Ritka, vaskori sírkamrára bukkantak a régészek Németországban – számolt be róla a Heritage Daily. Az ősi temetkezési helyet egy Duna melletti település, Riedlingen közelében fedezték fel.
A kamra egy sírdomb alatt rejtőzött, amely a szakértők szerint eredetileg 6 méter magas lehetett, 65 méteres átmérővel. Az ilyen típusú hantokba jellemőzen a kelták temették társadalmuk magas rangú tagjait, Krisztus előtt 620 és 450 között.
A körülbelül 2600 éves kamrát tölgyfából építették, ezért is számít különlegesnek, hiszen a fa általában csak néhány évtizedig marad fenn a föld alatt, csak nagyon ritka esetekben él túl több ezer évet. A faépítmény 3,4 méter széles és 4,05 méter hosszú, magassága pedig körülbelül 1 méter lehetett, ezt azonban pontosan nem tudhatjuk, ugyanis a tetőt tartó szerkezet összeomlott.
A kutatók két alagutat is észrevettek a nyughely körül, amelyeket feltehetőleg sírrablók áshattak, hogy megkaparintsák az ott található értékes fémeket.
Éppen ezért a kamrában csak kerámiák és bronzszögek maradtak az emberi maradványokon kívül. A szakértők úgy vélik, hogy a sírba egy 15 és 20 közötti férfit temethettek, aki 160–168 centiméter magas volt.
A sírkamrát felépítő fadeszkákat a következő néhány évben restaurálják és tartósítják majd, hogy azokat a sírban talált leletekkel együtt kiállíthassák egy múzeumban. A tervek szerint a látogatók így olyan állapotában tekinthetik majd meg a kamrát, amilyenben elkészültekor lehetett.
A németországi Nürnberg városában egy új nyugdíjasotthon építése előtt a régészek ásatásokat végeztek. Feltárták a pestis áldozatainak talán legnagyobb tömeges temetkezését, amelyet Európában valaha feltártak.
Még nem tudják a temetkezés pontos időpontját
Az ásatások még folyamatban vannak, de a szakemberek eddig több mint ötszáz ember évszázados maradványait tárták fel, és a csapat úgy véli, hogy akár ezerötszáz embert is eltemethettek ide. A pontos kormeghatározást még nem végezték el, de az előzetes becslések szerint a nyolc pestisgödör a XVII. század első felében keletkezhetett. A csontok egy része zöldre színeződött, mivel a helyet egy ideig egy közeli rézgyár hulladékának ártalmatlanítására használták.
Biztosítjuk és archiváljuk az összes emberi maradványt, amelyet a jövőbeni építkezési területeken találunk – mondta Melanie Langbein, a nürnbergi örökségvédelmi hivatal régésze és Florian Melzer vezető antropológus a ScienceAlert online tudományos portálnak. – Jelenleg azt feltételezzük, hogy a munkálatok tavasszal történő befejezése után ez lesz a pestis áldozatainak legnagyobb szükségtemetője Európában.
A bubópestis a történelem számos legpusztítóbb világjárványával, főként a XIV. századi fekete halállal és a VI. században kitört Justinianus pestisjárvánnyal is összefüggésbe hozható.
A rendkívül fertőző, bolhák által terjesztett fertőzés az idők folyamán kisebb járványok formájában gyakran újra és újra felbukkant.
A fekete halál után Európában mintegy négyszáz éven át kiújultak a helyi járványok, amelyek városokat pusztítottak. Nürnberg sem volt kivétel. A településnek még egy híres pestistemetője is van, a Szent Rókus temető.
A csontok DNS elemzése adhat majd válaszokat
De amit az In Terra Veritas régészei az építkezés előtti rutinszerű szorgalmi ellenőrzés során találtak, az nem temető volt. A „néma” csontok valami sokkal kétségbeesettebb és pusztítóbb dologról beszéltek.
Ezeket az embereket nem egy hagyományos temetőben temették el, bár Nürnbergben vannak kijelölt pestistemetőink – magyarázta Langbein Jack Guy kutató. – Ez nagyszámú halottat jelent, akiket rövid időn belül kellett eltemetni, a keresztény temetkezési szokásokra való tekintet nélkül.
Hozzátette: a pestis nem hagy látható nyomokat az áldozatok csontjain, ezért a diagnózis megerősítéséhez további munkára lesz szükség.
A DNS-elemzésük azonban várhatóan megerősíti a Yersinia pestis pestis baktérium nyomait. Emellett több kormeghatározási vonal is arra utal, hogy a pestis a legvalószínűbb magyarázat.
Az egyik sírból származó maradványok szénizotópos kormeghatározása a XV. század végétől a XVII. század elejéig datálja, a benne talált érmék és kerámiadarabok pedig a XX. század elejére utalnak. A tudósok találtak egy 1634-ben keltezett feljegyzést is, amely egy 1632-ben és 1633-ban Nürnbergben kitört pestisjárványról ír, amely a jelentések szerint 15 ezer ember halálát okozta. A feljegyzés alapján ezek közül mintegy kettőezret a jelenlegi ásatás helyén temettek el. A sírokba gyermekek és öregek, férfiak és nők földi maradványai is kerültek.
Fejlett középkori orvostudományról árulkodik az a művégtag, amit egy férfi sírjában találtak Németországban.
Különleges leletre bukkantak régészek Németországban, egy valamikor 1450 és 1620 között, nagyjából 30–50 éves korában meghalt férfi sírjának feltárása során. Egyik karjánál egy művégtagot találtak, ami vasból készült, és négy ujját hivatott helyettesíteni. Hogy miként használta a protézist, azt a felfedezésről beszámol Bajor Állami Műemlékvédelmi Hivatal munkatársai sem tudják.
Úgy sejtik, hogy az üreges szerkezetű műujjakat a kéz csonkjára erősítették rá. Az eszköz belsejében gézszerű anyagot találtak, ami valószínűleg arra szolgált, hogy a csonkot kipárnázzák, így kényelmesebb legyen a protézis viselete.
A hivatal tájékoztatása szerint is találtak már művégtagokat Közép-Európában. A közleményben felidézik, hogy például a 16. századi német lovag, Götz von Berlichingen egy csata során elvesztette az egyik karját, amit ezután egy rendkívül összetett műkarral kezdett el pótolni.
A terület, ahol a mostani leletet megtalálták, számos csata helyszínéül szolgált a 30 éves háború (1618–1648) idején. Arrafelé megnövekedhetett az igény a protézisekre.
Több mint két méteresek lehetettek az asteracanthusok, a mai cápák és ráják legközelebbi, ősi rokonai – állapították meg osztrák és svájci kutatók egy rendkívüli fosszilis lelet alapján, melyre nemrég bukkantak Németországban.
Rendkívül ritka a teljes épségében megőrződött porcos váz
A dinoszauruszokkal együtt kihalt állatoktól eddig csak izolált csontváztöredékek maradtak fent, őslénykutatók ezúttal azonban egy nemrég felfedezett, rendkívül jó állapotban fennmaradt fosszilis csontvázat tudtak megvizsgálni.
Teljes hossza 2,5 méter volt, ezzel kora egyik legnagyobb ősi cápája lehetett.
A maradványokat Bajorországban, a solnhofeni litográf palában találták meg néhány éve.
Az Asterachantus rekonstrukciója. Ezek az ősi cápák a mai is élő bikafejű cápákhoz (Heterodontidae) hasonlíthattak Forrás: Paleotóp/Szabó Márton
Ezen a területen mintegy 150 millió éve, a felső jura időszakban tropikus-szubtropikus lagúnavidék alakult ki.
Az itt végzett feltárásokon az elmúlt 150 évben számos cápa- és rájafosszíliát találtak. De mivel a porcos halak vázrendszere viszonylag kevésbé ellenálló, csak kevés épen megmaradt fosszília őrződött meg.
Egy fosszilis Asterachantus hátúszó tüske kinagyított képe Forrás: Géoforum
Az asteracanthusoktól főként uszonytüskék maradtak fenn – mondta el Sebastian Stumpf, a Bécsi Egyetem Paleontológiai Intézetének munkatársa.
A földtörténet ókorában, a devon korban bukkantak fel
Ezért különösen meglepte a szakembereket egy szinte teljes, ráadásul jó állapotú vázmaradvány megtalálása. Ez a solhofeni palában valaha talált legnagyobb cápacsontváz. Az állat fogazata is rendkívül jó állapotban őrződött meg: több mint 150 fog ült az állkapcsaiban, a fogak egy középső főcsúcsból és több mellékcsúcsból álltak.
Sok korábban talált fogat tévesen tulajdonítottak az asteracanthusoknak, amelyeket vélhetően a keményhéjú organizmusok feltörésére használták az ősi cápák.
A most felfedezett fogak azonban arra utalnak, hogy az asteracanthusok nemébe tartozó állatok vadászok volt, amelyek sokféle táplálékot fogyasztottak – hangsúlyozták a tudósok.
Ma is élő legközelebbi rokonai a bikafejű cápák, amelynek ősei az Asterachantus kortársai lehettek a mezozoikumban Forrás: Wikimedia Commons/ Cymothoa exigua
Az asteracanthusok először a devon földtörténeti időszakban, mintegy 361 millió éve jelentek meg és a kréta időszak végén, 66 millió éve haltak ki a dinoszauruszokkal együtt. Két hátúszójuk volt, amelyeket egy-egy erőteljes úszótüske támasztott meg. Egy ilyen úszótüskére bukkant több mint 180 éve Louis Agassiz svájci–amerikai természetkutató, és ez alapján írták le először ezeket az ősi porcos halakat.
