Egy harcos sírját feltáró régészek szkíta kincseket fedeztek fel az oroszországi Voronezh régió Ostrogozsszkij területén. A szkíták ősi nomád népe elsősorban a Szkítia néven ismert vidéken élt, amely a mai Kazahsztán eurázsiai sztyeppéit, a szibériai, uráli, volgai és délvidéki orosz sztyeppéket, valamint Kelet-Ukrajnát foglalja magában. Az ásatásokat az Orosz Tudományos Akadémia Régészeti Intézete végezte, ahol a kutatók az úgynevezett Devitsa V nevű nekropoliszt tárták fel, amely tizenkilenc temetkezési halomból áll.
A temető közepén található hetedik halom tanulmányozása során a szakemberek egy tizenhét darab, nagy tölgyfa oszlopból álló, féltölgy gerendákkal borított fasírt tártak fel, amely időszámításunk előtt a negyedik századból származik. Itt bukkantak egy 40-49 év körüli férfi csontvázára, valamint apró arany félgömblapokra, egy vaskésre, egy ló bordájára, egy lándzsahegyre és három dárdára. A temetkezési hely mellett a csapat lóhámokat, hat farkas alakú bronzlemezt, egy fiatal medve vágott állkapcsát, egy öntött poharat és több fekete mázas edényt is felfedezett.
A legfigyelemreméltóbb felfedezés mégis egy 34,7 centiméterszer 7,5 centiméter méretű ezüstlemez, amely számos istenséget ábrázol, köztük Artimpasa (más írásmóddal Argimpasa) istennőt, akit általában a termékenységgel, a szuverenitás feletti hatalommal és a papi erővel hoztak összefüggésbe.
Ő volt emellett a hadviselés, a termékenység és a növényzet androgün istennője, és az iráni Arti istennő szkíta változata, akit Hérodotosz Aphroditével azonosított.
A két oldalról szárnyas sasfejű griffmadarak figuráival körülvett táblán az Artimpasa látható, amely a régészek szerint a kisázsiai és az ókori Görögország hagyományainak kulturális „fúzióját” ábrázolja. A tábla bal oldalát az úgynevezett heraldikai pózban álló lények ábrázolásai díszítik, a jobb oldalon pedig két kerek csat található, amelyek egy antropomorf karaktert ábrázolnak, két griffmadárral körbezárt koronával.
A felfedezés jelentősen hozzájárul a szkíta hiedelmeinkről alkotott elképzeléseinkhez – mondta Valerij Guljajev professzor, az expedíció munkatársa a HeritageDaily online tudományos portálnak. – Először is, egy meghatározott számú istenséget ábrázoltak rajta, másodszor pedig ez az első példa bármilyen istenségeket ábrázoló tárgyra, amelyet a fő szkíta központoknál eddig találtunk.
Vjazmában közös sírba temették az 1812-es háborúban meghalt orosz és francia katonáknak a földi maradványait. Amikor Napóleon hadserege visszavonulóban volt, a nyugat-oroszországi város volt a színhelye az egyik legvéresebb csatának.
120 katona, 3 ápolőnő és 3 tinédzser maradványait helyezték el a mindkét ország zászlajával díszített koporsókban.
A mínusz 15 fokos hidegben és metsző szélben tartott ceremónián a résztvevők korabeli uniformist viseltek. Jelen volt a 19. századi katonai vezetők néhány leszármazottja is, köztük Kutuzov tábornok ük-ükunokája.
A katonák maradványait egy építkezés közben találták meg. Először azt hitték, hogy 2. világháborús tömegsírról van szó, de orosz régészek megállapították (egyenruhák gombjai alapján), hogy a napóleoni csata idejéből való.
Az áldozatok tiszteletére emléktáblát avattak Vjazmában.
Az Orosz Föderáció parlament alsó háza, Állami Duma április 14-i ülésén megváltoztatta a II. világháború befejezésének napját szeptember 2-ról szeptember 3-ra.
Az újonnan elfogadott törvény a Katonai
Dicsőség Napjának „Szeptember 3. – a II.
világháború befejezésének napja (1945)” nevezi.
Ugyanakkor a „Szeptember 2. – a II. világháború befejezésének napja
(1945)” emléknapot kizárják a jelenlegi jogszabályokból.
A törvényjavaslathoz fűződő értelmező megjegyzésében
ez áll:
„A szeptember 3. – a második világháború
befejezésének napja (1945)” fogalom a háborús állapotról a békére való áttérést
szimbolizálja, megbékélési és együttműködési lehetőségeket keresve. A
kezdeményezés szerzői arra is rámutattak, hogy a kínai nép győzelmét a japánok
ellen folytatott háborúban szintén szeptember 3-án ünneplik. A kezdeményezést Vladimir Samanov, Georgij Karlov képviselők, valamint
Grigorij Karaszin és Mihajlo Kozlov szenátorok készítették elő. Az értelmező megjegyzésében
a szerzők kihangsúlyozták, hogy „a Szovjetunió győzelme Japán felett 1945-ben
döntő mértékben járult hozzá a második világháború befejezéséhez”. A Japánnal
folytatott háború során több mint 300 000 szovjet állampolgár kapott
kitüntetést, köztük 100-nak a
Szovjetunió Hőse címet adományozták. A törvényjavaslat szerzői szerint: „A
Japán kapitulálásáról szóló paktumot 1945.
szeptember 2-án írták alá, amely egyben rögzítette a jaltai konferencia 1945-s
megállapodásainak végrehajtását, miszerint Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek
Szovjetunió fennhatósága alá kerülnek. 1945-ben Szovjetunióban szeptember 3-át
állami ünnepnappá nyilvánították – a Győzelem napja Japán felett. Ez a nap
azonban már 1947-ben munkanap lett, később feledésbe merült.”
A modern Oroszországban szeptember 3-át A
terrorizmus elleni küzdelem szolidaritásának napjaként ünneplik.
Ugyanakkor a Katonai Dicsőség napjai
között Oroszországban nem szerepelt a Japán feletti győzelem napja annak
ellenére, hogy már több törvényjavaslat volt benyújtva az Állami Dumába. Most,
hogy ez a törvényjavaslat törvénnyé váljon, jóvá kell hagynia a parlament felső
házának, a Szövetségi Tanácsnak is, és Oroszország elnökének alá kell írnia.
Világszerte a második világháború
befejezése napjának 1945. szeptember 2-át tartották nyilván. 1945. szeptember
2-án, vasárnap, 9 óra 2 perckor (Tokiói idő szerint) a tokiói kikötőben, a
Missouri amerikai csatahajó fedélzetén, Mamoru Shigemitsu külügyminiszter a
kormány képviseletében és Yoshijiro Umezu tábornok a japán fegyveres erők
képviselője aláírták a Japán kapitulálásáról
szóló dokumentumot. Ezt követően az USA, Kína, Nagy-Britannia, a Szovjetunió,
Ausztrália, Kanada, Franciaország, Hollandia és Új-Zéland képviselői írták alá a
dokumentumot. Ez az egész folyamat 20 percet vett igénybe.
Archeológusok a közelmúltban bukkantak egy kör alakú épület romjaira Oroszországban. A felfedezésben az a megdöbbentő, hogy a nagyjából 20 ezer évvel ezelőtt felhúzott építményt mamutok és más jégkorszaki állatok csontjaiból emelték. A szakértők egyelőre csak találgatnak, hogy távoli őseink mire használhatták a „házat” – olvasható a múlt kor történelmi magazin weboldalán.
A kutatók szerint az építőanyagot több mint hatvan mamut,
számtalan rénszarvas, ló, medve, farkas, vörös és sarki róka csontjai
szolgáltatták. A különös építményről az Antiquity tudományos folyóiratban
publikáltak nemrégiben egy tanulmányt. Az értekezés vezető kutatója, Alexander
Pryor szerint a helyszínen komplett mamut csontvázakat találtak, „a koponyáktól
kezdve a lábcsontokon keresztül egészen a gerinccsigolyákig” minden
megtalálható volt.
Ukrajna és Oroszország területén idáig 25 különböző
lelőhelyen, legalább 70 hasonló „csontkört” tártak fel. A most feltárt lelet az
Exeteri Egyetem őskori régészeti tanszékén oktató Pryor szerint a legrégebbi
ilyen jellegű építmény. A Moszkvától 560 kilométerre délre fekvő „csontkört” a
tanulmány társszerzője, a Kosztyenki Nemzeti Régészeti Múzeum igazgatója,
Alexander Dudin fedezte fel, aki 2015-ben végzett kutatásokat a régészek által
Kostenki 11-re keresztelt lelőhelyen.
A fagyos pokolban
A csontkör átmérője 11 méter. A Livescience-nek nyilatkozó
Pryor szerint nehéz megmondani, hogy ezek az utolsó jégkorszak folyamán emelt
építmények pontosan hogyan néztek ki, de a Kostenki 11-es esetében valószínű,
hogy a mamut csontokat – a kör alakú alapot követve – egymásra rétegezték. A
maradványok között egyes csontokat egymásba kapcsolódva találtak, amely arra
utal, hogy amikor felhasználták őket, akkor valószínűleg még hús és inak is
lehettek rajtuk, amelyek egyben tartották őket.
Pryor szerint elképzelhető, hogy a mamutcsontkört irhákból
készített tető fedhette, amelyet masszív faoszlopok tarthattak, de erre
egyelőre nem találtak bizonyítékot. Hozzátette, a csontokat valószínűleg
összegyűjtötték és nem vadászat útján jutottak hozzájuk. Bár arra akad példa,
hogy az utolsó jégkorszak alatt az emberek mamutra vadásztak, ezt egy 25 ezer
éves Lengyelországban talált mamut borda is igazolja, amelyben a régészek egy
lándzsa maradványait fedezték fel, Pryor szerint azonban a mamutvadászat abban
az időszakban már inkább kivételnek számított.
Az utolsó jégkorszak, amely letarolta Észak-Európát, 75 ezer
évvel ezelőtt kezdődött és 18 ezer évvel ezelőtt fejeződött be. A Kostenki 11 a
leghidegebb periódusban épült, amely ötezer évig tartott (Kr. e. 23 ezertől 18
ezerig).
A nyár ekkoriban egy rövid és hűvös évszak volt csupán, a
téli időszakban pedig gyakorta megesett, hogy a hőmérséklet tartósan mínusz 20
Celsius-fok alá süllyedt. Az extrém
időjárás miatt az emberek a melegebb déli területek felé vonultak, ahol több
volt a táplálékforrás. Az a közösség, amely a Kostenki 11-et építette végül
feladta a harcot az elemekkel és elhagyta a területet annak ellenére, hogy a
közelben friss ivóvizet szolgáltató folyó volt.
Kihívás volt
Az archeológusok egyelőre csak találgatnak, hogy mi lehetett
a funkciója az építménynek. Egyesek, úgy gondolják, hogy lakóhelynek használták
az emberek. Pryor és kollegái szerint a Kostenki 11-es csontkör rituális
célokat szolgálhatott vagy élelmiszerraktárként funkcionált, mivel a csontokon hús
is volt. A lakóhely funkciót azzal az elmélettel zárták ki, hogy a csontokon
hagyott húscafatok, a ragadozókat, így például a nem éppen veszélytelen
farkasokat is az épülethez csalogathatta.
A csontkörön belülről, illetve azon kívül talált három
gödörből vett törmelék vizsgálatánál kiderült, hogy azok faszén- és
csontmaradványokat tartalmaztak. Az előbbi jelenléte arra utal, hogy a
szélsőséges hideg időjárás ellenére a környéken voltak fák, amelyeket az itt
élők tüzelőanyagnak használtak, hasonlóan a csontokhoz, amelyeknek elégetése
ugyan kevesebb hővel járt, de fényesebb tüzet produkált.
A törmelék között kő és kovakő darabkákat is találtak,
amelyek feltehetően az állatok feldolgozására használt pattintott kőeszközök,
szakócák készítése következtében hullottak a földre. A feltárás során 50
megégett magra is rábukkantak, amelyek helyben termesztett növényekről
árulkodnak, de származhattak akár ételmaradékokból is.
„Ez egy különös történet arról, miként próbáltak őseink
innovatív ötletekkel adaptálódni az utolsó jégkorszak leghidegebb periódusának
zord életkörülményeihez, felhasználván az összes forrást és anyagot, amit
környezetükben találtak” – magyarázta Pryor. „Kihívás lehetett itt élni, de
távoli őseink megbirkóztak a nehézségekkel” – tette hozzá.