A lemezjátszó visszatért és már népszerűbb a CD-nél

A gramofon 1888-as feltalálását követően egészen a huszadik század hetvenes éveinek végéig a lemezek számítottak a legnépszerűbb zenei hordozóeszköznek. Az eljárást folyamatosan fejlesztették, míg 1948-ban a magyar származású Goldmark Péter Károlynak is köszönhetően megszületett a mikrobarázdás hanglemez, a lemezjátszó pedig három évtizeden át ellentmondást nem tűrően uralta a zenei iparágat.

A huszadik század ezen időszaka pedig igen fontosnak számított e szektor számára. Ekkor vált nagy tömegek számára elérhetővé az olcsó lemezjátszó, és persze ekkor bukkantak fel az első igazi pop- és rocksztárok. A hanghordozókat, azaz a köznyelv által tévesen bakelitnak hívott, valójában vinyl lemezeket ennek köszönhetően milliószámra vásárolták.

Nem túlzás azt állítani, hogy szinte minden háztartásban megtalálható volt legalább egy-két ilyen éjfekete korong, és értelemszerűen hazánkban is igen népszerűnek számított ez a formátum.

Az aranykor a hetvenes évek végéig tartott. 1979-ben ugyanis megjelent a walkman, és pillanatok alatt felforgatott mindent. 1982-ben pedig jött az „újabb csapás”, megjelent a CD, és ez a két szabvány az elkövetkező szűk egy évtized alatt megásta a bakelitek sírját. Az eladások drámaian visszaestek, a nagy gyártók sorra zárták be gyáraikat, 1990-re a lemez pedig gyakorlatilag egy haldokló technológiának számított.

Az elkövetkező másfél évtized pedig a lassú agónia jegyében telt. Ezen időszak alatt csak a fanatikus gyűjtők, a high-end audio megszállottjai és a DJ-k tartották életben a lemezeket. Nekik köszönhetően valamennyi fekete korongot ebben az érában is préseltek, de csak jelzésértékkel, nagyon limitált példányszámban. Amikor az ezredforduló környékén tömegesen megjelent a digitális streaming, letöltés és a fájlcsere, akkor pedig mindenki azt hitte, hogy a vinyl lemezeknek már tényleg harangoznak. Tény és való, hogy jó esély volt rá, hogy a fizikai valójukban is létező hordozók iránt radikálisan csökkenő kereslet végképp kivégzi ezt az egykor szebb napokat látott eljárást. Ám nem így történt. 2007-ben ugyanis váratlanul ismét menő lett a bakelit lemez a nyugat-európai és amerikai nagyvárosok erre fogékony szubkultúráiban. A trend az undergroundból indult, és hamarosan behálózta a mainstream közösségeket is, 2010-re pedig olyan sok vinyl fogyott, amire egészen 1990-ig nem volt példa. Az ezt követő években pedig folyamatosan, ráadásul radikális mértékben nőtt az eladott korongok száma. Erre pedig a technológiai iparág is reagált.

A lemezjátszó versenybe olyan nagy gyártók tértek vissza ebbe a szegmensbe, mint például a Technics. Mások, így például a Sony vagy a Neubilt, amely cégek évtizedek után új lemezgyártó üzemeket építettek fel. Egyszerűen szükség volt rájuk. 2015-ben például 52 százalékkal nőtt az eladott lemezek száma 2014-hez képest. Ez pedig azt jelentette, hogy egyetlen év alatt fele annyi korong fogyott, mint 1990 és 2007 között összesen.

Sokan várták, hogy kifullad a trend, hogy a többi divathoz hasonlóan a „bakelit újjászületés” is csak egy múló fellángolás lesz. A hipszterek majd levágják a bajszukat, letakarják a tetkóikat, beteszik a gördeszkát a szekrénybe, és elindítják a telefonjukon a Spotify-t ha zenét akarnak hallgatni. Azonban ez is totális tévedésnek bizonyult. Több, mint egy évtizede tart a vinyl feltámadás, és 2020 első félévében olyasmi történt, amire a nyolcvanas évek közepe, egészen pontosan 1986 óta nem volt példa: Ezen időszak alatt az Egyesült Államokban nagyobb értékben adtak el vinyl lemezt, mint CD-t. Ráadásul a különbség nem is kicsi, hiszen 232 millió dollárért vásároltak az emberek vinylt, míg csupán 130 milló dollárért CD-t. A csillogó fekete lemezek egyébként a teljes fizikai hanghordozó piac 70 százalékát vitték el, tehát nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy idén uralják ezt a szektort. A CD katasztrofális teljesítményét sokan a koronavírussal magyarázzák. Azaz, hogy az emberek e területen is az internetes megoldások felé fordultak. Viszont ennek ellentmond, hogy a vinyl eladások tudtak növekedni 2020-ban is.

Az mindenesetre tény, hogy a piacot az online streaming uralja, hiszen 2020 első hat hónapjában 4,8 milliárd dollárt tett ki a bevétel, ami az összbevétel 85 százaléka.

Sokan nem értik, hogy mi állhat a bakelit lemezek feltámadásának hátterében, hiszen ezen adathordozók nagyok, kényesek, nehezen kezelhetőek. Nem utolsó sorban pedig lényegesen drágábbak, mint például a CD-k, vagy a teljesen digitális formában elérhető albumok. Pedig a siker számos okkal magyarázható.

Felnőtt egy olyan generáció, amely korábban nem nagyon találkozott csillogó fekete lemezekkel. Amely számára ezek nem számítanak „ósdinak”, hanem épp ellenkezőleg, újnak és izgalmasnak. Az első időszakban, tehát 2007-2010 között egyértelműen ez volt az egyik fő hajtóereje a vinylek iránti megnövekedett keresletnek. Nincs mit szépíteni a dolgon, a bakelit divatossá vált. Lehetett egy új lemezzel virítani a közösségi médiában, társadalmi eseménynek számítottak a lemezbörzék, amiken sikk volt megjelenni. Még arra is akadt bőven példa, hogy olyanok is vásároltak bakelitet, akiknek otthon nem is volt lemezjátszójuk. Ebből pedig az is következik, hogy a Bakelit Feltámadás elsősorban a fiataloknak köszönhető, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt.

A vinyl ellentétben a CD-vel vagy pláne a file-okkal, analóg technológián alapszik. Ebből fakadóan pedig sokan meg vannak győződve arról, hogy a lemezek által produkált hangminőség lényegesen jobb, mint amit a rivális megoldások kínálnak. Az tény, hogy „máshogy” szólalnak meg a bakelitek, mint a CD-k, vagy a FLAC fájlok, de hogy jobbak-e, nos az ízlés kérdése. De mindenesetre ez is sokat számított a vinylek ismételt felfutásában.

Fontos szempont, hogy sokan azért imádják a bakelit lemezeket, mert szeretik azokat kezükbe venni, ápolni őket, érezni az illatukat. Ráadásul a nagy borítók sokkal jobban néznek ki, mint a műanyagtokba zárt CD-k. Emellett van egyfajta rituáléja annak, ahogy az ember felteszi a fekete korongot a lemezjátszó korongjára, beigazítja a tűt, és elindítja a lejátszást. Ez tényleg semmi máshoz nem hasonlítható érzés, amit saját tapasztalataink is megerősítenek. Plusz egy pont még a lemezek oldalán, hogy pont emiatt a rítus miatt ez egy tényleg dedikált zenehallgatás, mert ilyenkor az ember felteszi a lemezt, leül, meghallgatja, megfordítja, átadja magát a zenének és elfelejti a rohanó világot egy fél órácskára.

Forrás: Magyar Nemzet