A Homo naledi nevű kihalt emberfajt először 2015-ben írták le az antropológusok, és azóta kiderült, hogy a Homo sapiensnél sokkal kisebb agya ellenére a mai emberhez hasonlóan komplex viselkedésre volt képes.
Megint át kell írni az emberi evolúció történetét, a dél-afrikai Gauteng tartományban a Rising Star barlangrendszerben egy évtizeddel ezelőtt felfedezett maradványok tulajdonosai ugyanis meglepetésekkel szolgáltak. A fejleményeket a héten a NewYork-i Stony Brook egyetemen rendezett Richard Leakey emlékkonferencián jelentették be.
Az antropológusok 2015-ben külön emberfajba sorolták a fosszíliákat Homo naledi néven. A barlangrendszer egyébként az Emberiség Bölcsője nevű világörökségi helyszínen helyezkedik el, ahol a világon a legnagyobb koncentrációban találták ősembermaradványokat.
Mélyen benn a barlangban a kutatók olyan dologra bukkantak, amelyre a Homo naledi agytérfogata és kora alapján igazán nem számítottak: sírokra, amelyek az eddig ismert legrégebbi emberi sírokat több mint százezer évvel előzik meg. Emellett a mészkő falakon háromszögekből, négyzetekből és keresztvonalkázásokból álló, 236-335 ezer éves bevéséseket találtak, amelyeket szintén a Homo naledinek tulajdonítanak. A történelmet valószínűleg át kell írni – foglalta össze a The Washington Post.
Nagy pillanat ez az emberi történelemben – mondta Lee Berger dél-afrikai paleontológus. „Mit teszünk majd, ha találkozunk egy másik kultúrával, amelyik épp olyan komplex, mint a miénk? Hát most találkoztunk” – tette hozzá.
A modern ember, a Homo sapiens mintegy 300 ezer évvel ezelőtt jelent meg Afrikában, tehát a Homo naledivel egy időben élt, ahogy a 750 ezer éve felbukkant, de 40 ezer éve kipusztult, Európában és a Közel-Keleten honos Neandervölgyi is.
Az utóbbi kettőben közös a nagy agytérfogat, és a Homo naleditől azért meglepő a modern emberhez mérhetően komplex viselkedés, mert az agya nem volt nagyobb grépfrút méretűnél.
A kutatásokban részt nem vett tudósok többsége tagadja, hogy a felfedezett vésetek a Homo naledihez köthetők. Az egyik szkeptikus, Bernard Wood, a George Washington Egyetem professzora szerint az 1930-as években barlangkutatók is csinálhatták. A kutatás résztvevői szerint azonban nagyon nehéz bejutni ebbe a barlangba, és nincs rá bizonyíték, hogy ezt barlangkutatók korábban megtették volna.
Ami a sírokat illeti, ezek sokkal régebbiek, mint a Homo sapiens ismert legrégebbi sírja, amelyet az izraeli Kafce barlangban találtak, és 92 ezer éves. A spanyolországi Sima de los Huesosban (a Csontok Gödre) Neandervölgyiek már 450 ezer évvel ezelőtt elhelyezték halottaikat, ez azonban messze kevésbé összetett viselkedés volt, mint amelyet a Homo naledinek tulajdonítanak.
Amit itt látunk, az egy ismétlődő rituálé – mondta Berger.
Bár ebben a tekintetben is vannak tamáskodók, a kutatók a helyszínen lelt bizonyítékok alapján bizonyosak abban, hogy a fosszíliák nem véletlenszerűen kerültek oda, hanem tudatosan eltemették őket. Erre utal, hogy a testek körül összekeveredtek az üledék különböző rétegei. Bizonyíték az is, hogy ép, nem széthullott gerinccel találták meg egy csecsemő csontvázát, holott ilyen korban ezek a csontok még nem forrnak egybe. „Majdnem teljesen biztos, hogy szétváltak volna, ha a testet nem temetik el” – vélte Frederick Grone, a Stony Brook antropológia és anatómia professzora, aki nem volt tagja a kutatócsoportnak.
Igazi tudományos szenzációnak számít, hogy első ízben vizsgálták meg egy komplett Neander-völgyi klán DNS-ét, és pillantottak bele legközelebbi evolúciós rokonaink közösségi kapcsolataiba. A dél-szibériai Altaj-hegység két barlangjában (Csagirszkaja és Okladnyikov) felfedezett tizenhárom Neander-völgyi embertől származó fog- és csontmaradványok genetikai elemzése azt mutatta, hogy közel egy időben és szoros kötelékben éltek ötvenezer évvel ezelőtt.
A Neander-völgyi csontleletek már önmagukban is ritkák, az olyanok pedig, amelyek megőrzött DNS-t is tartalmaznak, egyenesen csodaszámba mennek, arra pedig még nem volt példa, hogy egy egykor együtt élő közösség nyomaira bukkanjanak. Az is emeli a friss kutatás jelentőségét, hogy részt vett benne az idei orvosi-élettani Nobel-díjas Svante Paabo svéd genetikus is.
A kiásott csontdarabok összesen huszonhét Neander-völgyihez tartoztak, ám a rohamtempóban fejlődő biotechnológia ellenére csak tizenhétből sikerült elemezhető ősi genetikai anyagot kinyerni. A hat nő és tizenegy férfi maradványai közül tizenháromnak tudták komplexebb genetikai információját rekonstruálni.
Ősi családi kör
Közülük hatan nők, heten férfiak voltak, nyolc felnőtt és öt gyerek és serdülő. A genetikai vizsgálatok kiderítették, hogy a közösségben élt egy apa és tinédzser korú lánya, egy apával rokon férfi, több másodfokú hozzátartozó (unokatestvér, nagymama, nagynéni), és azonosítottak közös felmenőket jelző rokoni szálakat is.
Arra is fény derült, hogy a családtagoknak szokatlanul kicsi a genetikai változatosságuk, méghozzá szembetűnően kisebb, mint bármelyik más ősi vagy mai emberi közösségben. Mindenkinél nagy mennyiségű homozigótaságot, egymással azonos génkópiákat találtak, azaz a genomok – a tanulmány szerint – a beltenyészet (vérfertőzés) jeleit mutatják, és ez arra utal, hogy vélhetően kicsi, tíz-harminc fős csoportban éltek.
Egyedül a nők hoztak vérfrissítést a közösségbe, az anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS-ek ugyanis nagyobb változatossággal fordultak elő, aminek az lehet a magyarázata, hogy ha a nő megtalálta partnerét, akkor a férfi családjához költözött (patrilokalitás), és új géneket hozott. Bevett szokás lehetett ez, mert a genetikai vizsgálat szerint a csoport nő tagjainak nagy része másik közösségből származott, és úgy tűnik, hogy a nők vándorlása kötötte össze a nagy területeken szétszórva élő apró Neander-völgyi csoportokat, ami fontos szervezőerő lehetett a kis közösségek életében.
Barlang kilátással
Körülbelül 54 ezer évvel ezelőtt találhattak rá ezekre a jó kilátással rendelkező, panorámás barlangokra, és a helyszíneken talált több tízezer kőeszköz és állati (bölény-, vadló-, kőszálikecske-) csont azt valószínűsíti, hogy vadászó csoportok időszakos szálláshelyei, menedékei és húsfeldolgozó telephelyei lehettek. A gazdag állati leletanyag alapján azt gondolhatnánk, dúskáltak a fehérjében, és valóságos kőkorszaki paradicsom volt számukra a kies vidék, ahol egyszerűen csak le kellett sétálni a folyóvölgyekben vonuló csordákhoz, kiszemelni néhány szemrevaló példányt, és levadászni őket.
A valóság azonban kevésbé volt vadromantikus, a család tagjai közel egy időben haltak meg a barlangokban, vélhetően éhen és betegségektől gyötörten. A csontmaradványok szerint az egymást követő generációk vonalai egyik pillanatról a másikra szakadtak meg, méghozzá örökre. A barlangok és környékük pedig jó időre elnéptelenedett.
Találkozás egy régi szerelemmel?
A jégkorszaki ősembernek is nevezett Neander-völgyiek eredete távolról sem tisztázott. Valószínűleg nem Afrikában fejlődtek ki, ugyanakkor Európa és Nyugat-Eurázsia számos barlangjából előkerültek maradványaik a harminc–négyszázezer évvel ezelőtti időszakokból az elmúlt majdnem kétszáz évben, és ezek a dél-szibériai barlangok valószínűleg a legkeletibb élettereik lehettek.
A Homo sapiens őshazája viszont Afrika, amelyet hetvenezer évvel ezelőtt hagyott el a Közel-Kelet irányába, majd tovább észak felé, így több tízezer éven át kereszteznie kellett a Neander-völgyiek útját is.
Nem tudni pontosan, mennyire voltak békések a találkozások és a kényszerű egymás mellett élés, és azt sem, hogy a Neander-völgyieknek miért veszett hirtelen nyomuk harmincezer évvel ezelőtt (egyik legutolsó tartózkodási helyük a napsütötte Gibraltár volt).
De ahogy Svante Paabo megállapította, biztosan keveredtünk egymással, mert a mai európai vagy ázsiai származású emberek genomjának körülbelül egy-négy százaléka Neander-völgyiektől származik, és ezek a génátáramlások vélhetően nem maradhattak hatás nélkül, például befolyásolhatták az immunrendszerünk fertőzésekre való reakcióját is – pozitív irányba.
Az Alaszka délkeleti részén talált apró, ősi csonttöredék sokkal több titkot árulhat el, mint amire a tudósok elsőként gondoltak. A szakemberek szerint egy olyan kutyához tartozott, aki 10 150 évvel ezelőtt a régióban élt. Ez viszont azt is jelenti, hogy egy darabot képvisel az Amerikába tartó kutyák vándorlásának kirakósából, illetve információkat árul el azokról az emberekből, akiket az ebek kísértek.
Újabb genetikai bizonyítékokra bukkantak
A tudósok most szekvenálták a csontban található DNS-t, hogy minél pontosabban azonosítsák az állatot. Ezután jelentették csak ki, hogy ez a legrégebbi, eddig felfedezett kutyamaradvány, amit eddig Amerikában találtak.
A kutyák több hullámban vándorlak Amerikába, de eddig nagy kérdésként merült fel, hogy mikor érkezhettek az első négylábú társaink a kontinensre – mondta Charlotte Lindqvist evolúciós biológus, a Buffaloi Egyetem munkatársa a ScienceAlert online tudományos portálnak. – Vajon követték-e a belső jégmentes folyosót az észak-amerikai kontinenst borító hatalmas jégtakarók között, vagy első vándorlásuk a part mentén történt?
Hozzátette: most újabb genetikai bizonyítékok állnak rendelkezésre az alaszkai partok mentén talált ősi kutyákról. Mivel a kutyák az emberi térhódítás egyfajta „hírnökei”, ezért ezek az adatok nem csupán a történelmi időszak beazonosításában segíthetnek, hanem megmutathatják a helyet, ahol a kutyák és az emberek Amerikába léptek.
A Proceedings of the Royal Society B tudományos szaklapban megjelent tanulmány szerint felfedezésük támogatja azt az elméletet, miszerint ez a vándorlás éppen akkor következett be, amikor a parti gleccserek visszahúzódtak az utolsó jégkorszak során.
Főként a tenger gyümölcseivel táplálkozhatott
A kutatók akkor bukkantak a PP-00128 elnevezésű csonttöredékre, amikor 1998-ban és 2003-ban az alaszkai parti területen a Lawyer’s Cave (magyarul Ügyvéd-barlang) feltárását végezték. Több száz csontmintát és néhány tárgyi emléket is találtak itt, és az ősi kutyához kapcsolható töredék eddig egy raktárban pihenve várta a további vizsgálatokat.
A tudósok kezdetben még azt gondolták, hogy egy medve csontjának töredékéről lehet szó, amitől azt remélték, hogy talán segíthet képet alkotni neki a barlang évezredes használatáról, ami fontos, de nem annyira releváns az emberek történelme szempontjából.
Amikor azonban Lindqvist és csapata közelebbről megvizsgálta a mitokondriális DNS-t, kiderült, hogy ez a feltételezés teljességgel helytelen. A körülbelül 1 centiméter keresztmetszetű combcsont töredék az új elemzések szerint egy olyan kutyafélékhez tartozott, amely körülbelül 16 700 évvel ezelőtt vált el a szibériai kutyáktól (Canis lupus familiaris).
Ez egy már majdnem teljesen kihalt felmenő ág; ezek a négylábúak Észak-Amerikát népesítették be a bennszülött emberek mellett.
A DNS azt is feltárta, hogy a kutya valószínűleg főként a tenger gyümölcseivel táplálkozott: a halakkal, fókák és bálnák húsával táplált ebek az emberek mellett vadásztak és halásztak.
A bizonyítékok összességében arra utalnak, hogy a régió jelentős szerepet töltött be az Amerikába irányuló vándorlás történetében. A tudósok szerint Délkelet-Alaszka valamiféle jégmentes megállóhelyként szolgálhatott.
