Karády Katalin a harmincas-negyvenes évek egyik legkedveltebb filmszínésznője és énekesnője volt. Azonban az élet nem kímélte őt, gyerekként édesapja gyakran verte, majd befutott színésznőként a határozott, vonzó, erotikát sugárzó végzet asszonya megjelenése és szinte férfiasan mély hangja miatt botrányt is keltett.
A klérus elítélte, a szélsőjobboldal zsidóbérencnek nevezte, a baloldalnak túl polgári és sztáros volt. Majd a német megszállás alatt a Gestapo elfogta, és majd három hónapig fogva tartotta és megkínozta.
Harmincegy éve, 1990. február 7-én halt meg Karády Katalin, a harmincas-negyvenes évek egyik legkedveltebb filmszínésznője és énekesnője.
Kanczler Katalin néven 1910. december 8-án született egy hétgyerekes kőbányai proletárcsaládban. Kiskorában jótékonysági akció révén, 1921-ben néhány hónapot Svájcban, 1923-ban Hollandiában tölthetett. A családi pokol elől – édesapja állandóan verte – húszévesen a házasságba menekült, három év múlva már túl volt a váláson is.
A színház iránt vonzódó, különös szépségű lányra egy társaságban figyelt fel Egyed Zoltán hírlapíró, s azt mondta neki: „Én színésznőt csinálok magából”. Ő adta neki a Karády művésznevet, és ő vitte el Csathó Kálmánné Aczél Ilonához, a Nemzeti Színház művésznőjéhez, aki olyan tehetségesnek tartotta, hogy ingyen is vállalta a tanítását.
1939 februárjában debütált William Somerset Maugham: Az asszony és az ördög című darabjának főszerepében. A kor színházi világában újdonságnak ható megjelenése és játéka a kritikusokat és a nézőket is megosztotta.
Karády a színpadon nem igazán érezte jól magát, a film közelebb állt hozzá. Még 1939-ben forgatta első és talán a legsikeresebb filmjét, a Zilahy Lajos regényéből Polgár Tibor által rendezett Halálos tavaszt. Az ártatlanul romlott Ralben Edit figurája egy csapásra ismertté tette, és az Ez lett a vesztünk című dal elindította énekesnői karrierjét is.
Sajátos, mély hangján slágerek tucatjait búgta el (Gyűlölöm a vadvirágos rétet, Valahol Oroszországban, Mindig az a perc, Ezt a nagy szerelmet).
Nevére tódult a közönség, évről évre többet forgatott, csak 1942-ben hét film készült vele. Gyakran volt Jávor Pál partnere, így a Valamit visz a vízben, a Szováthy Évában és az Egy tál lencsében is, amely kivételesen vígjáték volt. Karády ugyanis nem szívesen mosolygott, legendáját táplálta, hogy szinte mindig hűvösnek és távolinak mutatkozott, ahogy mondta: a mosolyt csak más ajkán szeretem.
https://youtu.be/qbL-mR9vfPY
Igazi sztár lett, a nők utánozták frizuráját, öltözködését. Karády a szőke, babás, csicsergő nőideál után a határozott, vonzó, erotikát sugárzó végzet asszonya volt, szinte férfiasan mély hangja is szokatlanul hatott.
Mindez persze botrányt is keltett, a klérus elítélte, a szélsőjobboldal zsidóbérencnek nevezte, a baloldalnak túl polgári és sztáros volt. A színésznővel foglalkozó cikkek sokszor kétellyel kezelték az ismert színésznő teljesítményét. A Féltékenység – Arcübasev színművének a felújítása a Vígszínházban című cikkben így írnak róla: „Karády Katalin a női főszerepben azokon a helyeken, ahol nagy érzéseket kellett kifejezésre juttatnia, igen jó volt, de az apró mozzanatokban még érezhető volt a rutin hiánya” – írja álnéven egy kritikus – olvasható a Korunk folyóiratban megjelent elemzésben.
Két évvel később hasonló hangvételű megjegyzéssel írtak róla: „A Karády-filmek általában egy nagy szerep köré vannak építve, hiszen a cél az, hogy Karády Katalin minél többet és minél változatosabban mutatkozzék a filmvásznon. A PalatinusFilm ez egyetlen Karády-filmjének szüzséje azonban Karády nélkül is pompásan megállná a helyét” – írja az ismeretlen szerző a Népszava oldalain 1943-ban.
Magánéletét számos legenda övezte. A valóságban Ujszászy Istvánnal, a hírszerzés főnökével szövődött szenvedélyes viszonya. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a Gestapo letartóztatta és megkínozta, a városban elterjedt az alaptalan pletyka, hogy kémkedéssel vádolják (talán azért, mert az akkor bemutatott Machita című filmben kémnőt játszott). Valószínűleg Ujszászyval és a kormányzó fiával, ifj. Horthy Miklóssal fenntartott kapcsolata miatt tartották fogva, befolyásos barátai csak három hónap után tudták kiszabadítani, Ujszászyt nem látta többé.
Az énekesnő szörnyű egyéni sorsa ellenére sem szűnt meg embernek lenni: a nyilasoktól arannyal és ékszerrel váltott ki egy gyerekcsapatot, megmentve ezzel őket a Duna-parti kivégzéstől. A gyerekeket a lakására vitte, és a háború végéig gondozta őket. Ezért a tettéért 2004-ben posztumusz a Világ Igaza kitüntetést adományozták neki.
A színésznőt nagyon megviselte, hogy a Gestapo által letartóztatott, majd a szovjeteknek átadott Ujszászynak nyoma veszett, amikor 1948-ban hazahozták és átadták az ÁVH-nak.
A háború után fokozatosan mellőzötté vált. 1945–48 között még az Operettszínház foglalkoztatta, több főszerepet játszott el: Maya (1945), Sybill (1945), Fekete liliom (1946), Vera és családja (1947), Bál a Savoyban (1948). Az újrainduló magyar filmgyártás viszont már nem számolt vele. 1947-ben szerepelt ugyan a Betlehemi királyok című rövidfilmben, majd játszott még az 1948-as Forró mezőkben, de ez már az utolsó filmje volt.
A kommunizmusban nem jutott hely Karády Katalinnak.
1949-ben a hivatalos kultúrpolitika betiltotta a filmjeit, ő maga pedig nem léphetett fel többé budapesti nagyszínházban. Karády nehezen viselte a mellőzöttséget, a vidéki kultúrházak részeg közönségét, akik kifütyülték. 1950 nyarán, Gobbi Hilda közbenjárásával még felléphetett a Fővárosi Nagycirkuszban megrendezett Színészek a porondon című esztrádműsorban. Valószínűleg ez volt a legutolsó budapesti fellépése.
Ezután már csak vidéken léphetett fel. Utolsó magyarországi fellépése 1950 őszén volt Kecskeméten, ahol – saját nyilatkozata szerint – a közönség kifütyülte, és sörösüvegeket vágtak hozzá.
Többször hívták külföldre, s reménytelen helyzete miatt 1951 február 20-án házvezetőnőjével és kalapkészítő barátnőjével illegális úton elhagyta az országot, itthon ezután a neve sem hangozhatott el.
A távozás körülményeiről megszámlálhatatlan mendemonda kering, akadtak, akik szerint a kommunista politikus, Vas Zoltán kocsiján hagyta el az országot, mások úgy tudták, hogy lefizetett orosz katonák segítették Bécsbe.
Karády ausztriai, svájci és brüsszeli tartózkodás után 1953-ban Brazíliában telepedett le. Amikor 1968-ban megkapta az amerikai vízumot, New Yorkba költözött, és kalapszalont nyitott. Visszavonultan élt, csak néhány, magyar művészek által szervezett koncerten vett részt, főként Kanadában. Egy-két hangfelvétele is készült, de még fényképezni sem engedte magát, csak 1979-ben, hosszú rábeszélésre adott egy exkluzív interjút Sándor Pálnak. Kultusza itthon a hetvenes évek végén éledt újra, de ő nem látogatott haza, örökre fiatalnak akart megmaradni az emberek emlékezetében.
Neve egy teljes generáció előtt ismeretlen maradt az óhazában.
Amikor hetvenedik születésnapja alkalmából Magyarországra hívták, stílszerűen csak egy kalapot küldött maga helyett. New Yorkban halt meg 1990. február 7-én, végakarata szerint a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Bacsó Péter Hamvadó cigarettavég című, 2001-ben készült filmje Karády és Ujszászy szerelmét elevenítette fel, akárcsak Pusztaszeri László Karády és Ujszászy című párhuzamos életrajza (2008). Dalaiból Szalóki Ági adott ki feldolgozáslemezt, egy éve mutatták be Lengyel Ferenc Ópiumkeringő című darabját, amelyben a leghíresebb Karády-slágerek is felcsendülnek. 2008 óta a nevét viselő alapítvány kutatja, gondozza életművét.
Kilencven évvel ezelőtt brutálisan meggyilkolták a Német Kommunista Párt egyik alapítóját Berlinben. Rosa Luxemburg azóta a baloldali, és a feminista mozgalmak ikonikus alakjává vált, ám ez csupán mártírhalálának, és nem politikai tevékenységének köszönhető – vélik a történészek.
Lengyelország orosz fennhatóság alatt álló részén, a Lublin közelében fekvő Zamośćban született, zsidó családban 1871március 5-én Eliasz Luxemburg fakereskedő és Line Löwenstein ötödik gyermeke volt.
Miután családja Varsóba költözött, ott látogatta a leánygimnáziumot 1880-tól. Már 1886-ban tagja lett a baloldali Proletariat pártnak, amely 1882-ben húsz évvel az oroszországi munkáspártok előtt alakult meg egy általános sztrájk szerveződése kapcsán. A párt négy vezetőjét kivégezték, így Luxemburg egy titkos csoporthoz csatlakozott.
1889-ben Svájcba ment, és a zürichi egyetemet látogatta. Egyszerre hallgatott filozófiát, történelmet, politikát, közgazdaságtant, matematikát. Speciális érdeklődési területei állam- és kormányformák, a középkor és a gazdasági és tőzsdei válságok voltak. Ledoktorált, majd Németországba költözött, és ott csatlakozott a szociáldemokrata párthoz.
Elsődleges céljának a kapitalizmus legyőzését tekintette, és nem a független Lengyelországot. Elutasította a nemzetek szocializmuson belüli önállóságát, amely később Leninnel is feszültségekhez vezetett.
Leo Jogichesszel(aki szeretője is volt) megalapították a Lengyel Királyság Szociáldemokrata Pártját, amely később a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokrata Pártja lett. Annak ellenére, hogy felnőtt éveinek nagy részét német földön töltötte a lengyel párt teoretikusa és szervezője volt.
A kezdetek a tengerészek és katonák 1918 novemberi lázadására vezethetők vissza, amely a Hohenzollern-dinasztia bukását, és a demokrácia megalapozását jelentette, illetve pár nappal később az első világháború végét is elhozta. A színfalak mögött azonban egymással párhuzamosan két forradalom zajlott le: a demokratikusat a többségi szociáldemokraták (SPD) hajtották végre, míg a tengerészek és munkások szovjeteket hoztak volna létre, amely azonban már egyfajta oroszországi fordulatot vetített előre.
Luxemburgék ügyét az sem segítette, hogy a párt másik prominens alakja, Karl Liebknecht a berlini Hohenzollern palota erkélyéről két órával azután hirdetett forradalmat, miután a szociáldemokrata Philipp Scheidemann a Reichstag erélyéről kikiáltotta a német köztársaságot.
Luxemburg, aki a háború kezdetén a szociáldemokratákkal együtt tiltakozott a fegyveres konfliktus ellen, sokáig börtönben ült, ahonnan csak a forradalmi események idején szabadult. 1918 decemberében aztán az általa vezetett Független Szociáldemokratából létrehozták a Kommunista Pártot. A németek többségének viszont ez nem tetszett, és a szociáldemokratáknak a kommunista veszélyre hivatkozva sikerült kiegyezni a korábbi császárság hadseregével, hivatalnoki karával és igazságszolgáltatásával, akik a béke fejében hajlandóak voltak leszámolni a baloldali ellenfelekkel is.
1919 januárjában a forradalmak újabb hulláma árasztotta el az országot, Luxemburg és Liebknecht pedig a Vörös Zászló című lapjukban azonnal lépésre szólítottak fel. Ezt a német történelemnek a mai napig egyik legellentmondásosabb eseménye követte: a hatalmát féltő SPD a szélsőjobboldali Freikorps-hoz fordult segítségért, hogy azok tapossák el a hatalmukat veszélyeztető forradalmat. Január 15-én Rosa és Karl fogságba került, és az Eden luxusszállóba vitték őket, ahol mindkettejüket megkínozták. Nem sokkal később külön-külön a közeli Tiergarten partba szállították a kommunistákat, ahol mindkettejüket kivégezték. Liebknechett a helyi hullaházba szállították, míg Luxemburg holttestét a Landwehr csatornába dobták.
A nő teste csak öt hónappal később került elő, majd maradványait nem sokkal később a Friedrichsfelde temetőben hantolták el. A sír a kommunista időszakban vált hivatalos emlékhellyé: a gyilkosság napja előtti vasárnap minden évben ünnepélyes felvonulásokat és koszorúzásokat tartottak a helyszínen. Ez azonban igencsak ellentmondásos: míg nyíltan „Rosánk és Karlunk” kultuszát hirdették, addig a valóságban kitörölték őket az emlékezetből. Halálukon túl ugyanis az egykori kommunista rezsimnek nem volt szüksége, hogy politikusként emlékezzen a mozgalom mártírjaira. Rosa szabadságról vallott gondolatai („a szabadság a másként gondolkodók szabadsága”) nem igazán illettek volna a kelet-német rezsim állami kánonjába, ráadásul a nőnek az orosz forradalomról írt műve igencsak kritikus hangot ütött meg mind Leninnel, mind a bolsevikokkal szemben.
Luxemburg mítoszát azonban ez nem érinti, és a nő egyre több helyen tesz szert Che Guevaráéhoz hasonló népszerűségre. Németországban, ahol sokszor már a marxizmus újbóli reneszánszáról is beszélnek, szintén küszöbön áll Rosa kultusza. A kutatók szerint ha felmerül a kérdés, hogy mi lett volna, ha Luxemburg és Liebknecht nem hal meg azon a fagyos januári éjszakán, nem lehet egyértelmű választ adni. Lehetett volna bármilyen lehetőségük, hogy más utat járjanak be, mint Lenin, illetve Sztálin? Lehetett volna bármilyen lehetősége egy egyesült baloldalnak, hogy megállítsa a nácik hatalomra kerülését?
Diana walesi hercegné (született Diana Frances Spencer; 1961. július 1. – 1997. augusztus 31.), Károly walesi herceg, brit trónörökös első felesége. Két fiuk, Vilmos és Henrik (Harry) herceg apjuk után a második illetve harmadik helyet foglalják el az Egyesült Királyság (és 15 további, úgynevezett nemzetközösségi királyság) trónöröklési rendjében.
Diana a brit arisztokrácia tagjaként, Edward John Spencer, Viscount Althorp (Althorp vikomtja, más néven Lord Althorp) és felesége (született Frances Burke Roche) legfiatalabb leányaként született Park House-ban. Anyai részről ír, skót, angol és amerikai ősökkel rendelkezik. Apai részről II. Károly leszármazottja négy törvénytelen fiún keresztül. Egyéb jelentős felmenői: I. Róbert skót király; Stuart Mária, a skótok királynője; Mary Boleyn, Boleyn Anna királyné nővére; Lady Catherine Grey, Jane Grey királyné húga; Maria de Salinas, Lady Willoughby, Aragóniai Katalin királyné udvahölgye; John Egerton, Bridgewater grófja; James Stanley, Derby grófja.
Mivel szülei házasságtörés miatt elváltak, édesanyja, Lady Althorp Dianával és annak öccsével egy londoni lakásba költözött Knightsbridge-ben, ahol Diana a helyi iskolába járt. A karácsonyt a Spencer gyerekek apjuknál töltötték, aki ezek után nem engedte őket vissza anyjukhoz. Lady Althorp pert indított gyermekei felügyeleti jogáért, azonban Lord Althorp társadalmi helyzete és Lady Althorp anyjának a leányára nézve hátrányos vallomása is hozzájárult a bíróság elutasító döntéséhez: Diana és öccse felügyeletét apjuk kapta meg.
Károly herceggel kötött házasságával egy csapásra nemzetközi hírességgé vált. Életét csaknem állandóan a média érdeklődése követte, ami főként királyi státusának vonzerejéből adódott. A 80-as évek végére Diana és Károly házassága megromlott.
Ezt eleinte elhallgatták, de a média kiszimatolta és nyilvánosságra hozta problémáikat. A herceg és a hercegné állítólag barátaikon keresztül beszélt a sajtónak, mindketten egymást okolták a házasság tönkretételéért. Károly ismét viszonyt kezdett korábbi szeretőjével, Camilla Parker–Bowles-szal, míg Diana lovasoktatójával, James Hewitt-tal randevúzgatott. A hercegné e kapcsolatának tényét később megerősítette egy Martin Bashir által készített interjú során, Károly pedig már több mint egy évvel korábban beismerte viszonyát Jonathan Dimbleby televíziós műsorában. 1992. december 9-én szétköltöztek. 1993. december 3-án Diana bejelentette visszavonulását a nyilvánosságtól. Károly herceg és Diana hercegné éveken át házassági problémákkal küzdöttek, végül elváltak. Ez az őt körülvevő közfigyelem lankadásához is vezethetett volna, ám az emberek Diana iránti rokonszenve mégis töretlen maradt, a hercegnő jótékonysági rendezvényei és szociális elkötelezettsége miatt.
Diana 1997. augusztus 31-én veszítette életét egy közlekedési balesetben, Párizsban, az Alma-rakpart közúti aluljárójában, szeretőjével, az egyiptomi Dodi al-Fayeddel és gépkocsijuk vezetőjével együtt. Az autót üldöző paparazzik közül senkit sem vontak felelősségre. A hivatalos vizsgálat a sofőr alkoholos befolyásoltságát és ebből eredő felelősségét állapította meg. A hercegnő halálának okait sokan a mai napig vitatják. Léteznek összeesküvés-elméletek, amelyek szerint Dianát a brit titkosszolgálat gyilkolta volna meg, erre azonban nincs ismert bizonyíték. Sokan valószínűtlennek tartják, hogy a brit titkosszolgálat a britek közkedvelt jelképének életére tört volna. Mások szerint legitimációs kockázatot jelenthetett volna, ha a jövendő király anyja férjhez megy egy muzulmán férfihez, és esetleg gyermeket is szül neki. Diana szeretőjének apja, Mohamed al Fayed továbbra is kitart a politikai gyilkosság feltevése mellett, és mindent megtesz ennek bizonyítása érdekében.
Halálos autóbalesetét követően mind az Egyesült Királyságban, mind világszerte gyászolták. A Diana életével és hagyatékával kapcsolatos korabeli reakciók vegyesek, de a hercegnő személye máig az emberek érdeklődésének középpontjában áll.
Coco Chanel a divatipar megkerülhetetlen alakja, neve egyet jelent az eleganciával, a stílussal és az önállósággal, azonban az ünnepelt divatikon élete bővelkedett mélypontokban.
Coco Chanel 1883. augusztus 19-én született Saumurban, Gabrielle Bonheur Chasnel néven. Igen, Chasnel, a híres divatmárka egy kis elírás. Coco születésekor az anyakönyvvezető kifelejtette az s betűt, amit Coco sosem javíttatott ki. Igaza lett. Szegényes körülmények között nőtt fel, és miután édesanyja meghalt, apja – hátrahagyva őt és a négy testvérét – Amerikába utazott szerencsét próbálni.
Az ekkor 12 éves Gabrielle és lánytestvérei, Julie-Berthe és Antoinette, a ciszterciek által működtetett árvaházba kerültek, fiútestvérei pedig egy tanyán dolgoztak. Innen 18 éves korában a moulins-i Notre-Dame intézetbe került, ahol megtanult varrni, hiszen édesanyja is varrónőként dolgozott.
Amikor 1903-ban önállóan kezdett varrónőként dolgozni, akkor még csak babaruhákat és kelengyéket készített.
Öt évvel később szerencsét próbált Vichyben, és nagybátyja közbenjárásával színésznőnek állt. Egyik támogatóját rávette arra, hogy segítségével megnyithassa első divatüzletét, kalap boltját 1908-ban. 1913-ban már saját boltja volt, amelynek bejárata fölött a Chanel Modes név volt olvasható. Az üzlet nagyon sikeres volt, így hamarosan két további szalont nyitott.
Mivel az általa készített, új stílusú kalapokért megőrültek a nők, ezért gondolt egy merészet és 1918-ban újabb, de ezúttal nem hagyományos üzletet nyitott, az első modern butikot. Itt ugyanis a ruhák és kalapok mellett az üzletben már ékszereket és szépségápolási termékeket is árultak, később pedig itt debütált a ma is legendás Chanel N°5 parfüm, ez utóbbi volt egyébként a világon az első, mesterségesen előállított és vegyített parfüm.
Zárdában töltött évei markánsan visszaköszönnek az általa tervezett ruhákon: a semleges színek, az egyenes vonalvezetés és a kemény gallérok mind az árvaház épületét, mind az ott dolgozó nővérek egyenruhájának stílusát idézik. Ruhái: a híres „Chanel kosztüm” , a „Kis fekete ruha” és a női nadrág igazi divathóborttá vált Párizs utcáin, sőt akadtak olyan időszakok is, amikor a vásárlók olyan gyorsan elkapkodták a kosztümöt, hogy a varrodák nem győztek utángyártani.
Chanel zseniális üzletasszonnyá is vált. A bevételeinek java részét a tömegeknek is elérhető, megfizethető kozmetikai termékekből és kiegészítőkből produkálta, míg haute couture darabok forgalom néhány százalékát jelentették csak.
Ráadásul 1932-ben, a gazdasági világválság idején, felkérésre még gyémánt és platina ékszereket is tervezett, úgy, hogy ezt akkoriban kizárólag Coco Chanel tehette meg. 1935-ben már mintegy 4 ezer alkalmazott dolgozott a Chanel divatháznak, és évente közel 28 ezer ruhát értékesítettek világszerte.
A II. világháború alatt azonban mind a varroda, mind a divatház bezárt.
A háborút követő időszak nagy kihívások elé állította Chanelt, az ekkor már 71 éves tervezőnek fel kellett vennie a versenyt a másik ünnepelt francia divattervezővel, Christian Diorral. Aztán újra saját műhelyt nyitott, és új kollekciót mutatott be, ám ezt a szakma már hűvösen fogadta. Később olyan ikonikus termékeket hozott be a napi divatviseletbe, mint a láncos, steppelt táska, vagy a fekete orrú szandál.
Az ünnepelt divattervező 87 éves korában, 1971. január 10-én halt meg, sosem ment férjhez, azonban számos udvarlója akadt, például Dmitrij Romanov nagyherceg, vagy Westminster hercege, Hugh Grosvenor. Arthur Capel – aki pályáját elindította – ugyan házas ember volt, ennek ellenére 1919-ben bekövetkezett haláláig viszonyt folytatott Cocóval – őt tekintik egyébként a divattervező egyetlen nagy szerelmének.
Élete során olyan cégbirodalmat alapított, amit előtte még egy nőnek sem sikerült
A Chanel divatház bevételei alapján a világ legnagyobb luxusmárkái közé tartozik, lekörözve olyan riválisokat, mint a Gucci, és fej fej mellett halad a Louis Vuittonnal. Philippe Blondiaux pénzügyi igazgató elmondta, hogy a vállalat továbbra sem eladó és nem tervezik a tőzsdére vonulást sem.
Ilse Kochot az egyik legkegyetlenebb náci parancsnokként tartják számon. Élvezte, hogy kínozhatta a rabokat.
A koncentrációs táborokban szinte felfoghatatlan kegyetlenségek zajlottak. Az őrök a náci propaganda befolyásától és a hatalomtól megrészegülve gyakran a legszadistább módszerekkel kínozták a rabokat. És egyáltalán nem csak a férfi parancsnokokra volt ez jellemző. Sőt, a nők gyakran sokkal brutálisabban bántak a fogvatartottakkal.
A legrettegettebbek közé tartozott a buchenwaldi szukának és boszorkánynak becézett Ilse Koch is. Kívülről a hétköznapi feleség és a szerető anya látszatát próbálta kelteni, ám valójában egy beteges hajlamú asszony volt, aki a rabok kínzásának minden percét élvezte.
Ilse Köhler néven született 1906. szeptember 22-én Drezdában egy munkáscsalád gyermekeként. Kicsiként ismerősei csendesnek, jól neveltnek és szófogadónak látták, és már fiatal lányként is különlegesnek tartották a fiúk. 15 évesen otthagyta az iskolát, és először egy gyárban, majd egy könyvesboltban vállalt munkát. A mozgalmak őt is megérintették, a propaganda gyorsan magával ragadta, és az 1930-as évek elején már csatlakozott is a náci párthoz.
Az SS-ben kezdett dolgozni titkárnőként, ahol gyorsan felhívta magára a figyelmet szépségével, eltökéltségével. Heinrich Himmler jobb kezével, Karl Otto Kochhal 1934-ben ismerkedett meg, két évvel később házasságot is kötöttek. A férfi hírhedt volt kegyetlenségéről, Ilse pedig pontosan emiatt volt rá olyan büszke: felnézett férjére, és örült, hogy egy ilyen magas rangú, nagy hatalommal bíró ember felesége lehet. Hamarosan családot alapítottak, az asszonynak élete során négy gyermeke született.
Miután Buchenwaldba küldték őket, egy elegáns épületben, luxuskörülmények között éltek a tábor mellett. Itt bontakozott ki igazán a nő brutalitása. A raboknak tekintetes asszonynak kellett hívniuk az egyébként akkoriban különleges szépségűnek tartott, csinos nőt, és nem nézhettek rá, aki pedig mégis megtette, azt megkínozta, majd megölte. Ostorral járt a táborban, és amikor úgy tartotta kedve, bárkit megkorbácsolt, de az is gyakran előfordult, hogy terhes nőkre uszította kutyáit.
A túlélők beszámoltak arról, hogy Ilse Koch számtalanszor felsorakoztatta az embereket meztelenül, és így választotta ki az áldozatait. A szép tetoválásokon szinte mindig megakadt a szeme: akin ilyet talált, azt kiemelték a sorból, és később méreginjekcióval végezték ki, hogy Ilse megszerezhesse bőrük kivarrott darabját.
Ilsét és férjét 1943-ban tartóztatták le egy SS-parancsnok utasítására sikkasztás és lopás, valamint ironikus módon gyilkosság miatt. Az utóbbit azért tartották bűnnek a német hatóságok, mert a bizonyítékok eltüntetése miatt történt. A többivel nem foglalkoztak. A férfit 1945-ben, egy héttel a tábor felszabadítása előtt kivégezték, a nőt viszont bizonyíték híján felmentették.
1945-ben elfogták az amerikaiak, ám az asszony első tárgyalásán bejelentette, hogy várandós. Ezután életfogytiglanra ítélték, de második tárgyalásra is sor került, mert korábban nem tartották elegendőnek a bizonyítékokat. Itt nagyon sokan tanúskodtak ellene. Életfogytiglani börtön maradt az ítélet.
A nő egy idő után megzavarodott a börtönben, meg volt győződve arról, hogy korábbi áldozatai eljönnek, ezért 1967. szeptember elsején, hatvanévesen a cellájában felakasztotta magát lepedője segítségével. Egyik fia öngyilkos lett még akkor, miután kiderültek számára anyja rémtettei, másik fia, aki csak 19 évesen tudta meg, hogy ki volt a biológiai anyja, később felkereste a börtönben, és rehabilitáltatni próbálta. Nem sikerült neki.
Margaret Thatcher (1925-2013) a „Vaslady”, ahogyan kemény külpolitikája miatt hívták, 1979 és 1990 közt, a hidegháború utolsó évtizedében volt az Egyesült Királyság konzervatív miniszterelnöke. Többek közt egy jelentős gazdasági program, Nagy-Britannia hidegháborús szereplése és a falklandi háború fűződik elnökségéhez.
Egy lincolnshire-i kisvárosban, Granthamben nőtt fel, ahol édesapjának élelmiszerboltjai voltak és ahol az apa metodista prédikátorként, majd a település polgármestereként nagy megbecsülésnek örvendett. A kis Margaret oxfordi vegyészdiplomát szerzett 1947-ben. Rövid ideig kutatóként dolgozott, majd 1950-ben a politika felé fordult.
1951 januárjában belépett a konzervatív pártba, majd a szervezet egyik vacsoráján megismerkedett Denis Thatcherrel a sikeres, gazdag, elvált üzletemberrel, akihez később férjhez is ment. Nem sokkal később újra tanulmányokat folytatott: 1953-ban megkapta az ügyvédi minősítést és adózásra szakosodott. Ugyanebben az évben ikreket szült, Carol Thatchert és Mark Thatchert.
1958 áprilisában elnyerte a Konzervatív Párt jelöltségét, majd kemény kampányba kezdett az 1959-es választásokra, Finchley választó kerületben, amit meg is nyert és alig 34 évesen bekerült a Parlament Alsóházába. Később, 1961 októberében nyugdíjügyi államtitkár lett Harold Macmillan kormányában, ám a konzervatívok elvesztették az 1964-es választásokat.
A hetvenes évek második felétől egyre inkább megerősödött az a meggyőződése, hogy Nagy-Britanniának radikálisan meg kellene változtatnia politikáját, hogy olyan szabad magánvállalkozások jöjjenek létre, melyeknek működésébe nem szólhat bele sem az állam, sem pedig a szakszervezetek. Az 1978-79-es sztrájkhullámok alatt politikájának népszerűsége annyira megnőtt, hogy 1979-ben megnyerte a parlamenti választásokat is. A kampányban Thatcher üzenete az volt, hogy a Munkáspárt az állami beavatkozások pártja és hogy a szakszervezetek túszává vált.
Így 1979-ben ismét a konzervatívok alakíthattak kormányt, és május 4-én Thatcher lett az első női brit miniszterelnök. 1984-ben ír terroristák merényletet követtek el ellene, de neki sikerült megmenekülnie. 11 évig volt miniszterelnök. 1990. november végén visszavonult.
Margaret Thatcher meghirdette az alacsonyabb közkiadások, a nagyobb individualizmus és a kiterjedtebb egyéni felelősség politikáját. Az első brit női kormányfő keserves gazdasági helyzetben vette át a kormányzást, ráadásul a kabinet viszonya megromlott az ipar vezetőivel is. Thatcher kormányzásának kezdetén tovább súlyosbodtak a problémák: a magas jegybanki alapkamatok miatt kialakult vágtató inflációt mérsékelni kellett, ráadásul 1979. nyarán kitört a második olajválság is, az energiahordozók ára pedig az egekbe emelkedett. Harcolt a munkanélküliséggel.
Tetézte az Egyesült Királyság gondjait az úgynevezett Falklandi-válság is. 1982-ben Argentína váratlanul lerohanta a dél-amerikai partok közelében fekvő brit gyarmat Falkland-szigeteket. Ezt a területet mintegy 150 éve birtokolta Anglia, de az argentinok már régóta igényt tartottak rá. Thatcher kormánya először diplomáciai úton próbálta jobb belátásra bírni az argentinokat, ám ennek sikertelensége után a Royal Navy, a brit haditengerészet erőit küldték a helyszínre. Ekkor a Thatcher-kormány a bukás szélére került, ám tíz hét múlva Argentína visszavonult, így újra felvonhatták a brit lobogót a Falkland-szigeteken. Thatcher a katonai győzelemmel érdemelte ki a „Vaslady” elnevezést.
Thatcher 1990-ben egy új adórendszer, pontosabban egy régi modell, a Poll Tax visszahozását szerette volna elérni. Skóciában ez sikerült is egy évvel korábban, de Angliában olyan népszerűtlen intézkedésnek bizonyult, hogy utcai zavargások kezdődtek Londonban. A Konzervatív Párt bizalma egyre mérséklődött, ezért 1990. november 22-én a „Vaslady” lemondott.
Leköszönése után keveset lehetett hallani Thatcher asszonyról, de 1992-ben bárónőként, a brit főrend tagjaként került be a Lordok Házába. A következő évben Lady Thatcher kiadatta önéletrajzát, The Downing Street Years (A Downing Street-i évek) címmel. 1995-ben folytatta önéletrajzának írását: Út a hatalom felé című művében a kormányzását megelőző időszakot foglalta össze. 2001 óta több kisebb stroke-ot, szélütést szenvedett el, ezért teljesen visszavonult a közélettől. 2003-ban elhunyt férje, Sir Denis Thatcher, aki néhány hónappal korábban szívátültetésen esett át. Férje halálát követően háztartási alkalmazott felügyelete alatt, egyedül élt Belgraviai otthonában. 87 éves korában a Ritz szállóban hunyt el.
Szent Johanna, egy 1412 -ben született francia parasztlány volt, aki a franciák és angolok közt 1337 és 1453 közt zajló százéves háború idején vezette a francia nép felszabadító harcát.
A nép hitt benne és követte, mert a fiatal lány meggyőzte őket arról, hogy Isten felkérte őt a francia sereg vezetésére. A középkori emberek szinte feltétel nélküli vallásossága, Istenben vetett „vak hite” a mai ember számára szinte elképzelhetetlen módon ösztökélték arra a katonák ezreit, hogy kövessenek egy alig 18 éves parasztlányt.
Jeanne Domrémyben látta meg a napvilágot. Jeanne elmondása szerint 12 éves korában, 1424-ben részesült először azokban a rendkívüli látomásokban, melyek egész életét végigkísérték, ellátták természetfölötti tanácsokkal, külső és belső harcaiban buzdításokkal. A látomásában egyedül volt egy mezőn és hangokat halott, sírt, de amit látott az csodálatos volt. Úgy vélte Szent Mihály, Alexandriai Szent Katalin és Antiokheiai Szent Margit szólították meg és kérték arra, hogy űzze ki az angolokat és vezesse a Dauphint Reimsbe megkoronázni.
A legenda: A szóbeszéd szerint a katolikus egyház a mai napig rejtegeti egy női pápa létezésének bizonyítékait. A legenda szerint Johanna férfinak öltözve szerzetesnek állt, majd 855-ben, VIII. János néven pápává választották. Két éven át töltötte be ezt a titulust, mígnem egy nyilvános körmenet alkalmával gyermeket szült titkos szeretőjétől. Az angol kormány megvásárolta Johannát a burgundi hercegtől 80 000 font váltságdíj fejében. Az angolokhoz hű Pierre Cauchon of Beauvais püspök kiemelkedő szerepet vállalt ebben az alkuban és a későbbi tárgyaláson. Az angolok diadalmenetben vitték Rouen városába, ahol mint boszorkányt vádolták be az egyházi hatóságnál. A Pierre Cauchon párizsi egyetemi doktor vezetésével ülésező egyházi törvényszék visszaeső eretnekség miatt elítélte. A máglyahalál 1431. május 30-án történt a Rouen-i Vieux-Marche-on. Szemtanúk leírása szerint egy magas oszlophoz kötözték. Jeanne megkérte a két papot, Fr Martin Ladvenu-t és Fr Isambart de la Pierre-t, hogy tartsanak egy feszületet előtte.
A mítoszoszlatás: Egyes elméletek szerint valószínűleg nem is létezett. A róla szóló szóbeszéd a 10. században keletkezhetett, amikor sok pápa mögött római nemesi családok asszonyai álltak. E végzet asszonyai annak a szexpolitikának voltak a megtestesítői, amelyből Johanna, a nőpápa legendája, vagy inkább szatírája született. A 16-17. század protestáns írói Johanna nőpápa történetével próbálták gyengíteni a pápaság intézményét. Az első hivatalos cáfolat mégis egy kálvinista író, David Blondel nevéhez fűződik.
Leghíresebb megfilmesítése Johanna történetének talán Luc Besson filmje, amit 1999-ben alkotott Mila Jovovich, kijevi születésű színésznő, modellel a főszerepben.
1962. augusztus 5-ére virradóra meghalt az ötvenes-hatvanas évek (és mint azóta kiderült: minden idők) egyik legnagyobb hatású szexszimbóluma, Marilyn Monroe.
A halottkém és később a bíróság szerint is „valószínűleg öngyilkosság” történt, mindenesetre a színésznő barbiturátmérgezésben veszítette életét. Egészen pontosan a klórhidrát és a Nembutal nevű gyógyszer keveréke okozta vesztét.
Halála körül rengeteg legenda kering, belekeverve az öngyilkosságot, a balesetet, a CAI-t, de még a Kennedy testvéreket is. A maffiát, miszerint így akarták megbüntetni a Kennedy-családot a szervezett bűnözés elleni hadjárat miatt. Sam Giancana, a chicagói maffiavezér egyfelől jó kapcsolatokat ápolt a Frank Sinatrával és magával Marilyn Monroe-val is, olyannyira, hogy állítólag a halála előtti éjszakát is vele töltötte a színésznő – hol máshol, mint Sinatra birtokán a nevadai Lake Tahoe mellett.
A legenda: A 36 éves színészdíva meztelen holttestét 1962. augusztus 5-én reggel fedezték fel otthonában. A halottkém altató-túladagolást állapított meg a halál okaként. A rajongók nagy része nem tudta elhinni, hogy a népszerű és gyönyörű sztár megölte magát. Bár az első összeesküvés-elméletek megjelenésére a haláleset után éveket kellett várni, miután a gépezet beindult, csőstül jöttek a teóriák. Előbb a kommunistákat vádolták meg a gyilkossággal, majd az FBI és a CIA következett, de olyan verzió is terjedt, mely szerint maffiózók erőszakkal adtak be halálos beöntést a filmsztárnak. A különféle történetekbe nem egyszer a Kennedy-fivéreket is beleszőtték, többféle szereposztásban és körítéssel.
A mítoszoszlatás: A halálát megelőző időszakban Monroe krónikus álmatlanságban szenvedett, gyógyszerek nélkül képtelen volt elaludni. A tragédiát követő időkben nem is az állt a viták középpontjában, hogy maga idézte-e elő a halálát, hanem az, hogy véletlenül vagy szándékosan tette-e. Aztán jöttek a különböző elméletek, amelyek könyv formájában biztos bevételhez juttatták az egyre hihetetlenebb teóriákkal előálló szerzőket. A siker titka valószínűleg az lehetett, hogy Monroe laikusok számára értelmetlennek tűnő, korai halálának feldolgozását könnyebbé tette a gondolat, hogy a csodált kedvenc politikai vagy gazdasági hatalmasok áldozata lett. E gyilkossági teóriákat azonban nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani, több csalót és hamisítót viszont sikerült leleplezni.
Halála a mai napig rejtély marad mindenki számára. Az örökké fiatal Marilyn…
Margaretha Geertruida Zelle néven látta meg a napvilágot, 1876. augusztus 7-én, a hollandiai Leeuwarden városban. Ő volt az egyetlen lány egy módos, kalapgyártással foglalkozó üzletember, Adam Zelle öt gyermeke közül.
Sötét hajával, karcsú termetével, fekete szemével, kreol bőrével kitűnt a szőke és testes hollandok közül, s azt beszélték, hogy valamelyik őse jávai lehetett. Apja kényeztette, M’greetnek becézte, ajándékokkal halmozta el, s állítólag azt mondta róla, hogy „olyan, mint az orchidea a vajas bödönök között”. Az elkényeztetett kislány már az iskolában fantasztikus történeteket talált ki előkelő származásáról.
A boldog gyermekkor azonban nem tartott sokáig. Tizenhárom éves korában apja tönkrement, anyja depressziós lett, s két év múlva meghalt. Az apa rokonokhoz költöztette gyermekeit. Margaretha a keresztszülőkhöz került, majd egy leydeni tanítóképzőbe. Itt az igazgató megkörnyékezte a maga korában rendkívül magas (177–178 cm), feltűnően vonzó lányt, majd amikor viszonyuk köztudottá vált, természetesen nem a középkorú férfinak, hanem a félárva, kiszolgáltatott lánynak kellett elhagynia az iskolát.
A legenda: Tizenöt évesen elcsábította igazgatóját, ezért kirúgták az iskolából. 1895-ben feleségül ment egy katonatiszthez, akivel Ázsiába költözött. Miután gyerekeit megmérgezték és házassága tönkrement, elváltak. Ezután Párizsba utazott, és táncosnőként Mata Hari néven próbált szerencsét. Erotikus műsorával sikert sikerre halmozott szerte Európában, szeretői között német herceg, trónörökös és katonatiszt egyaránt volt. Rövidesen kémként kezdett el dolgozni, idővel több szolgálatnak is jelentett. 1917-ben tartóztatták le, pere ügyésze minden idők legnagyobb spionjának nevezte, kivégzése után pedig a csábítás mintaképe lett.
A mítoszoszlatás: A valóságban Mata Hari hírszerzői pályafutása korántsem volt olyan hosszú és sikeres, mint ahogyan legendáriuma sugallja. Egyes életrajzírói szerint német kémiskolába járt, ahol 15 héten át képezték, de nehéz elképzelni, hogy a németek éppen egy Európa-szerte ismert, mindenhol feltűnést keltő asszony kiképzésére vesztegették volna idejüket. Mindenesetre Mata Hari belebonyolódott a német és francia kémszolgálatok harcába, aminek aztán áldozata is lett. Szigorú ítéletében valószínűleg szerepet játszott az, hogy a franciák a gyengülő morál erősítésére példát akartak statuálni, és erre a közismert holland nő megfelelő alanynak bizonyult.
A negyvenegy éves Mata Hari 1917. október 15-én a vincennes-i erődben állt a kivégzőosztag elé. A legenda szerint nem engedte, hogy szemét bekössék, és csókot dobott kivégzőinek. Egy másik legenda szerint az utolsó pillanatban széttárta kabátját, ami alatt természetesen semmit sem viselt, hogy megzavarja a rá célzó katonákat. Holttestét senki nem kérte ki, így az anatómiai múzeumba került, ahonnan az 1950-es években eltűnt.
Halála után legendája tovább nőtt, a köztudatban ő lett a kémnő, aki kettős ügynökként, a férfiakat megbabonázva húzza ki szeretőiből a titkos információkat.
Szerencsétlen csillagzat alatt született Mária Terézia lánya A „Qu’ils mangent de la brioche”, azaz a híres „ha nincs kenyér, egyenek kalácsot” mondat már csak azért sem hangozhatott el a szerencsétlen csillagzat alatt született Marie Antoinette (teljes születési nevén Mária Antónia Jozefa Johanna) szájából, mert ez a neki tulajdonított mondás.
A legenda: Franciaország 1793-ban kivégzett királynéja már gyerekkorában szórakozni vágyó kislány volt, mindezt azonban akkoriban még feledtette kedvessége és bája. Anyja, Mária Terézia osztrák uralkodó az osztrák-francia kibékülés jegyében nyélbe ütötte, hogy lánya a francia trónörökös, a későbbi XVI. Lajos felesége legyen. 1774-ben meghalt XV. Lajos, az új király megkoronázására Rheimsben került sor. Párizsban akkoriban épp éhínség dúlt, a hagyomány szerint ekkor hagyták el a királynévá lett Marie Antoinette száját a hírhedt szavak: „Ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot”. Ezt a legendássá vált kinyilatkoztatást egyértelműen a pazarló királynénak tulajdonítják, és – nem mellesleg – két pletyka is keringett annak elhangzása kapcsán. Az egyik szerint Marie Antoinette 1793. október 16-án mondhatta, mielőtt a párizsiak ujjongása közepette fejét vettéka Place de la Révolutionon, a mai Concorde téren. A másik, ennél sokkal életszerűbbnek látszó szituáció viszont akkor alakulhatott ki, amikor az 1789-es lázongások idején arról tájékoztatták, hogy a francia nép éhezik, mert nincs kenyér, ő pedig a fentiek szerint reagált. Azonban mindkét történet hitelességével kapcsolatban alapos kételyek merülnek fel.
A mítoszoszlatás: Való igaz, hogy Marie Antoinette-et a forradalom kirobbanásakor nem szerették túl sokan Franciaországban, többnyire csak „osztrák szajha” néven emlegették. Sokat költekezett: kártyázott, mulatott, szórta a pénzt a divatos ruhákra és ékszerekre. Olyat azonban, amivel megvádolták, nem mondott. Részvéttel szemlélte a nép helyzetét, és nagyon is jól tudta, hogy a kalács drágább a kenyérnél. Valószínűleg egy régebbi szállóigét tulajdonítottak neki ellenségei, akik így akarhatták még érzéketlenebbnek beállítani. Politikával amúgy nem sokat foglalkozott: nem értett hozzá és nem is érdekelte. Mégis elsodorta a forradalom: 1793 októberében, fél évvel férje után halálra ítélték és kivégezték. A kivégzés előtt a hóhér „praktikus okokból” levágta gyönyörű haját (hogy a nyaktiló biztosan le tudja vágni a fejét), és egy fehér, hálóing-szerű ruhába öltöztették. És bár a tömeg szidalmazta, köpködte őt a halálba vezető úton, az özvegy Marie Antoinette bátran, tartással, büszkén, elszántan lépett a vérpadra.
