Száz éve, 1922. augusztus 1-jén halt meg Bánki Donát gépészmérnök, a karburátor egyik feltalálója.
A Veszprém megyei Bánkon (később Bakonybánk) született 1859. június 6-án Löwinger Donát néven, szülőfaluja nevét húszévesen vette fel. A szabadságharc alatt honvéd főorvosként szolgáló körorvos édesapja felügyelete alatt magántanulóként végezte el az elemit és részben a gimnáziumot, amelyet végül Budapesten fejezett be. 1876-ban beiratkozott a József Műegyetem Gépészmérnöki karára, még egyetemistaként díjat nyert a gázmotorokról készült tanulmányával. 1880-ban végzett mérnökként, de az oklevelet csak három év múlva kapta meg.
Első munkahelye a Magyar Királyi Államvasúti Gépgyár volt, ahol műszaki díjnokként alkalmazták. Innen került 1882-ben a Ganz és Társa Vasöntöde- és Gépgyárba, ahol konstruktőrként, majd osztályvezetőként, legvégül főmérnökként dolgozott.
Ő tervezte Budapesten a Boráros tér felett működő, a második világháborúban megsemmisült Duna-parti gabonaelevátort, ötletei, javaslatai révén valósult meg a gyakorlatban is a Mechwart-féle forgóeke, tervezett vasúti váltókat, fordítókorongokat, tetőszerkezeteket, turbinákat.
A Ganz vállalatnál lett munkatársa és barátja Csonka János, akivel kezdetben használhatatlan gázmotorok átszerkesztésén dolgoztak. Szabadalmak egész sorát nyújtották be közösen a gázmotorok és a belsőégésű motorok korszerűsítésére, az elsők között ismerték fel, hogy a belsőégésű motorok hatásfokát a kompresszió növelésével lehet javítani.
A legenda szerint Bánki fejéből a Nemzeti Múzeum előtt sétálva pattant ki a nagy ötlet, amikor látta, hogy egy virágárus lány egy fúvókával locsolja csokrait. Csonkával közösen 1893-ban nyújtották be Újítás a petróleum-motorokon címmel a karburátor szabadalmát, fél évvel megelőzve a német Wilhelm Maybachot. A Ganz vezetői azonban nem ismerték fel a találmányban rejlő lehetőséget és elmulasztották a nemzetközi szabadalom megszerzését, a két feltaláló így sem anyagi, sem erkölcsi megbecsüléshez nem jutott.
Hamarosan előálltak a karburátoron alapuló Bánki–Csonka motorral, amelyet a Ganz-gyár gyártott sorozatban, de az ennek tökéletesítéséhez szükséges anyagi háttér hiányában nem tudták felvenni a versenyt az olcsóbb üzemanyaggal működő Diesel-motorral. Bánki 1894-ben önálló szabadalmat is benyújtott egy nagynyomású robbanómotorra, amelyet 1898-ban víz-befecskendezéses hűtéssel tökéletesített. Volt szabadalma motorkerékpárra, elsőkerék-meghajtású autóra és gőzturbinára is.
1898-ban a szokásos pályáztatás nélkül nevezték ki a Műszaki Egyetem professzorának és tanszékvezetőjének, de tanácsadó maradt a Ganz Gépgyárban. Az egyetemen ő vezette be a laboratóriumi képzést. 1911-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt.
Hazafias szellemben nevelkedett, élete végéig kötelességének érezte, hogy tudásával hazáját szolgálja, több vonzó külföldi ajánlatot utasított vissza. Magánemberként szerény és segítőkész volt, mindenki becsülte és tisztelte. 1922. augusztus 1-jén, Budapesten hunyt el. Emléke előtti tisztelgésül számos közterület, iskola – köztük a Bánki Donát Műszaki Főiskola (ma az Óbudai Egyetem Bánki Donát Gépész és Biztonságtechnikai Mérnöki Kara) viseli nevét, a Gépipari Tudományos Egyesület évente Bánki Donát-díjat ad át. Szülőfalujában 2009-ben avatták fel szobrát, nevét kisbolygó is őrzi.
A repülés történetében világszerte Ferdinand Zeppelint tartják számon az első irányítható léghajó megépítőjeként. A német gróf azonban egy magyar, a százhetven éve, 1850. december 7-én, Keszthelyen született Schwarz Dávid ötletét és terveit valósította meg. Schwarz a léghajózás valamennyi alapvető kérdését elsőként oldotta meg, de szerkezetének próbarepülését nem érte meg: a feltaláló 1897. január 13-án meghalt.
Schwarz iskolái után erdészetnél dolgozott, majd 1880-ban feleségül vette egy jómódú zágrábi fakereskedő lányát. Tíz évvel később, apósa halála után megörökölte annak vállalkozását, érdeklődése az erdőkitermelésen használt gépek nyomán fordult műszaki kérdések felé. Első léghajóterveit a bécsi hadügyminisztérium elutasította, ezután az orosz kormánynak ajánlotta fel azokat, amely fogékonynak mutatkozott az ötlet iránt. Schwarz 1892-től két évig Szentpéterváron dolgozott, de hiába költött el igen tekintélyes summát, 77 ezer rubelt, a hidrogén töltését nem tudta megoldani.
1895-ben Berlinbe települt át, s merev rendszerű, könnyűfémből épített kormányozható léghajója felkeltette a porosz hadügyminisztérium érdeklődését is. Pénzt azonban nem adtak rá, mert a találmányt katonai célokra alkalmatlannak találták – joggal, hiszen az első világháborúban bevetett 97 Zeppelin közül 94 elpusztult. A léghajók ugyanis lassúságuk miatt ki voltak szolgáltatva a mozgékony repülőgépeknek, ráadásul robbanékonyságuk miatt könnyű célpontot jelentettek és 1916-ban ki is vonták őket a frontvonalból.
Schwarz ötlete volt a merev alumínium váz és az erre feszített szivar alakú, vékony alumíniumlemezzel borított, hidrogénnel töltött hajótest. A léghajót és a gondolát kötelek helyett szilárd rudakkal kapcsolta össze, a töltést gázrekeszek segítségével tette biztonságosabbá, a három légcsavar meghajtását négyhengeres, vízhűtéses robbanómotor biztosította. Schwarz így a léghajózás valamennyi alapvető kérdését megoldotta, de szerkezetének próbarepülését nem érte meg. 1897. január 13-án meghalt, munkáját özvegye fejezte be.
A léghajó első és utolsó útját már a feltaláló halála után, a tempelhofi repülőtéren tette meg. Kezdetben minden jól alakult, azonban a pilóta, aki még soha nem vezetett, nem is vezethetett hasonló szerkezetet, megrémült az egyik ékszíj elszakadásától és hirtelen túl sok hidrogént engedett ki a ballonból. A gép zuhanni kezdett, a földhöz csapódott és kettétört. A közönség soraiban ott volt Ferdinand Zeppelin gróf is, aki már 1885-ben szabadalmat szerzett a léghajó ötletére, a munkával azonban nem úgy haladt, ahogy szeretett volna. A kudarccal végződött bemutató után a német gróf az összes szabadalmat megvette az özvegytől, s három évvel később előállt a róla elnevezett léghajótípussal. A Zeppelin fényes karriert futott be, s csak a repülőgépek tudták néhány évtizeddel később kiszorítani.
