra.
A csatára ennél kiválóbb adottságú terep a Dráva és Buda közti térségben nincs még egy. Az út ugyanis itt egy hatalmas mocsárvidéken halad keresztül, melyet keletről a Duna árterei, nyugatról a Borza-patak lápjai zárnak le. A magyar sereg azért vonult a mocsár északi kijáratához, hogy azt lezárja. A terep adottsága miatt a török hadoszlopok ugyanis itt csak egymás mögött haladhatnak, tehát Szulejmán három önálló hadserege nem végezhet egyidejű, összehangolt átkaroló hadműveletet.
Szulejmán rabokat végeztet ki elefántokkal Nándorfehérvárnál, török miniatúra
Lajos király táborában mindössze 25 ezer katona várta a török közelgő 70 ezres seregét. Frangepán Kristóf tízezer fős horvát serege még Zágráb térségében, Lajos király nagyjából ugyanekkora cseh serege pedig Veszprém térségében járt. Szapolyai János vajda addigra már közel húszezresre hízott harcedzett erdélyi serege pedig Szegeden volt. Mind ide tartott volna, de egyik sem ért ide. A haditanácson ezért a csata előtti napokban eluralkodott a kapkodás és az idegesség. Ellentmondásos parancsokat küldtek Szapolyainak: egyszer azt, hogy azonnal jöjjön, máskor pedig azt, hogy maradjon és tartsa magát az eredeti haditervhez, amely szerint neki a török mögé kell kerülnie, el kell vágnia az utánpótlási vonalakat és hátba kell támadnia Szulejmán seregét. A csata előtti utolsó haditanács végzetesnek bizonyult.
A visszavonulás lehetősége, Tomori stratégiája
Többen is azt tanácsolták II. Lajos királynak, hogy vonuljon vissza Buda vagy Veszprém felé, mert a mohácsi táborban túl kis haderő gyűlt össze. Korábban maga Tomori is ezt a nézetet képviselte, a haditanácson azonban megváltoztatta a nézeteit. Azt mondta: a török már túl közel van ahhoz, hogy biztonságosan vissza lehessen vonulni. Perényi Ferenc váradi püspök azonban a csata elhalasztását javasolta. Azt mondta, hogy más esetben Rómában húszezer magyar vértanút kell majd szentté avatni, akik Krisztus hitéért haltak hősi halált.
A visszavonulás gondolata azonban kiszivárgott a tanácsból, szinte pillanatok alatt megtudta a tábor összes katonája. Azok, akik az ország déli vidékeiről származtak és a török már a családjukat és vagyonukat veszélyeztette, a tanács sátra elé siettek és dühösen ordítozva a csata felvállalását követelték. Azt kiabálták, hogy ha Tomori néhány nappal korábban egy maroknyi sereggel szét tudta verni a török előhadat, akkor a táborban lévő 25 ezres had is le tudja győzni a törököt. A katonák ordítozását a tanács is hallotta. A lelkesedés rájuk is átragadt és döntöttek: másnap megütköznek a törökkel.
A mohácsi csata egy török miniatúrán
Tomori a mocsaras területet lezáró teraszon, két hadrendben állította fel seregét. Haditervét a magyar nehézlovasság mindent elsöprő erejű rohamára építette, hiszen ez a fegyvernem századokon keresztül oly sok diadalt hozott.
A török kora délután érkezett meg a Karasica-patak irányából. Elsőnek Ibrahim pasa ruméliai hadteste, jóval mögötte a szultán az udvari janicsárokkal és a zsoldosokkal, legvégül pedig az anatóliai hadtest következett. A mocsáron való átkelés nehézségeit mutatja, hogy reggel óta csupán tíz kilométert tudtak előre haladni. A források szerint a török csapatok annyira elfáradtak, hogy a szultán a csata elhalasztása mellett döntött. A ruméliai hadtest ezután megkezdte a leereszkedést a délnyugati magaslatról, hogy a síkon táborozzon le. A hadtestből Bali bég vezetésével kivált egy mintegy nyolcezer fős akindzsi alakulat, amely nagy ívben megkerülte a magyar jobbszárnyat, hogy hátba támadja II. Lajos király seregét. Tomori mindenképpen el akarta kerülni a bekerítés rémét, de a magyar had kis létszáma miatt ellenük csak a király őrzésére kirendelt elitcsapatot tudta küldeni, Ráskai Gáspár és Török Bálint vezetésével.
Később ez a döntés nagymértékben hozzájárult II. Lajos balvégzetéhez, hiszen alig maradt körülötte testőr.
Tomori felismerte, hogy a ruméliai hadtestet a másik két török had csak jóval lemaradva követi, ezért a támadás mellett döntött, hiszen így esély nyílt arra, hogy külön-külön verheti meg a szultáni sereg egyes részeit. A szultán udvari zsoldosai még csak a terasz szélén jártak, a ruméliaiak pedig már a tábort építették, amikor a magyar jobbszárny lovassága teljes vágtában megrohamozta őket. A centrum gyalogsága a jobbszárnnyal együtt indult meg, míg a Perényi Ferenc vezette balszárny helyben maradt, mivel velük szemben ekkor még nem állt ellenség: az anatóliai csapatok csak később érkeztek meg.
Olyan erejű volt a magyar lovasság támadása, hogy valósággal elsöpörte a ruméliai hadtestet. A csata első részét megnyertük.
A magyar katonák mindenkit legázoltak, betörtek a török táborba, többen már fosztogatásba is kezdtek. Tomori ki akarta használni a kedvező helyzetet és döntésre akarta vinni az ügyet. Ezért megindította a magyar had második lépcsőjét, amit azonban már megállított az időközben a helyszínre érkező janicsárok sortüze.
Valószínűleg ekkor esett el Tomori is.
A gyalogság lendülete megtört, a balszárnyat irányító Perényi rohama pedig az időközben beérkező többszörös túlerőben lévő anatóliai csapatok ellen nem járt eredménnyel. A lovasságnak a janicsárok sortüzeit túlélő része ekkor már menekült, az ágyúk előtt harcoló gyalogságot az oszmánok bekerítették és nagy részüket lemészárolták.
Elesett négyezer lovas, tízezer gyalogos, hét püspök, 16 zászlósúr és 12 főúr. A menekülő király a Csele-patakba fulladt.
„Nemzeti nagylétünk nagy temetőjének” tragikus története Kosztolányi Dezsőt is megihlette. Az 1907-ben írt Mohács című versét e sorokkal zárta:
„A zordon aggok és a sápadt szenvedők hitetlen térdeltek csak a kereszt előtt és néma ajkukon meghűlt a hő ima.”
[type] => post [excerpt] => Hősök voltak, az életüket adták, Mohácsnál majd’ húszezren. A török hadat mégsem tudták megállítani. Ehhez senkinek sem volt ereje. Ezt ők is tudták, mégis vállalták a harcot, s azzal együtt a halált. [autID] => 12 [date] => Array ( [created] => 1756504920 [modified] => 1756476623 ) [title] => Augusztus 29.: a nap, amikor elbukott a középkori Magyar Királyság Mohácsnál [url] => https://history.karpat.in.ua/?p=5192&lang=hu [status] => publish [translations] => Array ( [hu] => 5192 ) [aut] => totinviktoria [lang] => hu [image_id] => 5198 [image] => Array ( [id] => 5198 [original] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/08/tukor-augusztus-29-a-nap-amikor-elbukott-a-0-nagy.jpg [original_lng] => 268903 [original_w] => 960 [original_h] => 729 [sizes] => Array ( [thumbnail] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/08/tukor-augusztus-29-a-nap-amikor-elbukott-a-0-nagy-150x150.jpg [width] => 150 [height] => 150 ) [medium] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/08/tukor-augusztus-29-a-nap-amikor-elbukott-a-0-nagy-300x228.jpg [width] => 300 [height] => 228 ) [medium_large] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/08/tukor-augusztus-29-a-nap-amikor-elbukott-a-0-nagy-768x583.jpg [width] => 768 [height] => 583 ) [large] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/08/tukor-augusztus-29-a-nap-amikor-elbukott-a-0-nagy.jpg [width] => 960 [height] => 729 ) [1536x1536] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/08/tukor-augusztus-29-a-nap-amikor-elbukott-a-0-nagy.jpg [width] => 960 [height] => 729 ) [2048x2048] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/08/tukor-augusztus-29-a-nap-amikor-elbukott-a-0-nagy.jpg [width] => 960 [height] => 729 ) [full] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2025/08/tukor-augusztus-29-a-nap-amikor-elbukott-a-0-nagy.jpg [width] => 960 [height] => 729 ) ) ) [video] => [comments_count] => 0 [domain] => Array ( [hid] => history [color] => brown [title] => Історія ) [_edit_lock] => 1756465823:12 [_thumbnail_id] => 5198 [_edit_last] => 12 [views_count] => 864 [_algolia_sync] => 351817831001 [labels] => Array ( ) [categories] => Array ( [0] => 15 [1] => 281 [2] => 41 [3] => 23 [4] => 17 [5] => 39 ) [categories_name] => Array ( [0] => A nap hírei [1] => Aktuális [2] => Cikkek [3] => Fotók [4] => Sürgős [5] => Világ ) [tags] => Array ( [0] => 146403 [1] => 983 [2] => 146401 [3] => 146402 ) [tags_name] => Array ( [0] => Magyar Királyság [1] => mohácsi csata [2] => mohácsi vész [3] => török betörés ) ) [1] => Array ( [id] => 4712 [content] =>
Két év múlva lesz a Mohácsi csata 500. évfordulója. A jubileumra készülve már korábban kutatócsoport alakult, amely azt vizsgálja, mi is történt 1526. augusztus 29-én, és a Magyar Tudományos Akadémia, valamint a Pécsi Tudományegyetem kutatói most olyan felfedezést tettek, amely alapjában segít megérteni azt, amit eddig a magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseményéről tudtunk, hittünk. A kutatócsoport vezetői, Fodor Pál és Pap Norbert az Indexnek elmondták, hogy a Mohácsi csata helyszínén két, egymástól időben is elkülönülő csata tárgyi emlékei találhatók.
Egy magyar kutatócsoportnak köszönhetően olyan mértékben változott meg a mohácsi csata képe, mint az elmúlt 100 év egyetlen periódusában sem. A kutatócsoport nem kisebb fába vágta fejszéjét, minthogy „a kádári, kommunista propaganda máig ható ferdítései, hazugságai helyett korrektebb képet adjon a világnak.”
A kutatási program 2018 februárjában indult a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Kiválósági Együttműködési Programja keretében, 120 millió forintos keretösszeggel, három év időtartammal, Fodor Pál és Pap Norbert vezetésével. Az első szakasz 2020-ban zárult, a Mohács 1526–2026 – Rekonstrukció és Emlékezet című projektbe több mint 60 fő kapcsolódott be, részben a Bölcsészettudományi Kutatóközpont, részint a Pécsi Tudományegyetem kutatói közül. Ennek az eredményeképpen a témában több mint 10 könyvet jelentettek meg.
Fodor Pál Széchenyi-díjas turkológus, történész most az Indexnek azt mondta, hogy a projekt eredeti kiindulópontja az volt, hogy ne a régi és az akkori országvezetést bűnbakká tévő vélemények alapján jussanak el az 500. évfordulóhoz, ám időközben kiderült, hogy az állapotfelmérésből több lett, mint azt elsőre gondolták.
A kutatásban egyebek mellett a csatatér történeti és földrajzi rekonstrukciójával foglalkoztak, és azt vizsgálták, hogy egykoron hogyan nézhetett ki a táj. „Nem mindegy ugyanis, hogy a különböző emlékhelyeket hová helyezik el. A legjobb az lenne, hogy pontosan oda, ahol az események zajlottak” – tette hozzá.
Esetenként direkt hazugság
Pap Norbert a PTE történeti földrajz professzora a munka jelentőségét abban látja, hogy a ma elterjedt és közismert Mohács-kép a kádári szocializmus terméke, amely a hetvenes években alakult ki. A Mohácsi Nemzeti Emlékhely is a 450. évfordulóra épült meg, 1976-ban nyitotta meg kapuit.
Ami végül kialakult, és ami a közismeret alapja, nagyrészt ideológiai alapon megfogalmazott ferdítés, esetenként pedig direkt hazugság. A korszak korlátaiból adódóan, pénzügyi- és képességhiányból fakadó, elégtelen szakmai munka alapozta meg azt a képet, ami az elmúlt évtizedekben uralta a közvélemény Mohács-ismeretét – hangsúlyozta Pap, aki azt állítja: ambíciójuk, hogy ezt a képet helyesbítsék, és hogy sokkal részletesebben, tényszerűbben mutassák be az egykori eseményeket.
Pap Norbert arról is beszélt, hogy az elmúlt hat évben a legtöbb vita arról folyt, hol is zajlott pontosan a csata. Szerinte a Kádár-rendszer „keze” erőteljesen rajta hagyta nyomát a mai Mohács-képen; ebben egy 1976-ban készült propagandafilm, valamint számos interjú is szerepet játszott a korabeli tömegmédiában. „Kellett egy munkás, egy népi hős, aki fel lehetett mutatni a közvéleménynek. A népszerűsítésre Szűcs József választották ki, és bemutatták, hogy a sátorhelyi tömegsírokat és a szerinte Majsnál fekvő csatateret egy hat osztályt végzett, paraszti származású munkásember találta meg. Ebből azonban semmi sem volt igaz.
Szűcs semmilyen, ezeket alátámasztó bizonyítékot nem talált. Amiket állított, nem igaz, teljes téveszme. Ezt onnan lehet tudni, hogy a korszakban a régészeti kutatásokat pontosan dokumentálták, így némi utánajárással kideríthető, hogy mi történt, kinek mi volt a szerepe. Már akkor is lehetett (volna) tudni, hogy az egész hazugság, de a korszak ideológiai elvárása az volt, hogy a nép egyszerű gyermeke legyen a mohácsi csata kutatásának hőse. S nem az abban ténylegesen dolgozó értelmiségiek, akikre persze gyanakodva tekintettek – mondta a pécsi egyetem professzora. Ebből aztán a csata helyére, de az értelmezésére vonatkozóan is napjainkig ható következmények származtak. Ma is vannak olyanok, akik Majs mellett lövedékeket gyűjtenek fel, abból kiindulva, hogy nyilván ott volt az 1526-os csata.
Egy elfeledett csata
A rejtéllyel, hogy milyen csata is zajlott Majsnál, amelyhez ezek a lövedékek köthetők, a közeljövőben három tanulmányunk is foglalkozik majd.
„Igen, volt ott egy törökellenes »mohácsi« csata, de nem 1526-ban, hanem jóval később, 1687-ben.”
Ma már erős bizonyítékokkal lehet alátámasztani, hogy az a mintegy 300, jellemzően kiskaliberű lövedék, amelyet a Janus Pannonius Múzeum régészei az elmúlt másfél évtizedben ezen a helyszínen gyűjtöttek, egy szpáhi elitalakulatok és dragonyos, valamint vértes ezredek közötti, egyébként kitűnően adatolt összecsapáshoz kapcsolódik. „Ez egy elfeledett csata, amellyel csupán néhány szaktörténész foglalkozott, ők is csak érintőleg, de eddig senki nem írta meg a történetét, ezért aztán nem ismert, senki nem is gondolt rá, hogy ebből ilyen komoly félreértés származhat.”
Elmondta azt is, hogy doktori programjának egyik hallgatója, Konkoly Sándor bukkant rá arra a porosodó adathalmazra, amely megnyitotta a tisztázás lehetőségét. Elárulta azt is, hogy a Századok folyóirat 1526-os tematikájú, rövidesen megjelenő különszámában megjelenik egy olyan tanulmányuk is, amelyben tisztázzák az 1526-os és az 1687-es „mohácsi” csaták helyei közötti átfedéseket és az anomáliákat is.
A harmadik mű egy könyv, amely néhány hét múlva jelenik meg angolul, az eddigi legátfogóbb képet mutatva a csatáról és lezárva a hely és a lőfegyverek körüli vitát.
A fent említett kutatási program keretében jelent meg a Több mint egy csata: Mohács című tanulmánykötet, amely az eddigi legátfogóbb vizsgálat arról, hogyan lett az idők folyamán a mohácsi csata a magyar történelem fordulópontja. Fodor megfogalmazása szerint ugyanis sokáig nem tekintették annak, de a XIX. század elejére a magyar történelmet kettéválasztó, döntő ponttá változott. Egy másik, Új korszak határán – Az európai államok hadügye és hadseregei a mohácsi csata korában címmel egy hadtörténelmi könyv is napvilágot látott, amelyben az összes, korabeli európai állam hadügyét megvizsgálták, hogy lássák, Magyarország hogy nézett ki európai kontextusban, s hogy ezáltal világosabb képünk legyen arról, hogy az ország milyen lehetőségekkel rendelkezett, és megtette-e azt, amit meglehetett. Fodor Pál szerint a vizsgálat érdekes eredményeket hozott:
Angliát és Franciaországot leszámítva, az Oszmán Birodalom katonai kapacitása mögött a kor legnagyobb hatalmainak ereje is elmaradt. Éppen ezért meglehetősen igazságtalan, amikor a hagyományos magyar szemlélet országvesztéssel, gondatlansággal és felkészületlenséggel vádolja a korabeli magyar elitet. Az említett két országon kívül senkinek sem lett volna esélye az Oszmán Birodalommal szemben sikeres, döntő ütközetet megvívni.
Fodor szerint ez azért is fontos, mert a kötet koncepciójának egyik fő gondolata, hogy a régi, önostorozó magyar képet helyesbíteni kell. „A hagyományos felfogás a korabeli magyar állam és elit tehetetlenségét hangsúlyozza, de ez messzemenően nem igaz. Ugyanez áll az egész Jagelló-korra, amely a magyar és nemzetközi szakirodalomban szintén negatív módon szerepel, köszönhetően a magyar történetírásnak, amely rendkívül sötéten festette meg ezt a korszakot, anélkül, hogy összevetette volna egyéb államokkal, ahogyan azt mi tettük a hadügy esetében” – mondta Fodor Pál, aki úgy véli, Mohácsot nem magyar, hanem egyetemes ügyként kell kezelni, még pedig világtörténelmi jelentőségű eseményként.
A projekt vállalásában ezért szerepel, hogy a könyveket idegen nyelven is kiadják, miáltal az új eredmények az külföldi olvasókhoz is eljuthatnak.
Példátlan összefogás
Fodor arról is beszélt, hogy a szakma szereplőit mennyire sikerült integrálni a projektbe. Azt mondta, hogy a 2018–2020-as program abból a szempontból is sikeres, hogy több mint 60 kutatót tudtak bevonni a programba, akik a legkülönbözőbb tematikán dolgoztak. Szerinte ez azért fontos, mert a kutatói társadalom megosztott, különféle elképzelésekkel és kutatói csoportokkal. Az sem ritka, hogy ugyanazon témán több csoport párhuzamosan dolgozik, ami azt jelenti, hogy a történészi piacon is verseny van – ez persze ebben a szakmában természetes és normális dolog.
Pap Norbert elmondta, hogy amikor hosszabb előkészítés után tavaly megjelent az a kormányhatározat, amely szerint három év alatt 300 millió forintot fordíthatnak a 2018-ban megkezdett munka folytatására, abban egyeztek meg, hogy az évfordulóig még nagyjából 10 könyvet adnak ki abban a sorozatban, amely ugyanazt a nevet viseli, mint a régi folytatásaként most zajló program: „Mohács 1526–2026 – Rekonstrukció és Emlékezet”.
„Ez a polcnyi, színvonalas könyv alapozhatja meg intellektuálisan az 500. évfordulót és adhatja tekintélyt parancsoló bemutatását annak, hogy a magyar tudományosság a XXI. század elején mire képes. Nemcsak történészek, de irodalmárok, művészettörténészek, régészek, történeti földrajzosok, etnográfusok és még más szakmák képviselői is megmutatták, illetve meg fogják mutatni magukat ebben a nagy munkában. Az összefogás méretei szinte példátlanok a tudomány ezen, inkább individualisták által gyakorolt területén.”
[type] => post [excerpt] => Két év múlva lesz a Mohácsi csata 500. évfordulója. A jubileumra készülve már korábban kutatócsoport alakult, amely azt vizsgálja, mi is történt 1526. augusztus 29-én, és a Magyar Tudományos Akadémia, valamint a Pécsi Tudományegyetem kutatói most ... [autID] => 12 [date] => Array ( [created] => 1724883840 [modified] => 1724855862 ) [title] => A Mohácsi csata nyomait kutatva rátaláltak egy későbbi Mohácsi csatára [url] => https://history.karpat.in.ua/?p=4712&lang=hu [status] => publish [translations] => Array ( [hu] => 4712 ) [aut] => totinviktoria [lang] => hu [image_id] => 4713 [image] => Array ( [id] => 4713 [original] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2024/08/57998803-46cf513adff641869c28a79e651dcd36-wm.jpg [original_lng] => 340034 [original_w] => 1108 [original_h] => 623 [sizes] => Array ( [thumbnail] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2024/08/57998803-46cf513adff641869c28a79e651dcd36-wm-150x150.jpg [width] => 150 [height] => 150 ) [medium] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2024/08/57998803-46cf513adff641869c28a79e651dcd36-wm-300x169.jpg [width] => 300 [height] => 169 ) [medium_large] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2024/08/57998803-46cf513adff641869c28a79e651dcd36-wm-768x432.jpg [width] => 768 [height] => 432 ) [large] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2024/08/57998803-46cf513adff641869c28a79e651dcd36-wm-1024x576.jpg [width] => 1024 [height] => 576 ) [1536x1536] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2024/08/57998803-46cf513adff641869c28a79e651dcd36-wm.jpg [width] => 1108 [height] => 623 ) [2048x2048] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2024/08/57998803-46cf513adff641869c28a79e651dcd36-wm.jpg [width] => 1108 [height] => 623 ) [full] => Array ( [url] => https://history.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2024/08/57998803-46cf513adff641869c28a79e651dcd36-wm.jpg [width] => 1108 [height] => 623 ) ) ) [video] => [comments_count] => 0 [domain] => Array ( [hid] => history [color] => brown [title] => Історія ) [_edit_lock] => 1724845062:12 [_thumbnail_id] => 4713 [_edit_last] => 12 [views_count] => 4327 [_oembed_89fb6e9d655d145c9b4d35c2c110a52e] =>
Az 1526-os mohácsi csatát augusztus 29. helyett valójában szeptember 8-án vívhatták meg a magyar és az oszmán seregek – számolt be kutatásuk új eredményeiről is a Szigetvár melletti Szulejmán-sírkomplexum kutatását vezető Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem (PTE) történeti földrajz professzora az MTI-nek.
A mohácsi csata helyszínét is vizsgáló kutatócsoport vezetője felidézte: 1526. augusztus 29. a magyar történelem egyik legismertebb dátuma. Mohács emlékezete összekapcsolódott Keresztelő Szent János fejvételének napjával és így a királyát, vezetőit vesztő magyar nemzet gyásznapjává vált. „Augusztus 29. ezzel szakralizálódott. Szimbólumok épültek rá: a csata kétszáz éves emlékhelyét, a Csatatéri Emlékkápolnát Keresztelő Szent János nevére szentelték fel” – magyarázta a kutató.
Ha viszont a csata idején használt Julián-naptár szerint dátumozott írott források idejét átszámítjuk a Gergely-naptáréra, az évforduló szeptember 8. lenne – hangsúlyozta.
Magyarázata szerint a mohácsi csata kronológiai elhelyezését a hagyomány határozza meg. A XV–XVI. századi történeti események elmesélésekor ez a hagyomány a korszak írott forrásaiban – a szerzők vallási hátterétől függően – a keresztény, a muszlim vagy éppen a zsidó naptár, kalendárium jeles napjaiként jelenik meg. A naptárakat azonban időnként meg kellett reformálni, hogy a mindennapi élet és a vallásgyakorlás céljaira használhatók maradjanak, s azok a csillagászati jelenségekhez igazodni tudjanak.
Ez történt 1582-ben is, amikor XIII. Gergely pápasága idején a korabeli keresztény világban használt Julián-naptárnak a tavaszponthoz történt 10 napos „elcsúszását” korrigálták. Ezt a többi között azzal orvosolták, hogy 1582. október 4. után az azt követő tíz napot „kihagyták” és a negyedikét követő nap október 15. lett. A reformmal megtörtént a naptár korrekciója, a tavaszi napfordulót és más fontos csillagászati eseményeket is összehangolták vele. A fontos vallási ünnepek kiszámítása és a mezőgazdasági munkák tervezése, szervezése is sokkal racionálisabb lett. Megjegyezte, hogy a hagyomány ugyanakkor megreformálhatatlan, egy évben ünnepkör ünnepkört követ, az egyes időszakok, de a napok is vallási jelentőséget hordoznak; szimbolikus töltésük, történelmi konnotációjuk van. A praktikus okok, mint a vallásgyakorlás, a munkák megszervezése érdekében végrehajtott naptárreformok miatt elvált egymástól a szakrális (hagyományos-időnként igazított) és a szekuláris (pontosan mért) idő.
Mohácsra térve Pap Norbert kiemelte: ha az emléknapot átcserélnék, az teljes egészében „megzavarná” azt a Mohács-emlékezést, amelynek lassan fél évezredes nemzetépítő hagyománya van. A mai katolikus naptár szerint szeptember 8. Kisboldogasszony napja és nem hordoz a csatával kapcsolatos emlékezeti tartalmat. „Szűz Mária születésének napja örömünnep, ami nem is állhatna távolabb augusztus 29-nek a magyar történelemben játszott tragikus szerepétől” – tette hozzá.
A nemzeti gyásznap annak szimbolikus tartalma miatt ezért továbbra is augusztus 29-én van, ugyanakkor a kutatásban mégis azzal kell számolniuk, hogy a Gergely-naptár szerinti „szeptember 8-án volt az összecsapás, mert az az 1526. évi hadjárattal és magával a csatával kapcsolatos tényezőknek az értelmezésében is szerepet játszik”. Ezekről a professzor elmondta, hogy „a konkrét napi események kronológiájában a napkelte és a napnyugta máskor van a mostani és az akkori augusztus 29-én, mint szeptember 8-án. A történeti vizsgálatainkban ennek jelentősége van, hiszen az oszmán források a mohácsi események leírását a muszlim imaidőkhöz kapcsoltan adják meg, amelyek viszont csillagászati jelenségekhez kötöttek.”
Ahhoz, hogy a korábbinál pontosabban tudják rekonstruálni az eseményeket, a ma használatos Gergely-naptár szerinti szeptember 8-án – ami megfelel a forrásokban megjelenő 1526. évi augusztus 29-nek – a mohácsi síkságon mérhető helyi időt kell meghatározni. Azt az időt kell rekonstruálni, amelyet az oszmán csillagászok a helyi körülmények figyelembevételével ki tudtak számolni – mondta. Pap Norbert szerint egyebek mellett a magyar és az oszmán seregek mozgásakor is érdemes lehet figyelembe venni az augusztus 29. és szeptember 8. közötti másfél hét különbséget.
Az, hogy a termés mikor érik be, a betakarítás mikor történik, a hadjárat szervezése miatt fontos szempont volt. Csak a szántóföldeken zajló betakarítási munkálatokat követően történt ugyanis meg a magyar csapatok elindítása a mohácsi táborba. A seregállítás feltételei, az előkészületek vizsgálatakor érdemes figyelembe vennünk azt a körülményt, hogy a 10 nap „csúszás” a Julián-naptárban a vegetációs ciklus és a mezőgazdasági munkák szervezése esetében már számottevő különbség, amit érdemes figyelembe venni a hadjárat előkészületeinek vizsgálatakor.
A másik említésre érdemes körülmény, hogy a kis jégkorszaknak is nevezett hideg periódus miatt a november a XVI. században téli hónappá vált. Az oszmánok a hadjárataikon az idő hidegebbre fordulásával kivonultak az országból: a fordulónap a Kászim-nap volt október 26-án, amelyet a Julián-naptár szerinti Szent Demeter napjához kötöttek. Egy október közepi kivonulás ennek alapján nem az ősz közepén történt, mint manapság, hanem az akkori ősz legvégén, sőt talán belenyúlt a télbe. „Éppen ezért a két naptár közötti különbséget és annak az időjárásra vonatkozó potenciális következményeit célszerű beszámítani mindkét fél hadvezetésének döntéseibe, persze nem csak 1526-ban” – fogalmazott.
Az új eredményekről Pap Norbert és kutatótársai – Gyenizse Péter, Kitanics Máté és Szalai Gábor – a Balkán Füzetek nevű kiadványban számoltak be.
