Második világháborús brit vadászgépeket találtak Kijevtől délre egy erdőségben – közölte vasárnap a The Guardian című brit lap online kiadása.
Az ukrán hatóságok szerint nyolc darab brit gyártmányú Hurricane vadászrepülő maradványait fedezték fel egy korabeli, fel nem robbant bomba közelében. A repülőgépeket Nagy-Britannia a Szovjetuniónak küldte, miután a náci Németország megtámadta az országot 1941-ben. „Nagyon ritka, hogy ilyen repülőgépeket találjanak Ukrajnában” – közölte Oleksz Stan volt polgári pilóta, az ásatás vezetője. „Nagyon fontos ez repüléstörténetünk szempontjából, mert eddig még nem bukkantak kölcsönbérleti megállapodás keretében átadott repülőgépekre itt” – tette hozzá. 1941 és 1944 között mintegy háromezer Hurricane-vadászgépet szállított Nagy-Britannia a Szovjetunióba a háborús erőfeszítések támogatására. „A Hurricane erős, könnyen repülhető gép volt” – mondta Stan. „Stabil fegyverplatform volt, megbízható repülőgép” – hangsúlyozta. A repülőgépekről eltávolították a legértékesebb alkatrészeket, így a rádiókat és gépfegyvereket, majd az erdőségbe vontatták őket. Az ukrajnai repüléstörténeti múzeum helyre akarja állítani a vadászgépeket, hogy később majd kiállíthassák őket. „A Hurricane-ek a második világháború éveiben nyújtott brit támogatás szimbólumai, mint ahogy manapság is nagyon örvendünk a brit segítségnek” – mondta Valerij Romanyenko, a múzeum kutatási részlegének vezetője a BBC-nek. „Nagy-Britannia jelenleg országunk egyik legnagyobb fegyverszállítója” – tette hozzá.
A magyar 2. hadseregről a doni áttörés 70. évfordulójára készült dokumentumfilm. A helyszíni felvételek 2012. júniusában készültek. A filmet az MTVA készítette 2012 júniusában, 2013 januárjában került bemutatásra.
A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943 januárjában a Voronyezs körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek, és vesztek oda a -40 fokos orosz télben.
A film egyik alkotóját, Debreceni Mihályt kérdeztük.
Egy második világháború idejéből származó, a becslések szerint több mint nyolcezer ember földi maradványait rejtő tömegsírra bukkantak egy belarusz erdőben – jelentette a minszki főügyészség nyomán az MTI.
A szakértők csontokat, ruhadarabok és cipők maradványait, valamint lőszereket találtak, ezeket most alaposan megvizsgálják.
A tömegsírt egy katonai gyakorlótér mellett fedezték fel, nem messze a fővárostól, Minszktől. Az ügyészség állítása szerint a német megszállók azon a területen gyilkoltak meg Minszk környékéről elhurcolt civileket és katonákat 1941 és 1944 között. A holttesteket annak idején ötméteres mélységben földelték el. Korabeli beszámolók szerint a most feltárt tömegsír környékén levő falvakban a helyi lakosok kiáltásokat és lövéseket hallottak, és később a területen rengeteg töltényhüvelyt találtak.
Az egykori szovjet tagköztársaság főügyészsége arra számít, hogy a környéken még legalább hét, összesen 38 ezer áldozat földi maradványait rejtő tömegsírra bukkanhatnak.
A Szovjetunióban 27 millió ember halt meg a második világháborúban. A mai Belarusz területén a lakosság mintegy negyede vesztette életét.
Évtizedekig elhallgatták a világtörténelem legsúlyosabb, legtöbb – 9343 – áldozatot követelő hajókatasztrófáját.
75 éve, 1945. január 30-án süllyesztette el egy szovjet tengeralattjáró a Balti-tengeren a többségében második világháborús menekülteket szállító Wilhelm Gustloff német hajót. A jeges hullámokban kilencezernél több ember lelte halálát, ez a történelem legtöbb áldozatot követelő hajókatasztrófája, amely mellett eltörpül még a Titanic balesete is.
Az 1937-ben vízre bocsátott, 208 méter hosszú, 24 méter széles, 26 ezer bruttó regisztertonnás Gustloff nevét a svájci nácik meggyilkolt vezetőjéről kapta (eredetileg Hitlerről akarták elnevezni, de ezt a Führer megtiltotta).
A négy, összességében 9500 lóerős motor hajtotta, kilenc emeletes hajó 15,5 csomós (29 kilométeres) óránkénti sebességre volt képes.
Az első években a Kraft durch Freude elnevezésű náci szabadidő mozgalom üdülőhajójaként szolgált, az 1465 utas kényelméről 417 fős személyzet gondoskodott.
A második világháború kitörése után kórházhajóvá alakították át, 1940 novemberétől Danzig (ma Gdańsk, Lengyelország) kikötőjében horgonyzott, fedélzetén rendezték be a 2. tengeralattjáró tanhadosztály kiképző központját. A Wilhelm Gustloffot 1945 januárjának végén állították újra szolgálatba, hogy részt vegyen a Hannibál hadműveletben, amelynek során a közeledő Vörös Hadsereg elől Kelet-Poroszországból Németországba szállították a német csapatokat és a német lakosságot.
A történelem legnagyobb vízi mentőakciója alatt két és félmillió embert menekítettek ki, a veszteség ehhez képest viszonylag csekély, mintegy 30 ezer fő volt. (A szárazföldön menekülők közül minden hatodik ember meghalt.)
A Wilhelm Gustloff 1945. január 30-án (Hitler hatalomra jutásának 12. évfordulóján) délben, mínusz 18 fokos hidegben futott ki Gotenhafen (ma: Gdynia, Lengyelország) kikötőjéből, zsúfolásig telve gyerekekkel, öregekkel, nőkkel és sebesültekkel.
A hajón a hivatalos papírok szerint 6050-en, a valóságban azonban tízezernél is többen szorongtak, közülük alig ezer volt a harcképes katona. A folyosókon szinte lépni nem lehetett, mindent betöltött az emberi vizelet és a sebesültek bűze.
A mindössze egy torpedónaszád által kísért Wilhelm Gustloff (a vele együtt induló, szintén menekülteket szállító Hansa műszaki gondjai miatt lemaradt) hóviharba került, ágyúi és a torpedókat észlelő rendszerei befagytak.
Nem sokkal később rádióüzenetet kaptak, hogy német aknamentesítő konvoj közeledik, s az ütközés elkerülése érdekében Friedrich Petersen kapitány felkapcsoltatta a navigációs fényeket.
A védtelen óceánjárót ezután észlelte az Sz-13 jelzésű, járőröző szovjet tengeralattjáró. Alekszandr Ivanovics Marinyeszko kapitány két órán át követte a Wilhelm Gustloffot, majd este 9 óra 8 perckor kiadta a tűzparancsot.
A hajóra négy torpedót lőttek ki, ezek közül az első, amelyre a „Sztálinért” szavakat vésték, meghibásodott, de a másik három („A hazáért”, „A szovjet népért” és „Leningrádért” felirattal) célba talált, az egyik egyenesen a gépházba csapódott.
A hajón azonnal kitört a pánik. A kapitány kiadta a parancsot a mentőcsónakok leeresztésére, de a rettenetes hidegben a csörlők befagytak, így csak kézi erővel tudtak néhányat vízre bocsátani. (Hozzá kell tenni: még ha az összes mentőcsónakot sikerül lebocsátani és mind megtelik, akkor is több ezren maradtak volna hátra a fedélzeten.)
A hajó félóra múlva oldalára dőlt, nem sokkal később egy robbanás kíséretében elsüllyedt. A rádiós az SOS jeleket még le tudta adni, de csak a vészadóval, így azt csak a kísérő Löwe torpedóhajó észlelte és adta tovább, a késedelem számos emberéletbe került.
A szerencsétlenségnek legalább kilencezer áldozata volt, közülük ötezer gyermek. A sebesült katonáknak esélyük sem volt a menekülésre, sok embert a lépcsőkön és a folyosókon tapostak halálra, mások a megdőlt hajóról csúsztak a jeges, alig 4 fokos vízbe, ahol néhány percnél tovább senki sem maradhatott életben. A mentőhajók összesen 1239 túlélőt találtak.
A hajót elsüllyesztő Marinyeszko kapitány február 9-én a General von Steuben gőzöst torpedózta meg, ezúttal több mint négyezer menekült halálát okozva.
Bár a szovjet propaganda szerint „hitleristák” ezreivel végzett, alkoholproblémái és fegyelmezetlensége miatt a Szovjetunió Hőse címet nem kaphatta meg, sőt lefokozták és leszerelték, néhány évre munkatáborba is került.
Csak 1963-ban, néhány héttel halála előtt kapta vissza rangját és nyugdíját, majd 1990-ben, közvetlenül a Szovjetunió szétesése előtt a Szovjetunió Hőse címet is odaítélték neki.
A Wilhelm Gustloff elsüllyesztését hallgatás övezte. Az összeomló Harmadik Birodalomban nem tudósítottak a rossz hírről és a Szovjetunióban sem írták meg.
Ezután évtizedekig tabunak minősült: a szovjetek nem akarták bolygatni a több ezer ártatlan civil halálát követelő esetet, a háborút kirobbantó, bűntudattól gyötört németek pedig nem hozták szóba.
Történészek máig vitatkoznak arról, hogy háborús bűncselekmény történt-e, avagy olyan szörnyű tragédia, amely a háború óhatatlan velejárója.
Vélhetőleg inkább az utóbbi: a szovjet kapitány nem tudhatta egyértelműen, hogy a célpontul kiszemelt, vöröskeresztes jelzést nem használó hajó sebesülteket és civileket szállít.
Katonai parancsnokként azt kellett feltételeznie, hogy a fedélzeten visszavonuló katonák tartózkodnak, akik fenyegetést jelentenek a Szovjetunió számára, ezért a hajót meg kell semmisítenie.
A roncsot, a sok ezer áldozat sírját azóta hivatalosan kegyeleti hellyé, tengeri temetővé nyilvánították. A tragédia csak a német újraegyesítés után került a köztudatba, majd 2002-ben a Nobel-díjas német író, Günter Grass dolgozta fel Ráklépésben című regényében, majd 2008-ban a ZDF televízió doku-játékfilmet forgatott róla.
Hogyan képes egy ember a saját lábán megtenni tizennégyezer kilométert a szibériai fagyban? Milyen emberfeletti elszántságra van szükség ahhoz, hogy valaki három éven át, gyakran mínusz negyven fokban gyalogoljon? Hogyan lehet túlélni a történelem legkegyetlenebb teleit? Cornelius Rost német hadifogolyként került egy szibériai ólombányába, és a második világháború után megszökött a szibériai munkatáborból. A tél csontig hatoló hidegében kelt át a sivár orosz sztyeppéken, ahol életveszélyes találkozások közepette indult hazafelé, a családjához.
Nemzedékéhez hasonlóan, az 1919-ben született Cornelius Rost is szerény, hétköznapi életet élt egy osztrák városban, Kufsteinben, ahol saját fénykép-reprodukciós vállalkozást üzemeltetett. Amikor azonban 1938-ban az angol és francia megbékélési politikát kihasználva Hitler a Harmadik Birodalomhoz csatolta Ausztriát, a mindössze 19 éves Cornelius Rost-ot munkaszolgálatra hívták be.
„Német-Ausztriának ismét egyesülnie kell a nagy német anyaországgal, éspedig nem holmi gazdasági ok miatt! Nem! Ennek az egyesülésnek még akkor is be kell következnie, ha az gazdaságilag közömbös vagy akár káros lenne, be kell következnie a vérségi kötelékeknél fogva” – írta Adolf Hitler a Mein Kampf-ban.
A Wehrmacht bevonult Ausztriába, harcokra azonban nem került sor, mert az osztrák lakosság kitörő örömmel fogadta a német csapatokat.
Rost sorkatonai kiképzése után hamarosan a tűzvonalba került, hiszen 1939. szeptember 1-jén Németország villámháborút indított Lengyelország ellen, két nappal később pedig Nagy-Britannia és Franciaország is hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, amivel megkezdődött a második világháború.
Rodtot és társait kifejezetten arra képezték ki, hogy minél több fegyvert tudjanak kezelni és többnyire azokra a veszélyes frontszakaszokra küldték őket áttörést elérni, ahol a többi alegység már kudarcot vallott. A lengyelországi villámháború után Németország hamarosan uralma alá hajtotta Európa nagyobbik részét.
Cornelius Rost gyorsan emelkedett a renglétrán, és hamarosan tiszti, hadnagyi rendfokozatot ért el. A szakasza hidak felrobbantásában és diverzáns akciókban vett részt abból a célból, hogy lelassítsák a Vörös Hadsereg alakulatait. Az egyik sikeres bevetés után Rost hadnagy azonban a társaival együtt csapdába esett, mert az alegységét bekerítették az oroszok, akik heves géppuskatűzzel és gránátokkal támadtak rájuk.
Rost csodával határos módon túlélte a támadást, pedig egy lövedék súlyosan megsebesítette.
A szovjet kézifegyver lövedék egész életében a férfi kisagyában maradt, de Rost nagy szerencséjére nem okozott maradandó sérülést. Az elfogott Rost hadnagyot és túlélő társait 1945-ben hadbíróság elé állították és gyorsított eljárásban elítélték. Mintegy 20 ezer társával együtt két és fél napon át meneteltették őket Moszkva utcáin, ahol a helyiek válogatott szidalmakkal illették őket és köpködtek rájuk.
Rost először a hírhedt Lubjanka börtönbe került, majd 25 év büntetőmunkára ítélték, amit az északi sarkkörön túl, az északkelet-szibériai Csukcs-félszigeten felállított munkatáborban kellett letöltenie.
Akkoriban több millió német katonát és polgári személyt hurcoltak el az oroszok hadifogságba, rabszolga munkára a Szovjetunió legkülönfélébb tájaira, táboraiba. A mostoha körülmények, a rossz ellátás és az embertelen bánásmód miatt a foglyok legtöbbje sohasem tért haza.
A marhavagonokban Szibéria legkeletibb pontja felé tartó német hadifoglyok még nem is sejtették, hogy milyen embertelen körülmények várnak rájuk a Keleti-fok egyik ólombányájában.
A Csukcs-félsziget az Oroszországot Alaszkától elválasztó Bering-szoros melletti területen, jóval az északi sarkkörön belül fekszik, ahol a hőmérséklet gyakran a mínusz 40 Celsius fokot is megközelíti. A végletesen embert-próbáló körülmények között a foglyok egy bányában dolgoztak, ahol kézi erővel ólomércet fejtettek.
A halál mindennapos volt, és akivel nem a hideg, az embertelen körülmények vagy a tífusz végzett, a fogvatartók kegyetlenségébe halt bele.
A munkatábor körül nem volt kerítés sem, hiszen az őrök pontosan tudták, hogy aki szökést kísérelne meg, az a kegyetlen szibériai körülmények között az életével fizetne ezért. Rost is jól tudta, hogy szinte a lehetetlenre vállalkozik, de a szabadságvágya erősebbnek bizonyult a félelmeinél.
Végül a tábori kórház német orvosának, valamint egyik térképész bajtársnak segítségével sikerült megszöknie. Akkor még nem is sejtette, hogy mire vállalkozott.
Három éven át kereste a hazafelé vezető utat a fagyos és kopár Szibérián át, ahol az elemekkel és a természettel ugyanúgy meg kellett küzdenie, mint a saját pszichéjével.
Rost későbbi úti beszámolója szerint a kilátástalanság és a végeláthatatlan telek közepette összesen mintegy tizennégyezer kilométert tett meg a Kamcsatkai-félsziget legészakibb pontjától, egész Szibérián és Közép-Ázsián át, amíg eljutott az orosz-iráni határig.
Viszontagságos útja során nem csak saját kitartásával, hanem medvével és farkasokkal is harcolt, de összetalálkozott nomád vadászokkal és a helyi jakut lakosokkal is. Mindvégig rettegett, mert az orosz katonák a nyomában jártak, és soha sem tudhatta, hogy barátokkal vagy újabb ellenségekkel találkozik.
A reményvesztett fogoly a müncheni nyilvántartó hivatal szerint 1947. október 28-án tért vissza az oroszországi háborús börtönből.
A viszontagságos kalandjairól később megjelent visszaemlékezésének egyes részleteit azóta is sokan vonják kétségbe. Tény azonban, hogy hazatért, és 1953-ban már a müncheni Franz Ehrenwirth kiadó nyomdájában dolgozott, ahol az ólombányák embertelen körülményei miatt kialakult színvaksága miatt számos nehézséggel kellett szembenéznie.
Rost lelkén a háború, a munkatábor és a szibériai szökés örökre nyomot hagyott.
Soha nem tudta igazán kiheverni az átélt borzalmakat. Az egykori hadifogoly 1983-ban, 64 évesen halt meg Münchenben. A megpróbáltatásairól szóló könyvét azóta összesen tizenöt nyelvre fordították le, amit többször is újra kiadtak.
Elhasználódott halászhálók után kutató német búvárok bukkantak egy ritka II. világháborús Enigma német kódológépre a Balti-tengerben. A búvárok először azt hitték, hogy egy halászhálóba csavarodott írógépet fedeztek fel a Gelting-öböl mélyén, ám Florian Huber víz alatti régész gyorsan rájött az eszköz történelmi jelentőségére.
Sok érdekes és furcsa felfedezést tettem az elmúlt 20 évben. De soha nem gondoltam volna, hogy egy napon egy legendás Enigma gépet találok – mondta Huber. A náci hadi gépezet az Enigmákat használta titkos üzenetek küldésére és fogadására a második világháborúban, de brit kódfejtők feltörték a kódot, segítve a szövetségeseket, hogy fölénybe kerüljenek az Atlanti-óceán ellenőrzéséért vívott haditengerészeti küzdelemben. A német hadvezetés által feltörhetetlennek hitt Enigma-kódot megfejtő brit csoportot Alan Turing matematikus vezette a Bletchley Park-i kódfejtő központban.
A háború vége előtt nem sokkal mintegy ötven német tengeralattjáró legénysége azt a parancsot kapta, hogy süllyesszék el hajóikat a dán határhoz közeli Gelting-öbölben, hogy azok ne kerülhessenek a szövetséges erők kezeibe. A kódológépek megsemmisítése is a parancs része volt. Gyanítjuk, hogy ez az Enigma ekkor esett ki az egyik hajóból – mondta Huber, a kieli székhelyű, víz alatti kutatásokat végző Submaris cég képviselője. A németek több mint kétszáz tengeralattjárót süllyesztettek el az Atlanti-óceán északi részén és a Balti-tengeren a háború végén.
Az írógéphez hasonlító Enigma gépet 1918-ban találta fel Arthur Scheribus német elektrotechnikus, katonai célokra 1926-tól kezdték használni. Több százezret gyártottak belőle Németországban, de csak néhány száz maradt fenn. Árveréseken több tízezer euróért cserélnek gazdát. Legutóbb júniusban a bécsi Dorotheum aukciósház árverésén a becsült ár mintegy négyszereséért, 117 800 euróért (40,6 millió forintért) kelt el egy ilyen gép. A Balti-tengerben talált Enigmát a schleswigi régészeti múzeumnak adják.
Norvégia mellett náci hajóroncsot találtak. A képen a 80 éve elveszettnek hitt Karlsruhe hajó látható – számolt be az euronews.
Évtizedekig nem ismerték a hollétét, 3 évvel ezelőtt azonban egy vízalatti kábel lefektetése közben norvég szakemberek lokalizálták. Most, egy távvezérelt jármű segítségével sikerült megbizonyosodni, valóban az elveszettnek hitt Karlsruhéra bukkantak.
A Norvég partoktól nem messze megtalált hajó 1940-ben, a nácik Dánia és Norvégia elleni megszálló hadművelete közben került a víz alá. A Karlsruhe 490 métert süllyedt, de nem fordult fel, vagyis az elmúlt évtizedekben az aljával lefelé pihent a tenger mélyén.
A felfedezés szerencsés, mérnökök éppen 15 méterre a roncsoktól fektettek le egy kábelt. Azt mondják, ha már korábban tudják, hogy itt fekszik a hajó, akkor távolabb kezdik el a munkát.
A földdel vált egyenlővé a robbanás 1,2 kilométeres körzetében minden.
Hetvenöt éve, 1945. augusztus 6-án reggel fél nyolckor három amerikai repülőgép tűnt fel a japán nagyváros, Hirosima fölött. Közülük az egyik B–29 típusú, Enola Gay nevet viselő bombázó alacsonyabbra ereszkedett, és „valamilyen tárgyat” dobott le. 8 óra után 15 perccel és 17 másodperccel a város fölött vakító kékesfehér fény lobbant, majd mennydörgés következett, és az azóta elhíresült gombafelhő szökött az ég felé: 600 méter magasságban felrobbant a Little Boynak elnevezett, 17 ezer tonna TNT-vel egyenlő hatású első atombomba. Az MTVA Sajtóadatbankjának anyaga:
Az amerikaiak a Manhattan-terv keretében 1942 óta dolgoztak a nukleáris fegyver kifejlesztésén. Az első atombombát 1945. július 16-án robbantották fel az új-mexikói Alamogordo mellett. A fegyver éles bevetését a második világháború végén még mindig rendkívül szívósan harcoló Japán ellen augusztus 5-én engedélyezte Harry Truman amerikai elnök, Hirosima után másodlagos célpontnak Kokurát és Nagaszakit jelölték ki. Augusztus 6-án hajnalban hét B-29-es bombázó szállt fel a Mariana-szigetekhez tartozó Tinian szigetéről, köztük az Enola Gay, bombaterében a 3,6 méter hosszú, 0,7 méter széles, 4,4 tonnás nukleáris fegyverrel, amely a Little Boy nevet kapta.
Az első három gép a célpontok feletti felhőzetet ellenőrizte, a második hármas egyike a robbanást vizsgáló tudósokat vitte, a másik a fotózást végezte, a harmadik tartalék volt. Az Enola Gay 9400 méter magasságban oldotta ki a bombát, majd délután három órakor szállt le ismét Tinianon. Parancsnoka, Paul Tibbets ott helyben megkapta a Szolgálati Érdemkeresztet, ő egyébként élete végéig nem bánta meg tettét.
Csak becslések vannak az áldozatok számáról
A robbanás körzetében 1,2 kilométer sugarú körben minden a földdel vált egyenlővé. Az áldozatok számáról csak becslések vannak: a hirosimai emlékművön 61 ezer 443 név szerepel, élelmiszerjegyét 78 150 ember nem váltotta be soha többé, az amerikai felderítés 139 ezerre tette számukat. A többség halálát nem a robbanás okozta, hanem az azt követő tűzvész, épületomlás és pánik. Sokan csak napokkal később, a hőhatás, a lökéshullámok vagy a radioaktív sugárzás következtében, elképzelhetetlen kínok közepette vesztették életüket.
A sugárfertőzés okozta károsodások miatt addig ismeretlen betegségek tűntek fel, a mai napig szedi áldozatait a leukémia, a „hirosimai rák”, és még ma is gyakran születnek gyermekek genetikai torzulásokkal. (A túlélőknek Japánban külön nevük van, ők a hibakusák.) Paradox módon azonban a hirosimai ipari létesítmények szinte érintetlenek maradtak, a hadiüzemek dolgozóinak zöme is túlélte a robbanást. Az atombombát augusztus 9-én Nagaszaki városára is ledobták (az elsődleges célpontnak kijelölt Kokurát az mentette meg, hogy aznap felhő és füst borította), ez alkalommal mintegy 60-80 ezer ember vesztette életét. Nukleáris fegyvert háborús körülmények között mindmáig csak e két alkalommal robbantottak fel. Hat nappal később, augusztus 15-én Hirohito japán császár rádióbeszédben jelentette be a feltétel nélküli megadást. A döntésben az atombomba rettentő hatásán kívül az is szerepet játszott, hogy augusztus 8-án a Szovjetunió is hadat üzent Japánnak, végleg kilátástalanná téve a további harcot. A feltétel nélküli kapitulációról szóló dokumentumot szeptember 2-án írták alá, ezzel a csendes-óceáni hadszíntéren is véget ért a második világháború.
Amerika szerint Japán elfoglalása több százezer amerikai áldozattal is járhatott volna
A vita még napjainkban is folyik arról, hogy szükség volt-e Hirosimában, de főképp három nappal később Nagaszakiban is az atomfegyver bevetésére, és hogy milyen más megfontolások vezették Truman elnököt a parancs kiadásakor. Akadnak, akik szerint a második robbantás hadászatilag nem volt indokolt, mert a vészes üzemanyaghiánnyal küszködő japán hadvezetés a szovjet hadüzenet után már a megadás gondolatát fontolgatta, szerintük az amerikai vezetés inkább az új fegyver lakott területre gyakorolt hatását akarta felmérni, és már a háború utáni erőviszonyokat szándékozott alakítani. Mások szerint viszont a robbanások súlyos véráldozatokat követelő hadműveleteket előztek meg, hiszen az amerikai hadsereg addig csak egyetlen japán területet, az alig ezer négyzetkilométeres Okinava szigetét foglalta el, ami két hónapot vett igénybe, és 12 ezer amerikai katona életét követelte. Az amerikai hadvezetés becslése szerint Japán teljes elfoglalása több százezer amerikai áldozattal is járhatott volna.
Különleges felvétel: így nézett ki színesben Hirosima az atombomba után
Az szinte biztos, hogy az atombomba hatásának demonstrálása a Szovjetuniónak is szólt, része volt a hidegháborús hatalmi játszmának, bár az amerikai atommonopólium nem tartott sokáig. Szoktak azzal is érvelni, hogy a két bomba robbanásának hatása óvatosságra késztette a politikusokat, és ezzel mintegy megmentette a világot az atomháború rémétől. Az bizonyos, hogy az emberiség 1945. augusztus 6-án egy új korszakba lépett. Augusztus 6-át a Béke Világtanács elnöksége 1978-ban A nukleáris fegyverek betiltásáért folyó harc világnapjává nyilvánította. Az ENSZ Közgyűlése 1996. szeptember 10-én fogadta el az atomfegyver-kísérletek teljes tilalmáról rendelkező Átfogó atomcsend (CTBT) szerződést, amelyet Magyarország az elsők között írt alá.
A legfejlettebb országokat tömörítő Hetek csoportja 2016-ban Japánban rendezte csúcstalálkozóját. Május 27-én Barack Obama első hivatalban lévő amerikai elnökként kereste fel Hirosimát, ahol megkoszorúzta az atomcsapás áldozatainak emléktábláját, és találkozott hibakusákkal is, de nem kért bocsánatot hajdani elődje, Harry Truman döntéséért.
Idén is megemlékeztek az áldozatokról
Mint minden évben, idén is túlélők és gyászolók ezrei gyűltek össze a hirosimai Béke Parkban, hogy egy perc néma főhajtással emlékezzenek meg az áldozatokról.
Az idei szertartásra rányomta bélyegét a koronavírus-járvány. Mindenki maszkot viselt és betartotta a két méteres távolságot.
A város polgármestere szerint háború kellett ahhoz, hogy most minden japán ragaszkodjon a békéhez.
„Nem engedhetjük, hogy a történelem megismételje önmagát. A civil társadalomnak mindig fel kell lépnie a vezérközpontú nacionalizmussal szemben, ugyanis ez a legnagyobb fenyegetés” – mondta Matsui Kazumi.
A miniszterelnök megerősítette, hogy Japánnak atommentesnek kell maradnia.
„Nemzetünk tartja magát a három nukleáris irányelvhez. Nem fejlesztünk, veszünk, illetve birtoklunk tömegpusztító-fegyvert, és a többi államot is erre biztatjuk. Készek vagyunk az egyeztetésre bármely országgal. Az a fontos, hogy mindenki megértse: a világnak atomfegyver-mentesnek kell lennie” – szögezte le Abe Sinzó.
Anglia északi részén lévő Cleethorpes városának közelében a tengerparton egy brit pár éppen a kutyáját sétáltatta, amikor egy repülő roncsaiba botlottak a homokban. A CNN közlése szerint egy második világháborús harci gépet, egy lezuhant Bristol Beaufighter TF.X-re bukkanhattak.
Debi Hartley és Graham Holden még hétfőn találta meg a gép roncsait. A roncsokat megtaláló pár leginkább azért lepődött meg, mert rendszeresen sétálnak a tengerparton, és eddig nyomát sem látták semmi hasonlónak.
Először nem tudták, mit találhattak, 45 percen át kutattak valamilyen jelzés után, és készítettek több fényképet is. Hazatérve rögtön rákerestek, és akkor látták, hogy milyen régi gépet fedeztek fel.
A CNN-nek a Brit Királyi Légierő Múzeuma is megerősítette, hogy egy 1944. április 21-én lezuhant gépről lehet szó. A repülőnek nem sokkal felszállás után mindkét propellere leállt, de a rajta utazóknak sikerült épségben megmenekülniük.
A helyi parti őrség arra kérte az embereket, hogy ne menjenek tömegesen megnézni a roncsokat. Azt is hozzátették, hogy azóta a víz úgy mosta a partot, hogy a roncs egy nagy része újra homok alá került.
Az elsüllyedt vízi járművet még tavaly találta meg Ingo Oppelt hamburgi búvár és csapata. A roncsot, illetve annak körvonalait először a szonárkészülék képernyőjén látták meg. Mivel a csapat tagjai szerették volna nyugodtan megvizsgálni az egykori búvárhajó maradványait, ezért csak most számoltak be a roncsról – mondta el az 52 éves férfi a Hamburger Abendblatt című napilapnak.
– A roncs egy második világháborús Seehund (Fóka) osztályú tengeralattjáróé – közölte Oppelt. Mint mondta, kizárt, hogy a szövetségesek süllyesztették volna el. Sok tengeralattjárót, amelyek a Balti-tenger mélyén nyugszanak, saját legénységük süllyesztett el a háború vége felé – magyarázta a búvár, és hozzátette: erre utal egy lék is a roncs alján, ami egy célzott robbantástól származhat.
Az 1944 júniusától építeni kezdett törpebúvárhajó nagy előnye volt, hogy felszíni menetnél az árnyképe rendkívül kicsi volt, és igen jók voltak a merülési tulajdonságai. A háború végéig 285 darabot adtak át belőlük a haditengerészetnek. A Seehundokat 1945 januárjától vetették be, német források szerint portyáztak a Temze torkolatában és az angol partoknál is, ahol lehorgonyzott hajókat támadtak.
