Kossuth Lajost és Teslát is lefestette Amerikában a botrányos életű magyar festőnő

Lwoff-Parlaghy Vilma a XX. század egyik leghíresebb portréfestője és botrányhősnője volt. Olyan híres történelmi személyek álltak neki modellt, mint Kossuth Lajos, II. Vilmos császár, Thomas Alva Edison és Theodore Roosevelt. A magyar nemesi családból származó művésznő már fiatalon jelentős hírnévre tett szert, élete végére pedig az Egyesült Államok egyik legismertebb botrányhőse lett.

Brachfeld Vilma Erzsébet 1863-ban született Hajdúdorogon egy osztrák bárónő, Wilhelmine von Zollerndorf, illetve egy közhivatalnok gyermekeként. Nevét később magyarosította Parlaghyra, ami a német Brachfeld (magyarul: parlag) szó jelentéséből ered. A lány rajztehetsége már gyermekkorában megmutatkozott, így a család 1879-ben Münchenbe költözött, hogy Vilma neves helyi mesterektől tanulhasson. A festőnőnek már fiatal korában voltak kisebb kiállításai, 1893-ban a Müncheni Nemzetközi Kiállításon elnyerte az aranyérmet egyik képével, egy évvel később pedig egy egészalakos önarcképpel bűvölte el a Budapesten a közönséget.

A siker kapujában

A 22 éves fiatal művész apja kíséretében, megkereste Kossuth Lajost azzal a kéréssel, hogy álljon neki modellt. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőse végül beleegyezett abba, hogy a fiatal tehetség lefesse. Kossuth Lajos a levelében a következőt írta: „Egy fiatal magyar festőművésznő vetődött ide atyjával, Parlaghy Vilma, ki nem több, mint húszéves s máris európai hírre tett szert bámulatos művészi zsenialitásával. Fejébe vette, hogy nem tágít Turinból, míg engem le nem fest – váltig szabadkoztam.”

Így folytatta: „Egész konspiráció támadt körülöttem. Fiaim (Feri itt is volt) nekem estek, hogy ne tagadjam meg tőlük azt, hogy egy jó arcképemre tehessenek szert. Csaknem pörpatvar lett belőle, végre is engednem kellett, s a művész kislány nekiállt a festésnek. Még nincs befejezve, fekete karikás dagadt szemem miatt a képmásolás felakadt, de fiaim (pedig Lajos szigorú kritikus) azt mondják, már amint van is, igazi mestermű.”

A Múlt-kor cikke szerint a látogatás eredményeként született olajfestmények egyikét Vilma benevezte egy budapesti kiállításra, amit végül politikai okok miatt visszautasítottak. Ennek ellenére az alkotás körüli botrány akkora sajtóvisszhangra tett szert Európa-szerte, hogy a fiatal művésznő jelentős ismertséget szerzett magának. Nem sokkal később egy hasonló botránnyal került a figyelem középpontjába, ugyanis Helmuth von Moltke, a porosz-német haderő egykori legendás vezére, egy portré elkészítésére kérte fel Parlaghyt. A képet ezúttal a Berlini Művészeti Akadémia tárlatán szerette volna bemutatni, de a bíráló bizottság elutasította a pályázatát. Azonban a hír eljutott II. Vilmos császárhoz, aki megvásárolta a portrét, majd a császári kollekció részeként végül bejuttatta a kiállításra.

„A magyar fruska”

Parlaghy az 1890-es évektől egyre nagyobb sikereket ért el. A kor legismertebb alakjairól készített portrét, például Bismarckról, Ferenc Józsefről, VII. Edvárd angol királyról, illetve II. Vilmos német császárról. 1894-ben pedig a Párizsi Művészeti Akadémia tagjává választották. de aranyérmet nyert a chicagói világkiállításon is.

Annak külön története van, hogyan lett a festőnőből II. Vilmos császár személyes pártfogoltja. Az Arcanum adatbázisában fellelhető Az Est egyik 1923-as száma is, mely így számol be az előzményekről: „Parlaghy Vilma a múlt század utolsó évtizedének legérdekesebb egyéniségei közé tartozott. Talán soha világhírességre nem vergődött volna, ha Vilmos császár pártfogásába nem fogadja. A még akkor ismeretlen magyar művésznőt, egy rendkívül szépségű grófné ajánlotta a némát császár figyelmébe. II. Vilmos semmit sem tudott megtagadni ettől a grófnőtől és ezért mosolyogva mondotta neki:Hát jó, küldje ide azt a magyar fruskát!’A magyar fruska már másnap jelentkezett az uralkodónál. A császárnak megtetszett a fiatal művésznő és nyomban megrendelte nála az arcképét. Hétszer festette le azután a császárt, mindig más és más uniformosban.”

Állatkert egy hotel lakosztályában

A művésznőnek a festésen kívül más szenvedélyei is voltak; ritka és drága műtárgyakat gyűjtött, szeretett utazni, illetve rajongott az állatokért. A nizzai otthonában egy kisebb állatkertet is kialakított, amelynek nagy részével együtt költözött az Egyesült Államok Virginia államába 1908-ban. Az egzotikus kedvencei között volt egy tengerimalac, egy kis pomerániai törpespicc, egy bagoly, egy angóramacska, két kis aligátor és egy medve is.

Ezt követően azzal hívta fel magára a figyelmet Lwoff-Parlaghy hercegné – akinek második házassága lehetővé tette, hogy viselje a hercegi címet és nevet –, hogy New York legfényűzőbb szállodáit kereste fel, azzal a szándékkal, hogy állandó lakosztályt szerezzen magának, személyzetének és állatainak. A város híres intézményei számára azonban ez elfogadhatatlan volt, így sorra visszautasították őt. Végül azonban az akkor újonnan nyílt Plaza Hotel vezetői megegyeztek vele, amit később megbántak. 

A hercegné ebben az időszakban tudatosan kereste és generálta a botrányokat, amit az amerikai sajtó szívesen meg is osztott az emberekkel. Bámulatosan tehetségesnek bizonyult abban is, hogy korának társadalmi elitjével elfogadtassa magát, aminek köszönhetően rendkívül sok kapcsolatra tett szert, egyaránt voltak barátai az USA-ban, Európában, de Oroszországban is.

Később kiderült, hogy üzleti ügyei körül ment mindig minden rendben, például nizzai bankárja egyszer közel 200 ezer dollárra perelte egy tranzakció miatt, annak ellenére, hogy korábban a festőnő teljes felhatalmazást adott neki európai pénzügyei kezelésére.

Mivel a művésznő előszeretettel szerepelt az újságok címlapjain, így mindig gondoskodott arról is, hogy legyen miről írni. A leghíresebb esete az volt, amikor egy cirkuszi előadáson látott kisoroszlánt szeretett volna megszerezni magának. Ahhoz, hogy állatgyűjteménye még egy taggal bővüljön, Daniel E. Sickles, ismert polgárháborús tábornok, segítségét kérte. A nemzeti hősnek a cirkusz vezetői nem tudtak nemet mondani, így az oroszlánkölyök és idomára beköltözhetett a lakosztály 3. emeletén található szobák egyikébe.

A Sickles névre keresztelt, illetve a Goldfleck becenéven szólított oroszlánkölyköt Vilma minden nap pórázon a Central parkba sétáltatta és aranytálból etette. A luxus ellenére azonban az állat 1912-ben megbetegedett és elpusztult. Goldflecknek fényűző temetése volt, majd a hartsdalei kisállattemetőben helyezték örök nyugalomra.

A festőnő meglehetősen ellentmondásos amerikai megítéléséről az Arcanum adatbázisában találtak szerint, így írt a Pesti Hírlap 1912-ben:

„Parlaghy Vilmát, aki sokat tartózkodik Amerikában s akit az ottani lapok többször emlegetnek az excentricitásai, mint a művészete révén, most newyorki tudósítónk szerint nagyban méltatják a művészetéért. Lwoff-Parlaghy hercegnő a Central Parkra nyíló Hotel Plazaban lakik s ott van a műterme is. Itt mutatta be legújabb műveit, melyet amerikai előkelőségek arcképcsarnokának is lehetne nevezni. A képek közül Andrew Carnegie arcképe tetszett legjobban, melyről a newyorki lapok elragadtatással írnak. Általános a vélemény, hogy a milliárdos acélmester és békeapostol legjobb képe ez. Cartiegién kívül több kiváló diplomata politikus, író és milliomos arcképét festette meg Parlaghy Vilma, aki már legközelebb Karlsbadba utazik Amerikából.”

Kapcsolati állapota: bonyolult

1887-ben a festőnő Berlinbe költözött, majd 3 évvel később hozzáment dr. Karl Krügerhez, ami feltehetőleg érdekházasság volt, mivel az ügyvédként dolgozó férfinek olyan kapcsolatai voltak a társasági életben, amelyek elősegíthették a festőnő karrierjét. Kapcsolatuk azonban nem tartott sokáig, mivel 1895-ben elvált első férjétől.

Pár évvel később, 1899-ben összeházasodott Jevgenyij Lwoff orosz herceggel, akitől 1903-ban elvált. A második exférje azonban engedélyezte Vilmának, hogy továbbra is viselje a hercegi címet és nevét, valamint évente egy nagyobb összeggel támogatta a művésznőt. Később a botrányos életű festő Peter Norssal kötött házasságot, akitől 1905-ben lánya is született.

Műtermében halt meg

A festés meghatározta az életét. Karrierje második felében olyan modellekkel büszkélkedhetett, mint az amerikai elnök, Theodore Roosevelt és az amerikai feltaláló, Thomas Alva Edison. Mindemellett Lwoff-Parlaghy hercegné festhette meg Nikola Tesla egyetlen portréját. Az első világháború azonban kellemetlenül érintette a fényűző életet élő festőnőt is. 1914-ben ki kellett költöznie a hotelből, majd karrierje is leívelt. Egyre többet betegeskedett, illetve egyre kevesebbet festett. A hercegné élete végére elszegényedett, mivel nem tudott annyit dolgozni, és a herceg sem tudta tovább fizetni a járadékot megcsappant vagyonából. Ennek következtében már nem tudta fenntartani korábbi fényűző életmódját. Végül a botrányos és izgalmas karriert befutott festőnő 60 évesen halt meg a saját műtermében, New Yorkban.

„Parlaghy Vilma haláláról mindössze néhány sorban emlékeztek meg a lapok. Az a nemzedék, amely erre a festőművésznőre még jól emlékezik, megöregedett, vagy kihalófélben van, s így nem csoda, ha halálhíre nagyobb visszhangot nem keltett” – írta Az Est 1923-ban.

Bizonyos források szerint halála előtt éppen lepecsételte volna a helyiséget, mivel nem tudta fizetni azt. Halálának körülményei meglehetősen ellentmondásosak, állítólag egy bírósági végrehajtó jelent meg nála, 200 ezer dollárt követelve valamilyen tartozás jogcímén. Parlaghy Vilma elszörnyedt az összeg hallatán, majd – állítólag – rosszul lett, és néhány perc után meghalt. Ugyanakkor – megint csak állítólag, ismerősei szerint – hátrahagyott javai akkor összesen több millió dollárt értek.

(origo.hu)