Kárpátalja legsósabb üdülőhelye, Aknaszlatina története

A kárpátaljai Aknaszlatina Ukrajna határain túl is ismert. Nagyon sokáig óriási szerepet játszott vidékünk történetében. Először is nagy só tartalékai miatt, amely egykor az arany értékével vetekedett, és ami „kemény valutának” számított a középkori Európában.

A település régi neve – Szlatina román nyelvről fordítva nagyon „sós vizet” jelent. A sóbányászat ezen a területen (a jövőben a római Dacia tartomány – szerző) a római birodalom általi meghódításakor kezdődött a II. században, ezt az akkori korból talált római érmék is megerősítik. Egyébként a mai Aknaszlatina helyén egykor két település volt: Ankaszlatina és Faluszlatina. Később a két név egybe olvadt.  

Aknaszlatina első hivatalos írásos említése 1360-ból származik, Nagy Lajos magyar király okiratában található. Ez a dokumentum kimondja, hogy a bedőházi Dragosz vajda a Máramarossziget számos községét, köztük Zlatinát, birtokába vette.

Később a település különböző feudális uraké lett, de a sókitermelés mindig is a királyi udvar képviselőinek kezében volt. Végül is a sóbányákat ennek a földnek a legértékesebb kincsének tartották, és hatalmas hasznot hoztak a magyar államnak. A ХV. században német szászokat hívtak meg a só kitermelésére, megőrzésére és védelmére. Rajtuk és a helyieken kívül a szomszédos falvak elítéltjei és jobbágyai is itt dolgoztak.

1498-ban, az elviselhetetlen munkakörülmények miatt következett be ezen a vidéken a sóbányászok első sztrájkja. Valószínűleg az aknaszlatinai munkások voltak az elsők az európai történelem során, akik először álltak ki jogaik mellett. Tiltakozásul egyszerűen abbahagyták a munkát és elhagyták Aknaszlatinát. A bányák befagytak, és ez hatalmas veszteségeket okozott volna  az államkasszának.

Técsőn hosszas tárgyalások után a Máramarosi királyi főispán megígérte, hogy nem bünteti a bányászokat a sztrájk és a munkavégzés beszüntetése miatt, és a továbbiakban tiszteletben tartja jogaikat. II. Ulászló király állandó fizetést és az elhunyt sóbányászok özvegyei számára nyugdíjat határozott meg. Így minden 5 darab kibányászott kősóért a bányászok 5 dinárt, a ruhavásárlásra pedig évi 100 darab kősót kaptak. Ezen kívül számos királyi adó alól mentesültek. A sóbányászoknak joguk volt megválasztani elöljárójukat és tanácsadóját, ebben a jogban egyenértékűek voltak a polgárokkal. Emellett a nagy vallási ünnepeken bérkiegészítést is kaptak. Az 1703-1711 közötti szabadságharcban II. Rákoczi Ferenc seregében sok szlatinai lakos volt.

Az ipari mennyiségű sókitermelés csak a XVIII. század második felében kezdődött el csaknem tíz aknában, később azonban csak három működött. Az első földalatti típusú bányát „Krisztina” névvel 1778-ban nyitották meg, 1781-ben – az „Albert” bányát, 1804-ben – a „József”, 1809-ben – a „Teréz” nevezetűt. A XIX. üzembe helyezték a „Mihály”, „Gábor”, „Ferenc” és „Lajos” aknákat. 1870-ben 440 ember dolgozott a Szlatinai állami bányában.

A sóbányászat 1860-ban már 160 ezer mázsát tett ki, 1900-ban pedig elérte a 484 ezer mázsát. A só szállítására az európai országokba egy különleges, úgynevezett „Só-út” alakult ki a Tiszán, amely Nagybocskóról indult. Itt készítették a hordókat a termék vízi szállításához. 1720-ban a jobb partot folyami kikötővé alakították, ahol nagy só-raktárok működtek. A szlatinai sót idevontatták, a kikötőben bárkákra, tutajokra rakták át, és katonai védelem kíséretében tutajjal szállították a Tiszán. Az út Técsőn haladt át.

A só-út következő pontja a Nagyszőlősi Újlak volt. Itt 1417-ben egy nagy raktár épült a só tárolására, amelyet a Tiszán úsztattak. Vidékünkön az utolsó pont a Beregszászi járási Badalló volt. Magyarországon ilyen pontok voltak Tárkány, Tokaj és Szolnik város (ma Szolnok), amely a só értékesítésének központjává vált. Ott a sót átrakodták és tovább szállították.

Egyébként a „Millennium” tiszteletére – honfoglalás – tiszteletére a Kunigunda bányában 1896-ban egy sóból készült obeliszket állítottak fel.

Az első világháború alatt Aknaszlatinán a só-kitermelés jelentősen csökkent. Munkaerőhiány volt, mivel sok férfit mozgósítottak a hadseregbe. A nők és a gyermekek munkája kevésbé volt eredményes. A dokumentumok szerint 1914-ben a 600 dolgozóból 225 gyermek volt. Az Első világháború végén a falu járóbeteg-szakrendelővel, két általános iskolával, a románok számára görög katolikus, a magyarok és szlovákok számára pedig római katolikus templommal rendelkezett.

1919 júniusától 1920 júniusáig Aknaszlatina Romániához tartozott, és a Saint-Germain-i békeszerződés után 1938 végéig Csehszlovákia része volt. A csehszlovákok iskolát, kórházat, lakónegyedet építettek, központi vízrendszert vezettek be. 1939-ben Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz.

1944. október 18-án a 4. Ukrán Front csapatai beléptek Aknaszlatinára. A háború után államosításra és kollektivizálásra került sor, de sok szlatinai lakos nem tudta elviselni vagyonának elvesztését, ezért szovjet táborokba került.

1968. október 21-én az Aknaszlatinai Városi Kórház bázisán megnyílt az  allergológiai osztály. 206 m mélyen, egyedülállóként a Szovjetunióban, az első földalatti allergológiai komplexum működött 320 kórházi ággyal.

A Szlatinai-tavak a bányászat során fellépő kőzetsüllyedés során keletkeztek. A tavak közül az első és a legnagyobb, a Kunigunda 1902-ben keletkezett, 20 m-es nyitott „Kunigunda” sóakna süllyedése következtében, innen ered a tó neve. A Kunigunda a Holt-tenger helyi analógja. Ez a karszt-tó gyógyvízzel van tele. A tó partját és alját fekete iszapréteg borítja. Az év folyamán a víz hőmérséklete nem csökken 17°C alá. A sók koncentrációja eléri a 146-150%-ot, magas a bróm-ion koncentrációja, a tó vize gyógyhatású sóoldatot és szulfidiszapot tartalmaz. Ezért a Szlatinai-tavak a mozgásszervi rendszer, a végtag – törések, a derékfájás, a pikkelysömör és más betegségek kezelésére szolgáló üdülőhely. A szovjet időben az itt kitermelt sót a Szovjetunió 50 városába, valamint Magyarországba és Csehszlovákiába szállították.

Ukrajna függetlenségének kikiáltása után a sót Oroszországba, a Balti-országokba, Moldovába, Szlovákiába és Magyarországra exportálták. Sajnos, 1995-1996-ban és 2001-ben, a súlyos áradások után, a 8-as és a 9-es bányákat elárasztotta a víz, épp ott, ahol az egészségügyi intézmények voltak.

2005-ben a földcsuszamlások és a karszt beomlások fokozódtak Aknaszlatinán, ami a lakóépületek, az utak és az infrastruktúra károsodásához, a 8-as és 9-es aknákat elárasztotta a víz, 2008 végén a földalatti allergológiai kórházakat bezárták. Csak a szárazföldi működött – az Aknaszlatinai Megyei Allergológiai Kórház 80 ággyal, az országos – 280 ággyal. 2007-ben teljesen leállt a kősó kitermelése Aknaszlatinán. Napjainkban Aknaszlatina és sós tavai továbbra is népszerű üdülőhely az ukránok és a külföldi turisták körében. Csak reménykedni lehet, hogy ez mindig így lesz.

(MI/Jurij KOPINEC, Karpatszkij objektív)