Nyolcvan éve, 1945. január 27-én verte agyon egy nyilas keretlegény Szerb Antal írót, irodalomtörténészt, műfordítót, a Magyar irodalomtörténet és A világirodalom története szerzőjét.
Budapesten született 1901. május 1-jén, szülei művelt, asszimilált zsidó értelmiségiek voltak; hatévesen római katolikus hitben keresztelték meg, keresztapja Prohászka Ottokár volt.
Középiskolába a piarista gimnáziumba járt, ahol magyartanára, a neves költő Sík Sándor támogatta irodalmi ambícióit.
Az érettségi után egy évig Grazban hallgatott klasszika-filológiát, majd a pesti bölcsészkar magyar–német szakán tanult tovább, közben folyamatosan írt, a Nyugat és a Napkelet is közölte írásait.
Versekkel indult, de nem volt igazán lírai alkat, a próza lett igazi terepe, széles körű műveltsége, csillogó intelligenciája, finom humora itt nyilvánult meg igazán. 1924-ben doktorált, dolgozatát Kölcsey művészetéről írta. Ezt követően középiskolai tanár lett a Vas utcai Felsőkereskedelmi Iskolában, itt tanított mindaddig, míg a zsidótörvények értelmében le nem parancsolták a katedráról.
Közben hosszabb-rövidebb időt külföldön, Párizsban, Olaszországban és Londonban töltött.
1930-ban az Erdélyi Helikon című folyóirat pályázatot hirdetett a magyar irodalom történetének megírására. Szerb Antal tárgyi és mesterségbeli tudása méltó terepet talált magának a kibontakozáshoz, és az 1932-re elkészült Magyar irodalomtörténet elnyerte az első díjat. Az 1934-ben Kolozsvárott megjelent mű országos hírnevet szerzett neki, de egyúttal nagy vihart is kavart.
A magyar irodalom jeles és kevésbé jeles alakjait ugyanis leemelte a piedesztálról, emberközelbe hozta őket és műveiket, csodálat és megrendültség helyett szeretetteljes iróniával, olykor humorral írt róluk.
Nem kevésbé olvasmányos, s nem kevésbé „szentségtörő” az 1941-ben megírt A világirodalom története sem, amely a második világháború után nem kis zavart okozott a szovjet fejezet miatt, s csak 1957-ben jelenhetett meg újra.
A harmincas évek voltak írói és közéleti munkásságának legmozgalmasabb évei: 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották, 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott, előadásokat tartott a Magyar Rádióban, miközben fáradhatatlanul írt és fordított. Nagy sikert aratott regénye, az 1974-ben filmre is vitt Pendragon-legenda szerencsésen ötvözi magában a kalandregényt, a krimit, a kultúrhistóriát és mindezek paródiáját.
Máig töretlenül népszerű az 1937-es kultuszmű, az Utas és holdvilág, a magát kereső ember önelemző regénye, melyből tévéfilm mellett több színpadi változat is készült, legutóbb 2017-ben a TÁP Színház dolgozta fel különleges vizualitású playback-előadássá.
A nácizmus térhódításával, a zsidótörvények életbe lépésével a katolikus hitben nevelkedett Szerb Antal számára kezdtek beszűkülni a lehetőségek. Állásából elbocsátották, a Magyar irodalomtörténetet indexre tették, 1943-ban, majd 1944 júniusában munkaszolgálatra hívták be. Előbb Pesten dolgoztatták, ebben az időben állította össze – Nemes Nagy Ágnes segítségével – utolsó művét, a Száz vers című gyűjteményt.
1944 novemberében Sopron mellé, előbb Fertőrákosra, majd Balfra vitték. Innen felesége és befolyásos ismerősei kétszer is próbálták megszöktetni, de ő nem hagyta magára vele együtt szenvedő barátait, írótársait, Sárközi Györgyöt és Halász Gábort.
Az állandó nélkülözéstől, a kemény munkától és ütlegeléstől legyengült írót végül 1945. január 27-én egy nyilas keretlegény puskatussal agyonverte.
Sírja Budapesten, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található. 1968-ban Balfon emlékművet avattak, amelyen Szerb Antal szavai olvashatók: „A szabadság nemcsak egy nemzet magánügye, hanem az egész emberiségé is.”
1945. január 27-én halt meg munkatáborban a magyar író, esszéista.
Hetvenöt évvel ezelőtt hunyt el Szerb Antal magyar író, esszéista a balfi munkatáborban, ahová zsidó származása miatti munkaszolgálata során került.
Szerb Antal 1901-ben született Budapesten Szerb Károly óragyáros, kereskedő és Herzfeld Elza fiaként. Édesapjával együtt 1907-ben a római katolikus vallásra tért át (keresztapja Prohászka Ottokár volt), és attól kezdve ebben a szellemben nevelték. A budapesti piarista gimnáziumban Sík Sándor tanította magyarra és támogatta irodalmi ambícióit. Itt írta élete első verseit, novelláit, sőt felsős gimnazista korában esszé- és drámakísérletei is születtek. Az iskolai önképzőkör elnöke és a cserkészcsapat őrsvezetője volt.
Szerb 1920 szeptemberében iratkozott be a pesti egyetem bölcsészkarára, magyar–német szakra, megtanult angolul és franciául, majd a Kölcseyről írt értekezésének benyújtása után 1924. július 24-én doktorrá avatták. Legnagyobb művei a harmincas évektől születtek: a Magyar Irodalomtörténet és A Pendragon-legenda 1934-ben, az Utas és holdvilág 1937-ben, A világirodalom története 1941-ben jelent meg.
Az irodalmárt 1943-ban, majd 1944. június 5-én behívták munkaszolgálatra: először Fertőrákosra, majd Balfra került. Halálának körülményeiről ellentmondásos adatok vannak. Szerb Antalné leírása szerint 1944 telén a balfi táborban nagyon legyengült, „nyilas suhancok” félig agyonverték, ezt követően 1945. január 27-én meghalt.
