Az ókori Egyiptomban uralkodó dinasztiák közül az Abüdosz a legrejtélyesebb, amely Felső-Egyiptomot kormányozta Krisztus előtt 1700–1600 között. Most régészek állítják, hogy mintegy 3700 év után megtalálták a dinasztia néhány fáraójának nyughelyét.
Több mint egy évtizeddel azután, hogy a szakértők megtalálták Szenebkai fáraó nyughelyét, egy újabb uralkodó sírját találták meg, valószínűleg azt, aki közvetlenül Szenebkai előtt uralkodott – írja a Daily Mail.
„Az Abüdosz dinasztia fáraóinak sírhelye új tudományos bizonyítékkal szolgál az Anubisz-hegyi nekropoliszban található királyi sírok kialakulásáról” – fogalmazott Dr. Mohamed Ismail Khaled, az egyiptomi Régészek Legfelsőbb Tanácsának főtitkára. Hozzátette,
ez a felfedezés új információkkal is szolgál e dinasztia uralkodóiról, és mélyebb megértést tesz lehetővé a korszak összetett politikai történelméről.
A sírt Pennsylvaniai Egyetem egyiptomi-amerikai régészet csoportja fedezte fel. Egy piramisra emlékeztető hegy lábánál épült az Abüdosz-sivatagban, amelyet az ókori egyiptomiak Anubisz hegyének neveztek. A sír a talajszint alatt hét méter mélyen található, és egy mészkőből készült sírkamrából áll.
A tény, miszerint a sír az Abüdosz-dinasztia idejéből származik, alátámasztja, hogy a fáraó rövid életű volt.
Az Abüdosz-dinasztiáról valójában olyan keveset tudunk, hogy egyes szakértők vitatják létezésüket.
Közép-Olaszországban, Montalto di Castro településen nemrég gyűltek össze a közösség vezetői és régészei, hogy egy 2600 éves sírhelyet nyissanak fel – írja a CBS News.
Ma tanúi voltunk egy ősi etruszk sír felnyitásának, amelyet a Vulciban található Osteria nekropoliszban alakítottak ki – írta Montalto di Castro település a Facebookon.
A történészek szerint az etruszkok már Kr. e. 900-tól kezdve építették civilizációjukat a mai Olaszország területének egy részén, és városállamok hálózataként működtek. Az etruszkok uralták Itáliát, amíg a római–etruszk háborúk következtében a Kr. e. 4. század körül el nem buktak az akkoriban terjeszkedő Római Birodalom által.
My Website
Vulci, amely egy régészeti lelőhely az északi Lazio régióban, nem messze Montalto di Castrótól, egykor gazdag etruszk város volt. Romjai kedvelt turistalátványossággá váltak. Vulci, amely egy régészeti lelőhely az északi Lazio régióban, nem messze Montalto di Castrótól, egykor gazdag etruszk város volt. Romjai kedvelt turistalátványossággá váltak.
Az év elején ott felfedezett sírkamrát az október végi hivatalos megnyitásakor feltűnően épnek találták. A megnyitásra és feltárásra azt követően került sor, hogy tavaly áprilisban egy hasonló sírhelyet nyitottak meg a környéken.
A régészek rég elveszett kincsek gyűjteményét találták meg az ókori sírban, többek között kerámiák és amforák gyűjteményét. A korsókban Görögországból származó bor is volt, valószínűleg Kiosz szigetéről.
A sírban edényeket, csészéket, vastárgyakat, valamint különféle kerámiákat és dekoratív kiegészítőket is találtak, amelyek tökéletes állapotban voltak. A sírban talált személyes tárgyak halmaza arra utal, hogy a család, amelynek a sírkamrát építették, valószínűleg igen gazdag volt a maga idejében.
Körülbelül 1,6 ezer évvel ezelőtt elhantolt gazdag nő sírját tárták fel Csehországban javaival együtt, melyek között fejdíszt, valamint négy aranykirakású ezüst övcsatot is találtak a régészek.
A Hradec Královéban található Kelet-csehországi Múzeum archeológusai 2019-ben bukkantak rá az ősi temetkezési helyre, melynek mélyén rengeteg értékes drágakövet és kerámia eszközt, illetve fémkést és fésűt egyaránt felleltek.
További öt sírt szintén felnyitottak, bennük kizárólag csontvázakat fedeztek fel, sírrablók ugyanis az évszázadok folyamán valószínűleg elrabolták belőlük a különféle értéktárgyakat.
Körülbelül 1,6 ezer évvel ezelőtt elhantolt gazdag nő sírját tárták fel Csehországban javaival együtt, melyek között fejdíszt, valamint négy aranykirakású ezüst övcsatot is találtak a régészek.
A Hradec Královéban található Kelet-csehországi Múzeum archeológusai 2019-ben bukkantak rá az ősi temetkezési helyre, melynek mélyén rengeteg értékes drágakövet és kerámia eszközt, illetve fémkést és fésűt egyaránt felleltek.
További öt sírt szintén felnyitottak, bennük kizárólag csontvázakat fedeztek fel, sírrablók ugyanis az évszázadok folyamán valószínűleg elrabolták belőlük a különféle értéktárgyakat.
Egyelőre még nem tudni az ereklyék pontos korát, ezért a cseh tudósok az elkövetkező hetekben szénizotópos vizsgálatokat fognak elvégezni a leleteken, ezáltal fény derülhet arra, hogy melyik törzshöz tartozhatott az elhunyt nő, illetve akár azt is kideríthetik, mivel foglalkozhatott.
Az 1526-os mohácsi csatát augusztus 29. helyett valójában szeptember 8-án vívhatták meg a magyar és az oszmán seregek – számolt be kutatásuk új eredményeiről is a Szigetvár melletti Szulejmán-sírkomplexum kutatását vezető Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem (PTE) történeti földrajz professzora az MTI-nek.
A mohácsi csata helyszínét is vizsgáló kutatócsoport vezetője felidézte: 1526. augusztus 29. a magyar történelem egyik legismertebb dátuma. Mohács emlékezete összekapcsolódott Keresztelő Szent János fejvételének napjával és így a királyát, vezetőit vesztő magyar nemzet gyásznapjává vált. „Augusztus 29. ezzel szakralizálódott. Szimbólumok épültek rá: a csata kétszáz éves emlékhelyét, a Csatatéri Emlékkápolnát Keresztelő Szent János nevére szentelték fel” – magyarázta a kutató.
Ha viszont a csata idején használt Julián-naptár szerint dátumozott írott források idejét átszámítjuk a Gergely-naptáréra, az évforduló szeptember 8. lenne – hangsúlyozta.
Magyarázata szerint a mohácsi csata kronológiai elhelyezését a hagyomány határozza meg. A XV–XVI. századi történeti események elmesélésekor ez a hagyomány a korszak írott forrásaiban – a szerzők vallási hátterétől függően – a keresztény, a muszlim vagy éppen a zsidó naptár, kalendárium jeles napjaiként jelenik meg. A naptárakat azonban időnként meg kellett reformálni, hogy a mindennapi élet és a vallásgyakorlás céljaira használhatók maradjanak, s azok a csillagászati jelenségekhez igazodni tudjanak.
Ez történt 1582-ben is, amikor XIII. Gergely pápasága idején a korabeli keresztény világban használt Julián-naptárnak a tavaszponthoz történt 10 napos „elcsúszását” korrigálták. Ezt a többi között azzal orvosolták, hogy 1582. október 4. után az azt követő tíz napot „kihagyták” és a negyedikét követő nap október 15. lett. A reformmal megtörtént a naptár korrekciója, a tavaszi napfordulót és más fontos csillagászati eseményeket is összehangolták vele. A fontos vallási ünnepek kiszámítása és a mezőgazdasági munkák tervezése, szervezése is sokkal racionálisabb lett. Megjegyezte, hogy a hagyomány ugyanakkor megreformálhatatlan, egy évben ünnepkör ünnepkört követ, az egyes időszakok, de a napok is vallási jelentőséget hordoznak; szimbolikus töltésük, történelmi konnotációjuk van. A praktikus okok, mint a vallásgyakorlás, a munkák megszervezése érdekében végrehajtott naptárreformok miatt elvált egymástól a szakrális (hagyományos-időnként igazított) és a szekuláris (pontosan mért) idő.
Mohácsra térve Pap Norbert kiemelte: ha az emléknapot átcserélnék, az teljes egészében „megzavarná” azt a Mohács-emlékezést, amelynek lassan fél évezredes nemzetépítő hagyománya van. A mai katolikus naptár szerint szeptember 8. Kisboldogasszony napja és nem hordoz a csatával kapcsolatos emlékezeti tartalmat. „Szűz Mária születésének napja örömünnep, ami nem is állhatna távolabb augusztus 29-nek a magyar történelemben játszott tragikus szerepétől” – tette hozzá.
A nemzeti gyásznap annak szimbolikus tartalma miatt ezért továbbra is augusztus 29-én van, ugyanakkor a kutatásban mégis azzal kell számolniuk, hogy a Gergely-naptár szerinti „szeptember 8-án volt az összecsapás, mert az az 1526. évi hadjárattal és magával a csatával kapcsolatos tényezőknek az értelmezésében is szerepet játszik”. Ezekről a professzor elmondta, hogy „a konkrét napi események kronológiájában a napkelte és a napnyugta máskor van a mostani és az akkori augusztus 29-én, mint szeptember 8-án. A történeti vizsgálatainkban ennek jelentősége van, hiszen az oszmán források a mohácsi események leírását a muszlim imaidőkhöz kapcsoltan adják meg, amelyek viszont csillagászati jelenségekhez kötöttek.”
Ahhoz, hogy a korábbinál pontosabban tudják rekonstruálni az eseményeket, a ma használatos Gergely-naptár szerinti szeptember 8-án – ami megfelel a forrásokban megjelenő 1526. évi augusztus 29-nek – a mohácsi síkságon mérhető helyi időt kell meghatározni. Azt az időt kell rekonstruálni, amelyet az oszmán csillagászok a helyi körülmények figyelembevételével ki tudtak számolni – mondta. Pap Norbert szerint egyebek mellett a magyar és az oszmán seregek mozgásakor is érdemes lehet figyelembe venni az augusztus 29. és szeptember 8. közötti másfél hét különbséget.
Az, hogy a termés mikor érik be, a betakarítás mikor történik, a hadjárat szervezése miatt fontos szempont volt. Csak a szántóföldeken zajló betakarítási munkálatokat követően történt ugyanis meg a magyar csapatok elindítása a mohácsi táborba. A seregállítás feltételei, az előkészületek vizsgálatakor érdemes figyelembe vennünk azt a körülményt, hogy a 10 nap „csúszás” a Julián-naptárban a vegetációs ciklus és a mezőgazdasági munkák szervezése esetében már számottevő különbség, amit érdemes figyelembe venni a hadjárat előkészületeinek vizsgálatakor.
A másik említésre érdemes körülmény, hogy a kis jégkorszaknak is nevezett hideg periódus miatt a november a XVI. században téli hónappá vált. Az oszmánok a hadjárataikon az idő hidegebbre fordulásával kivonultak az országból: a fordulónap a Kászim-nap volt október 26-án, amelyet a Julián-naptár szerinti Szent Demeter napjához kötöttek. Egy október közepi kivonulás ennek alapján nem az ősz közepén történt, mint manapság, hanem az akkori ősz legvégén, sőt talán belenyúlt a télbe. „Éppen ezért a két naptár közötti különbséget és annak az időjárásra vonatkozó potenciális következményeit célszerű beszámítani mindkét fél hadvezetésének döntéseibe, persze nem csak 1526-ban” – fogalmazott.
Az új eredményekről Pap Norbert és kutatótársai – Gyenizse Péter, Kitanics Máté és Szalai Gábor – a Balkán Füzetek nevű kiadványban számoltak be.
Nagy valószínűséggel felfedezték Arnau de Torroja, a templomos lovagrend nagymesterének sírját Veronában olasz, osztrák és svájci kutatók.
Az olasz katolikus templomosok nagymestere, Mauro Ferretti a veronai San Fermo-templom renoválásakor bukkant egy kőszarkofágra, amelyen egy jelzés arról árulkodott, hogy abban egy „nagyon fontos templomos lovagot” temettek el.
Törvényszéki molekuláris biológusok 2019 őszén fogtak hozzá a leletek vizsgálatához és mintát vettek a csontvázból. Radiokarbonos vizsgálatokkal megállapították, mennyi idő telhetett el a személy halála óta. Az így meghatározott időkeret 1166 és 1259 közé esett, amely magába foglalja az 1184-ben elhunyt nagymester halálának idejét is.
A veronai sírban talált elhunyt a szakértők szerint jobbkezes volt, halálának idején 50-70 éves kor közötti lehetett.
Mindez egybevág azokkal az ismeretekkel, amelyeket ma a legbefolyásosabb templomos alakjáról tudni.
A sejtés igazolásához további DNS-elemzésre van szükség a kérdéses személy rokonaitól vett minták segítségével. A Torroja család lehetséges tagjait egyes katalán városokban és egykori templomos várakban temették el.
Amennyiben a DNS-vizsgálatok során párhuzamosságokat tárnak fel, igazolást nyer a tudósok hipotézise – fejtette ki Jan Cemper-Kiesslich, a Salzburgi Egyetem igazságügyi orvostani és törvényszéki neuropszichiátriai részlegének DNS-szakértője. – A koronavírus-járvány miatt azonban egyelőre nem tudtuk elvégezni a szükséges vizsgálatokat a rokonok maradványain.
A lovagrendet illetően továbbra is vita van arról, hogy 1312-ben véglegesen feloszlott vagy csak „ideiglenesen felfüggesztették” a működését. Cemper-Kiesslich szerint az Arnau de Torroja nagymester földi maradványait rejtő sír helyének meghatározása fontos lépés a kortárs templomos rendek utólagos legitimációja szempontjából.
A 14. század elején valószínűleg az eredeti templomos lovagok hatalma, befolyása és gazdagsága szálka volt IV. Fülöp francia király és V. Kelemen pápa szemében. Az egyfajta katonai elitegységként működő templomos lovagrendet ezért egy nagy feltűnést keltő, hosszadalmas perbe fogták, az inkvizíció sátánizmus és istenkáromlás bűnében vétkesnek nyilvánította.
A lovagrend felszámolásának jogosságát és tényét azonban újabb kutatások kérdőjelezik meg a Salzburgi Egyetem jogtörténésze, Daniele Mattiangeli szerint.
