Magyarország jelenlegi, nyugati határvidékét, mely magában foglalja a hatvanezer fős Sopront, jóval szűkebbre szabta volna Ausztria, az antant hatalmak támogatásával igényt tartva „a hűség városára”. Ma száz esztendeje az osztrák csendőrség alakulatai meg is indultak, hogy birtokba vegyék a már kiürített Sopron városát. Ám a nagyváros határában, Ágfalvánál kellemetlen meglepetés érte őket…
Meglehetősen vegyes képet festő, ám állig felfegyverzett csapatok lépték át 1921. augusztus 28-án több helyen a történelmi osztrák–magyar határt Ausztria irányából. Éppen száz évvel ezelőtt ezen a napon osztrák csendőralakulatok indultak meg Sopron felé.
Jól fölfegyverzett egységekről beszélhetünk: lőfegyverrel, géppuskákkal ellátva szedték a lábukat, hogy minél előbb birtokba vehessék Nyugat-Magyarország gyöngyszemét. Ami elütött egy átlagos csendőralakulat szokásos képétől: vörös zászlókat lengető, fölfegyverzett tömeg erősítette meg az alakulatokat, sőt korabeli források zenekarról, pontosan rezesbandáról is beszámolnak.
Díszlépésben jöttek volna
„Vae victis!”, jaj a legyőzötteknek, írja a történelem: nem elég, hogy Ausztria belesodorta – az Osztrák–Magyar Monarchia részeként – a Magyar Királyságot az első világháborúba, amelynek ez 660 ezer katonájába került, az utódállamok által megcsonkított Magyarországból még a nyugati szomszéd is kihasított egy darabot.
Magyarország területét egyharmadára csökkentő párizsi békék során az Ausztria által 1919. szeptember 10-én megkötött saint-germaini béke jelentősen megnövelte keleti irányban Ausztria területét: Nyugat-Magyarországról elcsatolásra került Moson vármegye, Sopron vármegye, Vas vármegye zömében német és horvát nemzetiségű területei (ma burgenlandi horvátok), ebből jött létre Burgenland. A tartomány székhelyének az osztrákok Sopront kívánták megszerezni.
Az Ágfalva és Sopron irányába tartó osztrák csendőrség határátlépése Lajtaszentgyörgynél (Forrás: Wikipédia)
Az 1920. március 1-jén újjáalakult Magyar Királyság sem olyan méretű katonai erővel, sem diplomáciai nyomásgyakorló képességgel nem rendelkezett, hogy a gátlástalan területszerzést megakadályozhatta volna. A döntés ellen a magyar kormány tiltakozott és megpróbált megállapodni az osztrák államvezetéssel, de a próbálkozások eredménytelenül zárultak.
A békeszerződés aláírását követően Magyarország tehát kényszerből belement Nyugat-Magyarország kiürítésébe. A területet két részre, az úgynevezett A és B zónára osztották. Az előbbi a mai Burgenlandot, az utóbbi Sopront és környékét jelentette.
A nyugat-magyarországi kivonulás lerendezésére Sigray Antal főkormánybiztost nevezték ki, aki Sopronba vezényelte Ostenburg-Moravek Gyula csendőr különítményét, valamint szintén az ő beleegyezésével jöttek a térségbe a Hindy és Prónay vezette felkelők, a Rongyos Gárda tagjai is.
Augusztus 26-án azonban megtörtént az A zóna kiürítése, majd másnap a város összes hivatala is elköltözött és megtörtént a Nemzeti Hadsereg kivonása. Bécs készpénznek vette a nagy számú, német ajkú lakosság feltétlen támogatását. A területet birtokba venni készülő egységeket is ezért kísérte zenekar: a csendőrök úgy gondolták, hogy díszlépésben vonulnak be Sopronba.
Pedig ekkor már érződött, hogy hiba csúszhat az osztrák számításba: 1921. augusztus 20-án Sopronban nagyszabású tömegtüntetésre került sor, amelyen több ezren részt vettek és tiltakoztak az elcsatolás ellen.
Fegyvert „vételeztek” a fiúk
A Sopron elcsatolását célzó osztrák készülődéssel párhuzamosan ekkor már hosszú ideje folyt az önkéntes alakulatok toborzása, amelyeknek a magvát az 1918. április 18-án, Héjjas Iván vezetésével alakult Rongyos Gárda képezte.
A felkelők között leszerelt katonák, földművesek, egyetemisták, vasutasok voltak legnagyobb számban, de csatlakoztak bosnyák és albán önkéntesek is Durics Hilmi Huszein vezetésével. Kiemelkedő alakja a Rongyos Gárdának a legendás hősként tisztelt Maderspach Viktor (Iszkrony, erdélyi német származású magyar mérnök, sportoló, vadászati szakíró) is.
A „rongyosok” azonban ekkor még nem sok fegyverrel rendelkeztek, ezért elhatározták a fölöstömi fegyverraktár készletének megszerzését. Az akcióra 1921. július 30-án éjjel került sor, amikor egy 800 fős fegyveres alakulat Francia Kiss Mihály vezetésével Szentgotthárdnál átlépte a magyar–osztrák határt.
Fölöstöm (Fürstenfeld) városát körbezárták, a fegyverraktár őrségét pedig lefegyverezték. Ezt követően a raktárban talált fegyvereket teherautóra rakták és a zsákmányt az új államhatár magyar oldalára szállították. Összesen 3 ezer puska és 30 géppuska került ekkor a felkelők kezére. Az osztrák kormány tiltakozását fejezte ki, de válaszlépésre nem került sor.
Ágfalva: kétszer is fut az osztrák
Az elbizakodott osztrák alakulatok már Sopron határában, a szomszédos Ágfalva köszségnél jártak, amikor a Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor parancsnoksága alatt álló irreguláris erők meglepetésszerű puskatűzzel fogadták csapataikat. Ifj. Sarkadi Sándor történész hozzáteszi: „120 ember, az Alföld magyarjai, főként a kecskeméti tanyavilág szegényei markolták meg acélos szívvel és harcedzett karral a fegyvert, s ők lőttek rá elsőnek a bevonuló osztrák csendőrökre”.
Az osztrákokhoz képest kisebb létszámú, rosszabbul felfegyverzett magyar csapatok gyorsan visszavetették az osztrák erőket, melyek sietve távoztak. A kibontakozó tűzpárbajban hősi halált halt Baracsi László kecskeméti gazdalegény.
Az első álgfalvi csatával pedig kezdetét vette a másfél hónapig tartó nyugat-magyarországi felkelés.
A felkelők még Robert Davyt, Burgenland újdonsült, skót származású kormánybiztosát is elfogták. A Vas megyei Pinkafőnél (Pinkafeld) húsz felkelő a helyi horvát lakosság segítségével több, mint kétszáz osztrák csendőrt vert ki a faluból. Ugyanaz nap kiszorították őket Felsőőr (Oberwart), Alhó (Allhau), Fraknó (Forchtenstein), Németgyirót (D. Gerersdorf) községekből is. A felkelő hadseregben ott küzdöttek a soproni főiskolások és diákok, a magyaróvári gazdászok, a pesti műegyetemisták, s a már említett Alföld mellett a Felvidék és Erdély magyarjai.
Néhány nap elteltével a fegyveres ellenállók között már ott találjuk a Selmecbányáról menekült erdő- és bányamérnök hallatókat is. Felkelő haditanácsuk kimondta: ha kell, életük árán is megvédik Nyugat-Magyarországot. Vezetőjük Székely Elemér főiskolai karhatalmi parancsnok volt.
Az első ágfalvai ütközetet rövidesen egy második is követte 1921. szeptember 8-án: ekkor az Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy csendőreitől kapott fegyverekkel a magyar irreguláris erők végleg megállították a Sopronra törő osztrák csendőrséget.
A második ágfalvi összecsapás szeptember 8-án, hajnalban kezdődött. Heves küzdelem alakult ki, amely egészen reggelig tartott, de végül magyar győzelemmel ért véget. A felkelők három főt vesztettek, heten pedig súlyosan megsebesültek, míg az osztrákok veszteségei nem ismertek. A magyar hatóságok a helyszínen két osztrák őrvezető holttestét találták meg, de a felkelők szerint 10–15 főt vesztettek, az elesetteket és sebesülteket azonban magukkal vitték.
Az osztrák csendőrök még megkíséreltek egy támadást a magyar felkelők ellen, szeptember 10-én egy hídfőt létesítettek Királyhida mellett, a felkelők azonban ezt órákig tartó harcok után felszámolták.
A Lajtabánságtól a velencei konferenciáig
A kormány megpróbálta a felkelésből a maximális hasznot kihozni, ezért elérték egy konferencia összehívását, amelyre októberben Velencében került sor, ugyanis Olaszország elvállalta, hogy közvetít a magyar és osztrák fél között.
Mielőtt azonban a konferenciára sor került volna, a felkelők szeptember végére teljes Burgenlandot megtisztították az osztrák csendőröktől, majd 1921. október 4-én Felsőőrön, a plébániatemplom előtt kikiáltották a terület függetlenségét Lajtabánság néven, Prónay Pált nevezve ki lajtai bánnak.
A Rongyos Gárda emberei lajtabánsági útiokmányokat állítanak ki a térségben élő lakosok részére (Forrás: Wikipédia)
Az azonban már előre látszott, hogy az új állam nem lehet hosszú életű, mivel az ideiglenesen létrehozott kormánynak pénzre lett volna szüksége, adófizetésből viszont nem sokat remélhettek, mert az állam területe kicsi volt, az osztrákok és a felkelők pedig már kifosztották. Az új állam kikiáltása azonban, bár látszólag megnehezítette a magyar küldöttek tárgyalásait a velencei konferencián, valójában biztosította a tárgyalások eredményességét.
Mikor a magyar fél felajánlotta a tekintélyes területet ellenőrzés alatt tartó felkelők lefegyverzését, Ausztria ezt elfogadta, és megállapodtak, hogy nyolc nappal a terület kiürítése után népszavazás dönt Sopron és környéke további sorsáról.
A hűség városa
A konferencia után Nyugat-Magyarország kiürítését még nem tudták elkezdeni a magyar hatóságok, mert a száműzött IV. Károly király puccsszerűen hazatért Magyarországra és maga köré gyűjtve a legitimista erőket Budapest fele indult, hogy visszaszerezze a trónját (királypuccs). A nyugat-magyarországi felkelők közül többen, köztük Héjjas Iván és Ostenburg-Moravek Gyula azonnal a király mellé állt. Prónay azonban legitimista meggyőződése ellenére tartózkodott, ugyanakkor viszont megtagadta a puccsisták elleni fellépést is.
A legitimista sereg végül október 23-án vereséget szenvedett a budaörsi csatában a kormányhű erőktől, Károly fogságba esett, és ezúttal végleg száműzték Madeira szigetére. A puccs meghiúsítása után Horthy azonnal fellépett a királyhű felkelőkkel szemben. November elején ultimátumot küldött Prónaynak, amelyben felszólította a terület kiürítésére. Prónay ezt végül teljesítette, így november 10-én alig egy hónapos fennállás után a Lajtabánság megszűnt létezni.
1921. december 14. és 16. között végül sor került a soproni népszavazásra. A szavazás kilenc települést érintett, név szerint:
Ágfalva
Balf
Sopronbánfalva
Fertőboz
Fertőrákos
Harka
Kópháza
Nagycenk
Sopron.
Az érintett települések lakosságának 89,5 százaléka vett részt a szavazáson, amelyből 65,08 százalék Magyarországra, 34,92 százalék Ausztriára szavazott, 2,09 százalék pedig érvénytelen volt. Habár a községek közül csak Fertőbozon, Kópházán és Nagycenken szavaztak többségében Magyarországra, a szavazást végül Sopron lakossága döntötte el, itt ugyanis a részt vevő lakosság 72 százaléka Magyarország mellett voksolt, így a terület a magyar állam része lett. Sopron a népszavazás emlékére 1922-ben a Civitas fidelissima (Leghűségesebb város) címet kapta az országgyűléstől.
Még tíz falu visszatért Magyarországhoz
Habár a soproni népszavazásnak köszönhetően Sopron és a környékén levő nyolc falu megmaradhatott Magyarország birtokában, a felkelők ezzel nem elégedtek meg, ugyanis azt szerették volna, ha az egykori Lajtabánság területe újra visszakerülne Magyarországhoz. Emiatt Prónay vezetésével megkezdődött az újabb felkelés előkészítése. A felkelés előkészítői ezúttal Prónay Pál, Sigray Antal és Hir György voltak.
A mozgalomról a magyar kormány Gömbös Gyulától szerzett tudomást, és utasította Nádosy Imre országos rendőrfőkapitányt a mozgalom leleplezésére. Ez 1922. június 11-re meg is történt, így a magyar kormány számára világossá vált, hogy nemsokára várható a második nyugat-magyarországi felkelés kitörése.
Szentpéterfa lakossága 1923-ban népszavazással döntött a Magyarországhoz tartozás mellett, ezért Vas Vármegye Törvényhatósági Bizottságától a többi érintett községgel együtt megkapta a Communitas fidelissima, azaz a Leghűségesebb község címet (Forrás: Wikipédia)
Ez azonban sikertelenség esetén az addigi eredmények meghiúsulását is jelentette volna, amelynek nagy volt a valószínűsége, mert Ausztria a soproni népszavazást követően fokozatosan közeledett Csehszlovákiához, sőt 1921. december 16-án megkötötték a lányi egyezményt, amelyben kölcsönös gazdasági és katonai segítséget ígértek egymásnak.
Csehszlovákiának ekkoriban már jelentős hadereje volt, főleg, hogy az egykori csehszlovák légió több mint 67 ezer, a polgárháborúban harcászatilag megedződött katonája visszatért Oroszországból, és hivatásos szolgálatot vállalt az új állam haderejében. Egy ekkora túlerővel szemben, amely a modern háborúhoz szükséges arzenállal is bírt, pár száz rongyos gárdista a maga fegyverzetével semmiképp sem vehette fel a harcot, Magyarországnak pedig jóformán hadserege sem volt. Ráadásul rögvest az első világháború végén felmerült egy közös csehszlovák–jugoszláv határszakasz kialakítása, amely azt jelentette volna, hogy Csehszlovákia határát akár Szombathely vonaláig is kitolhatta volna. Ez a terv is nagyon könnyen újból életre kelhetett volna ekkor. Emiatt a magyar kormány felkészült a felkelés – még csírájában való – elfojtására.
Időközben a felkelők három csoportot szerveztek, amely a haditerv szerint három irányból kezdte volna meg a burgenlandi hadműveleteket. Az északi csoport Héjjas Iván vezetésével Magyaróvár térségében gyülekezett, a középső csoport Budaházy Miklós és Szabó József vezetésével Kapuvár, míg a déli csoport Apáthy László vezetésével Körmend mellett gyűlt össze. Július 15-én egy csaknem 400 főnyi alakulat átkelt a határon és megbénította a telefonos összeköttetést Németújvár, Nagysároslak és Monyorókerék térségében, valamint magyar zászlót tűztek ki Zurány és Pándorfalu településeken.
A magyar hatóságok a déli csoportot lefegyverezték, vezetőjüket, Apáthy Lászlót pedig letartóztatták. A letartóztatás elkerülése végett 38 fő elhagyta Körmendet és átkelt a határon, Karácsfa felé véve az irányt. Itt azonban osztrák csendőrökbe ütköztek, akik tüzet nyitottak a szabadcsapatra. Hosszú tűzharc után a 38 főnyi alakulat visszavonult. Magyar adatok szerint nem szenvedtek veszteséget, míg az osztrákok szerint egy halott és hat sebesült volt a felkelők oldalán.
Az egység ezt követően újra átlépte a magyar határt, ahol azonban őket már a magyar csendőrök várták, akik lefegyverezték az alakulatot. A középső csoportot július 21-én fegyverezték le a magyar csendőrök, míg az északi csoport lefegyverzésére július 27-én került sor.
A magyar hatóságok pert indítottak a szervezkedés vezetői ellen, de ítéletre nem került sor, mert Horthy kormányzótól mindannyian kegyelmet kaptak, az eljárást pedig megszüntették. Apáthy László azonban a vizsgálati fogság ideje alatt öngyilkosságot követett el.
Habár a felkelési kísérlet nem járt sikerrel, a magyar diplomácia ezúttal is kihozta a maximumot belőle. Bethlen István ugyanis hangsúlyozva, hogy a magyar hatóságok milyen keményen felléptek a szervezkedők ellen, elérte, hogy Magyarországot – elsőnek az I. világháború vesztes államai közül – felvegyék a Népszövetségbe, 1922. szeptember 18-án. Másrészt, szintén az újabb felkelési kísérlet hatására tíz, többségében horvát lakta település lakossága, Szentpéterfa kezdeményezésével tüntetésekbe kezdett, amelynek következtében 1923 tavaszán ezeket a településeket is visszacsatolták Magyarországhoz.
